Tizenhat éves koromig metálrajongó voltam, dobosnak készültem, aztán találkoztam John Lee Hooker Tupelo című szerzeményével, és megváltozott az életem: gitárra váltottam, és csak az afroamerikai blues érdekelt. Elkezdtem feltérképezni az előadó teljes életművét, majd az egész műfajt, egészen a gyökerekig leásva. Ha megkérdezik tőlem, hogy melyik a kedvenc dalom, annak ellenére, hogy az említett meghatározó pillanat óta eltelt huszonhat esztendő, ez a tétel ugrik be elsőnek.
Az afroamerikai legenda egyedi stílusával hívta fel magára a figyelmet. Mississippi északi részén, Clarksdale-től nem messze született, és a nagybácsikája tanította meg zenélni. Azon a vidéken a műfajnak egy jóval „afrikaibb” eredetű változata, az úgynevezett North Mississippi blues terjedt el. A sokak által ismert – mások mellett Rober Johnson által képviselt – Delta bluesban némi country és folk is megjelenik, ellenben ezt az állam északi részén létező stílust nagyon egyszerű ritmusok, sokszor egyetlen akkord hosszadalmas ismétlődése jellemzi, mindez pedig kifejezetten hipnotikus hatást kelt. A szövegkörnyezet terén szintén ez az egyszerűség érhető tetten: gyakran néhány szóból állnak csupán össze a dalok. Ezekből a vonásokból is érezhető a fekete kontinens öröksége: a tradicionális afrikai zenében jellemző volt, hogy csupán egyetlen vezető hangszer szólalt meg, amelyet legfeljebb ritmushangszerek kísértek, John Lee Hooker szerzeményeiben pedig ez az ősi szellemiség markánsan tetten érhető.
John Lee Hooker stílusa leegyszerűsítve két részre osztható: egyfelől vannak a gyorsabb, ünnepélyesebb, magyarosan mondva csárdásjellegű dalai, ezért is hívták a boogie királyának, másrészt talán még lenyűgözőbbek a lassú szerzeményei, amelyekben történetet mond, olykor csupán hümmögve-dünnyögve, miközben akár tizenöt percen keresztül is ugyanazt a zenei motívumot ismételgeti, és mégis megunhatatlan. A koncertjeit pedig ezek variálgatásával állította össze, a tempós és a visszafogottabb tételek váltogatták egymást, ez a folyamatos kontraszt pedig magával ragadóan működött.
A Tupelo a lassabb darabok közé tartozik:
amikor először hallottam, még nem beszéltem angolul, fogalmam sem volt, miről szól, azonban a csendes, egy szál gitárral előadott elbeszélésmódja és az elharapott szavai megfoghatatlan békével és nyugalommal árasztottak el, olyan érzést keltve, mintha a nagymamám vagy a nagypapám ülne az ágy szélén esti mesét olvasva.
Valószínűleg ennek a különleges hangulatnak a hatására szerettem bele a bluesba.
Később természetesen megértettem miről szól a nóta: Tupelo egy kisváros Mississippiben, amelyre 1927-ben lesújtott egy hatalmas árvíz, és ezt az élményt beszéli el a dal. A víz áttörte a gátat, elpusztította a települést, emberek százainak kellett menekülnie. Egy olyan szituációról van szó, amelyet mindannyian el tudunk képzelni, és ezt a fajta átélhető történetmesélést pedig különösen szeretem a műfajban. Azt gondolom, bár ez a tétel nem tartozik John Lee Hooker legismertebb darabjai közé, ez az egyik legérzékibb szerzemény, amely ebben az irányzatban valaha született. Túlzás nélkül legalább ötezer alkalommal hallottam, és képtelen vagyok megunni, ugyanúgy hat rám minden alkalommal. Hozzátartozik a történethez, hogy azóta rengetegszer szerencsém adódott ellátogatni ebbe a városba, mivel Birminghamben, illetve Memphisben is éltem, Tupelo éppen e két település között fekszik.
Nagyon sajnálom, hogy nem láttam John Lee Hookert élőben. Egyetlen lehetőségem lett volna rá: a kilencvenes évek végén éppen Badacsonyban áztattam magam, olvastam az újságot, és láttam, hogy Európában turnézik, többek között Münchenben is fellép – emlékszem, földhöz vágtam a lapot dühömben, amiért nem értesültem róla korábban. Soha többet nem jött a kontinensre, mire pedig magam kijutottam Amerikába, már nem élt. Azonban így is egy érdekes kötelék fűz hozzá: a 2011-es The Teaser című lemezemet Bill Burke basszusgitárossal vettem fel, majd együtt jártuk évekig az Államokat és ő annak idején számtalan alkalommal zenélt együtt Hookerrel. Bill történetei alapján bepillantást nyerhettem, milyen ember is lehetett a legenda valójában: egy szűkszavú férfi volt, akinek minden szava súllyal bírt, a turnébuszban mindig aludt, szerette a whiskyt és a nőket, nem adott külön instrukciókat a muzsikustársainak, és a próbákat sem szerette, egyszerűen csak megjelent a fellépések előtt, bedugta a gitárját, és annyit mondott, hogy „egy, két, há”, majd a húrok közé csapott.
Burke sajnos később börtönbe került, mert lelőtte a volt barátnőjének a pasiját – nem tudni, hogy önvédelemből tette vagy sem –, azonban mielőtt bevonult volna a sittre, lemásolt nekem cd-re néhány felvételt, amelyet ő maga rögzített a John Lee Hookerrel közösen adott koncerteken.
Egyszerű kazettás magnót használt, mégis kiváló minőségű hanganyagokat örökített meg, és természetesen azóta is kincsként őrzöm ezeket a lemezeket.
Kiemelt kép: Little G Weeil
