„A fájdalomból a fado áldást formál” – interjú Petkovics Diánával

Mi mozgat, amikor kiállsz a színpadra?

Dekorációként, háttérzenészként sosem énekelek. Ha kiállok, nemcsak zenét adok, hanem kultúrát is közvetítek. Minden dal előtt elmondom, hogy az keletkezett, ki énekelte korábban, mit jelent a szövege, és miért vontuk össze egy magyar dallal. Hogy például a Grito (kiáltás, sikoly), Amália Rodrigues utolsó dala hogy kapcsolódik a Szomorú vasárnaphoz. Egyébként mindig csak a mély, majdnemhogy letargikus, mégis felemelő, jelentéssel bíró zenék érdekeltek. Nem vonz a pop. Jelentőségteljes dolgot szeretnék csinálni, ezért is kerülöm például a tévéműsorokat. Mert ott, abban a helyzetben nem tudod megúszni, hogy majomkodnod kelljen.

Hol nőttél fel? 

Borsodban. Álomszép, szegény gyermekkor volt. Egyszerű körülmények között, de szabadon és szeretetben nőttem fel, alkonyatig játszottunk a borsodi szántókon. Vasárnap együtt ebédeltünk, a templomba a nagymamám vitt. A karácsonyt és a húsvétot mindig szépen megünnepeltük, az istenhit azóta is – vallástól, felekezettől függetlenül – fontos számomra. Békés időszak volt a gyermekkorom, de nem problémamentes. Az viszont soha nem volt kérdés a családunkban, hogy szeretjük egymást.

Hogy érted, hogy nem volt problémamentes?

A vizet például a ház előtti kerekes kútról hordtuk, aminek persze megvan a romantikája, de ezzel együtt tizenegy éves koromig fürdőszobánk sem volt. Amikor lett, anyukám azt mondta, ezzel azért ne nagyon dicsekedjünk az iskolában. Nem értettük, miért. Addig észre sem vettem, hogy szegények vagyunk. Anyukám a saját kezével varrta a függönyt, sőt gyakran a ruháinkat is. A tornazsákot is, ami persze nem volt Disney-mintás, a gyerekek pedig kegyetlenek.

Szóval kiközösítettek?

Igen. De nagyrészt azért voltam magányos, mert már akkor is nagyon különböztem mindenkitől. Egyik csoportba sem illettem bele.

A színpadon viszont korán megtaláltad a helyed.

Kilencéves koromtól játszottam színpadon. A sajókazai színjátszó csoport regionálisan híres volt. Évi ötven fellépésünk volt országszerte, ezzel jelentős kulturális alapot és színpadi képességeket kaptam. Pár éve, amikor visszamentem koncertet adni, gyermekkori mentorom és példaképem könnyes szemmel, meghatódva hallgatott.

Úgy tudom, van egy dal, amely nagyon közel áll hozzád.

Az Ederlezi egy különös, megfogalmazhatatlan magányról szól. Egy olyan érzés melodikus megfogalmazása, amely nekem mindig is ismerős volt. (Az Ederlezi fontos balkáni roma ünnep május 6-án, amely az ortodoxoknál egybeesik Szent György napjával. A hasonló című, kultikussá vált cigány keservest többek között Goran Bregović is feldolgozta – a szerk.) Mindig a cappella énekeltem, olyankor megállt a levegő. Tudod, amikor abbahagyod az éneklést, és vagy tizenöt másodpercig nincs taps, csak a csend. Az Ederlezi az örökké tartó egyedüllétről szól.

Egész életemben egyedül éreztem magam. Gyermekkoromban kiközösítettek. Fiatal munkaerőként sem illeszkedtem be. Idővel megértettem, ez azért van, mert másmilyen vagyok. Megbékéltem ezzel a valósággal, és művészetet formáltam belőle.

Amihez a zene adja a kereteket. Hogy lett a színpadból énekesi karrier?

Drámapedagógus akartam lenni, ehhez bölcsészdiploma kellett, így kerültem az ELTE magyar–kommunikáció szakra. Tizenhét éves korom óta dolgozom. A mikrohullámú sütőt leszámítva, amit a szüleimtől kaptam, mindent én vettem. Időnként hosztesz voltam, máskor halat sütöttem reggel hatkor. Később irodavezető, majd értékesítő lettem. Utóbbi jól ment: az év értékesítője lettem a cégnél, rögtön az elején. Így vettem meg az első autómat. Sikereket értem el, fontos időszak volt az életemben, közben pedig játszottam a színpadon. A kapcsolatépítő rendezvények gyakran az egykori Kispipacsban végződtek. Budapest krémje járt ide: politikusok, üzletemberek – és persze bűnözők is. Ahogy belépett az ember ebbe a bárba, egy másik világba csöppent. Ez az én világom, egy régi világ, az ötvenes éveket idéző kultúrkörnyezet. Ott volt a bárzongorista Gabi bácsi – Fűzy Gábor, aki magát csak a zene közkatonájaként aposztrofálja –, ott volt a mikrofon, és néha megkértek, hogy énekeljek valamit. Aztán egyre több dalt akartak. Így nőtte ki magát nálam az éneklés.

Adta magát a következő szint, egy önálló koncert?

Így van. Miután a zongorista, akivel készültem, pár héttel a koncert előtt cserben hagyott, megkerestem Révész Richárdot, aki szerintem Magyarország legjobb latinjazz-zongoristája. Korábban már találkoztunk, és emlékezett rám. Nagy dolog, hogy igent mondott, mert ő ismert művész volt, én pedig egy senki. A koncert siker volt. Akkor, 2016-ban énekeltem először fadot, Marizától a Meu Fado című dalt. Az előadás után azt mondta Ricsi, nagyon jó volt, innentől két út van. Ha nem akarok ezzel komolyan foglalkozni, hívjam fel máskor is, és ha ráér, szívesen lekísér. Ha viszont komolyan gondolom, akkor itt egy telefonszám, el kéne menni énektanárhoz.

Ez azért fájhatott. Kék vagy a piros pirula?

Ellene voltam, nem akartam, hogy a hangomat kitisztítsák, hogy beszabályozzanak. Voltam korábban énektanárnál, szereztem is rossz tapasztalatot. De csak felhívtam a Ricsitől kapott számot: Dékány Endre, tudtam, hogy ő a legjobb. Nem is tanárnak mondanám, hanem énekmesternek: a bel canto, vagyis a szép éneklés, a legklasszikusabb képzés mestere. Mondom neki, a Révész Ricsitől kaptam meg a számát. „Hát, Diána, harminchat színpadon álló művész van várólistán.” Mire én: „Jó, mert egyébként sem tudom, hogy akarok-e énekelni tanulni, mert nem akarom, hogy a hangomat kikemikáliázzák, és amúgy is tudok egy énekesnőt, aki a tanár úrhoz jár, és nem szeretem, ahogy ő énekel, mert szerintem vegytiszta a hangja.” Dékány Endre erre azt mondta: „Teljesen igaza van, pont ezért foglalkozom vele, most kezdett el hozzám járni.” Úgy ért véget a beszélgetés, hogy akkor holnap délután három. Hatalmas egymásra találás volt a tanár úrral. Az első órán elsírtam magam. Pszichológiai tréning volt, nem énekesképzés. Ő volt életem legnagyobb mentora. Két és fél évet töltöttem mellette, hetvenhárom évesen elhunyt. A képe azóta is itt lóg a falamon.

A lisszaboni faladon. De te hogy kerültél Lisszabonba?

Sosem terveztem külföldre költözni, de édesanyám utóbb elmondta, évekkel korábban megérezte, hogy nekem nem lesz maradásom. Épp kezdtett volna emelkedni a pályám több telt házas koncert után a Pipacsban, amikor jött Lisszabon. Minden el volt rendezve, folyamatosan kis csodák történtek velem. Mintha a piros szőnyeget gurították volna elém. A második nap bementem a Mesa de Frades fadobárba. A nagydarab São Tomé-i biztonsági ő azt mondta, harminc euró lesz. „De én énekes vagyok”, mondtam. „Akkor erre tessék.” Egy óra múlva a színpadon, mögöttem öt gitáros, portugálul énekeltem, úgy, hogy egyébként a portugál tudásom megállt ott, hogy „obrigada”.

Egyértelmű isteni jelek voltak, hogy nekem maradnom kell. Negyedik nap ott ültem a Tejo partján, és potyogtak a könnyeim.

„Mit sírsz?”, kérdezte a barátnőm. „Nem látom értelmét, hogy hazamenjek, pedig jó életem volt Budapesten.” „Akkor maradj!” Négy napra jöttem, hat hétig maradtam. Utána hazamentem, összepakoltam, énekeltem Fűzy Gábor ötvenéves jubileumi koncertjén, majd beültem a kocsiba, és visszavezettem Portugáliába.

Milyen volt az első igazi találkozásod a fadoval?

Olyan volt, mintha ezt mindig is tudtam volna, mintha nekem találták volna ki. Nem a forma, hanem a belecsomagolt érzelem volt ismerős. Szomorú és elfogadó: a szenvedés az élet része. A fado a fájdalmat művészi szintre emeli és áldássá formálja.

A fado és az egész portugál művészet visszatérő eleme a „saudade”, amely egyszerre nosztalgia, elvágyódás, hiányérzet és még annál is több. Neked mit jelent?

Nem csak azt lehet hiányolni, amit meg tudunk fogalmazni. Én úgy nőttem fel, hogy valami olyan hiányzik, amiről azt sem tudom, mi az. Örök kereső voltam, korán elkezdett foglalkoztatni a lét értelme. A fado nagy kérdéseket feltevő műfaj. Portugál, de amiről szól, az univerzális.

Portugál közönségnek, hazai pályán énekelsz fadot. Hogy fogadják?

Tátott szájjal. Nem tudják hova tenni. A portugálok büszkék a kultúrájukra. Örülnek, ha valaki fadut énekel, de jól kell csinálni. Még három külföldről érkezett fadistát ismerek, akik fennmaradtak a rostán, és ők tényleg jól énekelnek.

És te hogy viseled, hogy az Alfamában és Mourariában felnőtt énekesekhez képest hátrányból indulsz?

Amikor bementem a fadobárba, mindig azt mondták, hogy már kikészítették a felmosót, mert annyit sírok. Zokogtam, mert azt éreztem, hogy ez az én műfajom, de mivel nem ide születtem, soha nem leszek olyan jó. Amikor a nővérként dolgozó lány, aki egész éjszaka mellettem ült, hajnali ötkor kinyitja a száját, és rájössz, hogy te életedben nem fogsz úgy énekelni, mint ő… Pedig nem is különösebben foglalkozik vele. Csak éppen ebben nőtt fel.

Aki most kezdene ismerkedni a fadoval, mit ajánlasz, kiket hallgasson?

A személyes kedvencem Amália Rodrigues. A maiak között mindenképp megemlíteném Sara Correiát. Mariza fantasztikus. A kis mozambiki lány itt kezdte tőlem öt sarokra, majd ő ismertette meg a világot a fadoval, azaz annak a popularizált változatával.

Saját projekted, a FadHúngaro egyesíti a két világot, ahonnan jössz, és ahol most vagy. Mitől működhet egy magyar és egy portugál dal egybegyúrva?

Amikor a fadobárban a cappella eléneklek egy magyar népdalt, azt mondják, ez fado. Nem az, de mégis. Én pedig mindkettő vagyok, és nálam találkozik a két világ. Erre mondta Dékány Endre, hogy mi, emberek hetven százalékban ugyanazok vagyunk. Emiatt találjuk meg az összhangot, és a maradék miatt vagyunk érdekesek egymásnak. 

Jól ismered Budapestet és Lisszabont is, szerinted mi a közös a két testvérvárosban?

Én itt is egy magyar kislány vagyok, de amikor visszamegyek Magyarországra, úgy érzem, ezt már teljesítettem, mint amikor a Super Marióban nincs már több gomba. Annak ellenére, hogy Budapestet kiemelkedő helynek tartom. Életmód szempontjából Budapestet és Lisszabont gondolom a két legjobb európai városnak. Annyi a különbség, hogy Budapesten hiányzik a napfény és az óceán. Ez aztán belefolyik az ember lelkébe jó és rossz értelemben is.

Például ha a munkamorált vagy a mosolygás mennyiségét nézzük?

Azt mondta a volt főnököm, abban ne bízzak, aki olyan helyről jön, ahol egy rövidnadrágban túl lehet élni. A magyar lélekben a szenvedés, a munka, a direktség sokkal inkább ott van, történelmi és környezeti okokból. Más okok miatt, de mindkét nép panaszkodós: nekünk nehéz az élet. Ezért sem magyarokkal, sem portugálokkal nem barátkozom. (Nevet)

Miben mások a portugálok?

Ők sokkal lágyabbak, mert lágyabbak lehettek. Mint amikor valakit vertek gyermekkorában, valakit meg nem. A popzenén le lehet mérni egy nép érzelmi egészségét. A magyar popzene is gazdag, de a portugálban több lágyság van. A portugálok kedvesek, udvariasak. De be fognak engedni a saját szociális körükbe? Nem. Viszont ha békén hagyod őket, békén hagynak ők is. Ráadásul nem érzik úgy állandóan, hogy meg kell másokat ítélni.

És téged befogadtak?

Nem. De nem is akartam, hogy befogadjanak. Az életem egy pontján elfogadtam, hogy a legfontosabb dolog: önmagamhoz tartozni.