Mi foglalkoztat az idei adventben a legjobban?
Olyan helyről jövök, ahol nem volt különösebb jelentősége az adventnek. Nincs könnyen átvehető hozott mintám arról sem, hogyan viszonyuljak a karácsonyhoz. Tele vagyok ilyen téren is hiányosságokkal. Komoly erőfeszítés, hogy megtaláljam azt a fajta jelenlétet az ünnepben, amilyenre vágyom. Az elcsendesedés nem esik nehezemre, egyre fontosabb az életemben a szemlélődés. Szeretem a világot, az embereket, a tetteiket ezzel az attitűddel felfedezni, megismerni. Gyerekként is ilyen voltam. A kontempláció mély lelki igényem egész évben. Attól kezdve viszont, hogy gyerekeim születtek, valóban koncentrált lélekjelenlétre lenne szükség, ez nehéz. Próbálom jól csinálni.
Mi a nehéz benne?
Nem tudok szemellenzősen létezni. A legnehezebb a lelkemet kitakarítani az ünnepvárásban, miközben ezer hatás ér a digitális térben, de csak egy autózás alkalmával is. Megterhelő élmények is.
Karácsony előtt felfokozott vágyat érzek a világtól elvonultan létezni. Ahogy öregszem, a szemlélődő létezés egyre erősebb szükségletem.
Annyit vagyok emberek között, hogy az én luxusom a csend.
A Jézus és… sorozat 3. évada éppen ebben a szemlélődő csendben kezdődött egy bakonybéli epizóddal. Van olyan élmény, amit a forgatásról hozol, és utóbb lett igazán fontos neked?
Feszes forgatási helyzet volt, de valamit talán megéreztem a bakonybéli bencés szerzetesek monasztikus életéből. Arról még nincs saját tapasztalatom, milyen a világból kiszakadva megérkezni, több napig egy lelkigyakorlaton teljes csendben lenni, aztán visszatérni a körforgásba. Biztos vagyok benne, hogy meghatározó tapasztalat Istenről. Kihívásos helyzet. Ezt eddig csak az emberi kapcsolataimban éltem meg: szeretem magam olyanokkal körülvenni, akik fejlődési feladat elé állítanak. A dícséretek valójában nem építenek. Volt „elszállt” időszakom, akkor egy életre megtanultam ezt.
A bakonybéli epizód itt nézhető vissza:
Bakonybélben mi volt a legnagyobb kihívás?
A lassúság, a zártság tapasztalata. Az ellenpontja annak, amiben élek. Érteni vélem, hogy mindkettőre szüksége van annak, aki a szerzetesi utat választja. Csak így tud elmerülni a személyes kapcsolatban Istennel. Megéreztem azt is, milyen esendő vagyok ebben a térben. Ideig-óráig talán elbírom a teljes csendet, de nem tudom, meddig. Forgattunk egy barlangban is. Fél óra fantasztikus volt a Föld gyomrában, teljes némaságban. Nyugalmat éreztem, aztán rám nehezedett. Egyre kínzóbb volt elbírni.
Nagyon fontos emberi tapasztalatok ezek. Megélni, hogy csendben jelen lenni kihívásos kapcsolódás. Megérteni közben azt is, mekkora szükségünk lenne rá legalább kúraszerűen.
Szüntelen jelenlét – a bakonybéli monostor közössége | Magyar Krónika
A bakonybéli Benedek-rendi Szent Mauríciusz-monostor hófehér falai között ma hét szerzetes éli az „Ora et labora” jelmondat szerint az életét.
„Gyümölcs a csend, bennünk terem.” A sorozathoz írt dalodból, a Szívecsetből idézem. A te gyümölcsöd adventben hol, hogyan terem?
A sebzettség helye a szív. Ez szerintem hitbéli meggyőződéstől független. Ha bárkit fájdalom ér, a szív, a lélek az a belső monostor, ahol próbálja gyógyítani a sebeit. A nagy dolgok akkor kezdődnek, amikor ebben a térben már nincs egyedül, helyet ad Istennek. Azt hiszem, gyümölcs is akkor terem. Gyarló vagyok, és képtelen arra, hogy a nap huszonnégy órájában Istennel együtt legyek jelen az életemben. Ne csak akkor például, amikor kötözgetném a sebeimet. Az lenne jó, ha én is olyan feltétel nélkül jelen lennék Isten számára, mint ahogyan én számíthatok rá. Bármikor.
„Jövőmet kezedbe adom / Országodat beutazom / A tiszta szív majd irányt mutat / Hogy megtaláljam az igaz utat.” Megint a Szívecsetből idézek. Mikor történt meg ez a rábízás, a hitbéli ugrás az életedben?
A szöveg nem az én érdemem, Süle Zsolt barátomé. Azt kértem tőle, ne direkt módon jussunk el a szavak és a rám eső rész, a zene segítségével az emberek szívéig. Próbáljuk meg úgy, hogy akár el sem hangzik Isten neve, mégis egyértelmű, hogy a dal miről szól. Szerintem kétféle ember van. Az, aki emberi létezésénél fogva, a maga módján keresi a világban a Mindenhatót. És az, akinek az életében egy törés, egy dráma, egy kilátástalan élethelyzet utat nyit arra, hogy ráismerjen, megtalálja. Én az utóbbi vagyok. Anyám halála alapvetően megkérdőjelezett sok mindent az addigi életemben.
Nyíltan vállalod interjúkban, hogy mélyen mart a bűntudat édesanyád halála miatt.
Igen, azért, mert a halála előtti napon nem mentem haza meglátogatni, hanem egy görbe este mellett döntöttem a barátaimmal. Nem tudtam elköszönni tőle. Önsértő gondolatokig jutottam el az önvádban, amikor egy nap odaálltam a tükör elé, és azt mondtam: az édesanyám nem ezt az embert, nem ezt a lelket szeretné látni. Nehéz út volt eljutni odáig, hogy megbocsássak magamnak, de akkor már tudtam, Isten is ezt teszi.
2011-ben ért veszteség, 2018-ban pedig már szakdolgozatot írtál a Baptista Teológia Akadémián a szabadító kegyelemről. Hogyan jutottál idáig egy teljesen más életformából hat év alatt?
Miután hitre jutottam, már mertem nagyot álmodni. Vágytam rá, hogy felülírjam, amit elrontottam. Be akartam bizonyítani, hogy a Dobozról induló, szegény cigány családban felnevelkedett srác képes arra, hogy a családban elsőként leérettségizik, és diplomát szerez. Hajtott az is, hogy a hitem mögé minél több tudást is tegyek Istenről, az evangéliumról. Jellemző rám, hogy amit csinálok, teljes szívvel csinálom. Meg is terhelem ezzel sokszor a környezetemet. A lényeg azt hiszem ennyi: szerettem volna jobb emberré válni.
A Jézus és… sorozatban vállalt feladatod óhatatlanul is egyfajta „nyilvános hívő”, lelki vezető szerepbe helyez. Hogy viszonyulsz ehhez?
Ez a legnehezebb. Azzal szembesülni, hogy a nézők közül rengetegen írnak, megosztják velem a történetüket, a lemélyebb intimitásukba avatnak be. Sokszor van ebben kimondatlan remény vagy elvárás, amit nem tudok beteljesíteni. Ez nagyon megterhelő, nem is tudom jól kezelni. Tapolyai Emőke személyében egy igaz, jó barátot köszönhetek a sorozatnak. Szeretem, hogy egyenes, karakán, nem keni el a dolgokat. Hiányzik a világból ez a fajta radikális őszinteség. Emőke abban is sokat segít, hogyan maradhatok hiteles egy olyan szerepben, ami messze meghalad engem. Nem vagyok sem bölcs, sem guru. Rengeteg hiányosságom van, sok mindenre nem tudom a választ.
Van itt még néhány szerep: apa, férj, zenekari tag, zsűritag, tévés arc. Volt-e olyan pillanat az elmúlt években, amikor úgy érezted, nem tudsz megfelelni – sem magadnak, sem másoknak?
Megfelelni már nem akarok. Hitelesnek maradni a nagy feladat. Igen, többször volt, hogy erőtlen voltam ennyi minden alatt. Megkörnyékezett a kiégés.
Van stratégiád, hogy megelőzd?
Talán annyi, hogy nálam sokkal bölcsebb emberekkel veszem körbe magam. Emőke is ilyen az életemben.
Járod az országot, találkozol sokféle emberrel. Szerinted mi az a vágy, hiány vagy félelem, ami ma a legtöbbeket mozgat?
A kiégés veszélye szerintem általános. Tapintható társadalmi szinten. Telítődést érzek az emberekben, amire az a válaszuk születik, hogy lezárják a lelki falakat. Ez a torz önvédelmi reakció mostanra nagyon meghatározó. A magány, az izoláció. A közösségvállalás, a bizalom hiánya.
Vissza kellene térni az eredőhöz. A szellemvilághoz, a spiritualitáshoz. Enélkül nem találunk utat a reményhez, egymáshoz.
A túlsúlyba került digitális örömszerzést kísérő analóg depresszióról is hallani ma már, nem csak túlingereltségről. Egyre többek felvállalt megélése, hogy „fáradt vagyok, kiüresedtem, nem találom már az ünnepet”. Hogyan lehetne visszahódítani a karácsonyt?
Nem tudom. Ez az őszinte válaszom. Én is része vagyok annak a rossz áramkörnek, aminek egyik látványos, kontrasztos pontja a karácsony kiüresedése. Igyekszünk a feleségemmel a megfelelő kereteket tartani a gyerekeknek például a digitális nevelésben, de sokszor az az érzésem, már kiszaladt a gyeplő a kezünkből. Befogadhatatlan mennyiségűvé váltak az ingerek, kizárni őket nem lehet. Ezzel nem azt mondom, hogy nem is kell erőfeszítést tenni, de tartok tőle, hogy széles tömegek számára a karácsony pusztán annyit jelent majd a közeljövőben, mint mondjuk a Valentin-nap. És lesznek a többiek, kevesebben, akik a karácsony valódi üzenetére éheznek és szomjaznak.
Vannak rítusaid, hogy megérkezhessen hozzád ez az üzenet?
Én onnan jövök, ahol egy asztalhoz ülni sem magától értetődő karácsonykor, ajándékozni pláne nem. Ment az élet tovább, el kellett látni az állatokat. Mivel sokáig hiányzott minden ünnepi szeretetgesztus az életemből, szinte eszköztelenül érkeztem családalapítás után a közös karácsonyokba. Rengeteg belső vívódást okozott. Azt viszont a hiányaim miatt jól tudtam, hogy mi az, ami valóban lényeges. Az ünnep minimuma szerintem a családi asztal – az egymás felé fordulás lehetősége. Csak ezután jön a közös fadíszítés, az ajándékozás és a többi.
Az elmúlt években a Magna Cum Laude mellett párhuzamosan, ráadásul telt házakkal fut a Mesélő is – egy sokkal csupaszabb, személyes est. Szerinted mit keresnek benne az emberek?
Talán éppen a hiánycikknek számító intimitást. Mesélek magamról, dolgokról, amik foglalkoztatnak, egy szál gitárral. Ennyi. Ebben hitelesen jelen tudok lenni – talán ezt érzi a közönség. A Mesélőben felvállalom a gyarlóságaimat, a dilemmáimat egy olyan világban, amely a tökéletest, az instant válaszokat jutalmazza. Sosem értettem azokat, akik abban látják egy előadó hitelességét, hogy mindig erősnek és késznek mutatja magát. Ezeken az esteken nincs kimondva semmiről „a tuti”. A jelenlétben van az erejük, és azt hiszem, adventben, karácsony környékén talán pontosan erre éhezünk mindannyian.
Az út nem előttünk, mögöttünk van | Magyar Krónika
Távol élni a világtól, csendben, intenzív közösségi életben, a szellemi és fizikai munka, valamint az imádság egyensúlyában – nagyinterjú Baán Izsákkal, a b …
