Attól, hogy valaki szerzetes lesz, megmarad úgy is mint magánember?
A szerzetességgel együtt jár az, hogy ha odaadom magam az Istennek, akkor az, amiről úgy gondoltam, nagyon én vagyok, elhal. De ebben a folyamatban szép lassan megszületik egy másik én, az a valaki, aki vagyok az Isten szemében. Akinek lennem kell. A mai kor bálványa az individuum, az individualizmus, a szubjektivitás. Úgy gondoljuk, minden testre szabható. Az egyén kedve szerint alakíthatja az arculatát és minden felületet, közeget, amelyben él. A szerzetesség ezzel szemben meghívás arra, hogy a közeg, a hivatás, az istenkapcsolat alakítson át engem. A kérdésben szereplő magán- szó latinul privát. A szó gyökere, privo, privare azt jelenti, elvenni valamit valakitől. Tehát privát az, ami csak az enyém, amitől a közösséget megfosztom. A szerzetes meghívása, hogy mindenkié legyen. Ha ezt hitelesen és jól végzi, akkor az út része, hogy a privát én eltűnjön, és ebben az odaadottságban megszülessen valami, ami nem magán-, hanem talán saját. De már úgy saját, hogy nem magán-.
Ez az Izsák atya, akihez az emberek jönnek, mennyiben szerep? Milyen viszonyban áll a kép mögötti valósággal?
Ez igen fontos és nehéz kérdés. Azt hiszem, ezzel mindenkinek megvan a maga története. Ki is vagyok én a szerepeim mögött? És érdekel-e bárkit az, hogy a szerep mögött van valaki? Volt, amikor szinte elviselhetetlen tehernek éltem meg ezt. Tanulságosnak bizonyult, amikor részt vettem egy pszichodrámacsoportban. Az ismerkedésnél mindenki benne volt a hozott szerepében: apuka, pap, tanító vagy ami épp a munkája. Az első hónapokban ennek fényében a játékok során mindenki olyan szerepekbe került, amilyet első benyomás alapján a többiek rávetítettek. Én így mindig bölcs báty, jóságos nagypapa vagy apuka voltam. Aztán a belső önismereti munka folytán szép lassan mindenki elkezdett kilépni a szerepeiből, és lett mindenféle: hősszerelmes, antihős. A drámafolyamat végére azt éltem meg, hogy már jó lélekkel tudom visszavenni az eredeti szerepemet. Jó benne lennem. A helyemen vagyok. Jó esetben ez történik az ember életében. Nagy feladat, de dolgozni kell vele, ha az ember feszültséget érez a között, aminek látják, és ami valójában.
Van, hogy kilép ebből a szerepből?
Igen. Fontos, hogy legyen néhány élethelyzet, ahol ki tudom ebből venni magam. Nekem ilyen, amikor el tudok menni lovagolni. Akkor tényleg nincs más, csak a ló meg én. És van néhány olyan régi baráti kapcsolat, ahol tudok úgy lenni, ahogy vagyok. Nem érzem, hogy meg kellene felelnem a rám vetített szerepnek. Ezek szükségesek ahhoz, hogy az ember meg tudjon maradni. Főleg, ha már vezetőként van egy közösségben.
Úgy tudom, évek óta részt vesz a Cseh Tamás-féle bakonyi indiánjátékban. Az ott megformált, az indiánok között Fekete Köpenyként emlegetett misszionárius szerepe is ilyen?
Na, eljutottunk oda, hogy ha a szerzetes kilép a szerepéből, akkor egy másik, még abszurdabb szerepbe lép: történetesen egy tizenkilencedik századi hittérítőébe. (Nevet)
Aki ráadásul jezsuita… De tényleg, hogy fér össze az indiánjáték a bencés szerzetesi léttel?
Ami szerintem összeköti, hogy az indiánjáték erős természetélmény, közösségélmény és transzcendens élmény. Ez a három a bakonybéli szerzetesi életnek is alappillére. Kimenni a falak közül, kilépni a napirendből és jelen lenni egy kötetlenebb, mégis szabályok alapján működő játékban jó lehetőség egy szerzetesnek, hogy magára ismerjen.
Nem életveszélyes egy szerzetesnek az indiánok közé menni? Ha már említette azt a misszionárius Izsákot, akit a huron misszióban lemészároltak…
Volt már, hogy meg akartak ölni. De hát akkor vértanú leszek: Bakonybéli Szent Izsák! (Nevet) Komolyra fordítva a szót: így, hogy ott is szerzetest játszom, ez nem visz el az életem fókuszpontjától. Más lenne a helyzet, ha én is harcolnék. Egészen más kérdéseket vetne fel.
Azt mondta, a szerzetesség lemondás a döntésről, átadva az irányítást az elöljárónak. De mi a helyzet, ha ez a szerzetes elöljáró? Akkor újra dönteni kell. Sőt, másokról is kell dönteni.
Van az a vicc, hogy egy szerzetesrend konferenciát rendezett az engedelmességről. Az egyik résztvevő előadásában kifejtette, hogy náluk az engedelmesség problémáját úgy oldották meg, hogy az elöljáró mindig leül a szerzeteseivel, megkérdezi tőlük egyenként, hogy ki mit akar tenni, majd miután elárulták, mindegyiküknek megparancsolja, hogy tegyék azt, amit szeretnének. Így aztán nincs a dologból feszültség. Az elégedetten bólogató hallgatóságból ekkor valaki jelentkezett, és azt mondta: „Nagyszerűen hangzik, csak azt árulja el, hogy mi van azokkal a szerzetesekkel, akik nem tudják, hogy mit akarnak!” „Ó, mi sem egyszerűbb ennél – felelte az előadó. – Belőlük lesznek az elöljárók.” Én a magam részéről általában tudom, mit akarok, de a lényeg szerintem, hogy az ember végső soron nem az elöljárójának adja át az irányítást, hanem az Istennek. És hogy ez ne csak frázis legyen, amelybe a saját elképzeléseinket becsomagoljuk, az mindennap külön belső munkát igényel. Vezetőnek lenni mindig sokkal nehezebb. A szerzetes ha valamire megkapja elöljárója áldását, akkor teljes lelki nyugalommal és szabadsággal teheti a dolgát. Ám vezetőként nincs senki, aki megmondaná, mi a helyes, mi visz előre. Ezt nekem kell tudnom belül. Jelentős feladat ez számomra, és még az elején járok, hiszen másfél éve vettem át a hivatalt.
Mint említette, idén lesz épp annyi ideje szerzetes, mint ahány évet belépése előtt élt. Mondta azt is, hogy a magánember szép lassan el kell hogy haljon azért, hogy megszülethessen szerzetesként. Visszatekintve hogy látja, mi maradt meg húsz év után Baán Zsoltból?
Amikor valaki szerzetes lesz, általában úgy gondolja, meg kell szabadulnia a régi énjétől. De ebben a folyamatban meg kell tapasztalni azt is, hogy minél inkább szabadulnál tőle, annál inkább jön veled. Nem csak a bűnök, a rossz szokások formájában. Ebben benne van az akár többgenerációs családi örökség is, amely minden ember része. A lelki életben mindig kulcspillanat, amikor már át tudod ölelni ezt a régi embert is, és tudod szeretni azt a részedet is, amit el akartál hagyni. A személyiségfejlődés fordulópontja, amikor a tagadás helyett meg tud születni a mély elfogadás önmagad és a történeted iránt. Ettől kezdve mindaz, amivel küzdöttél, amitől szabadulni akartál, megtalálja a helyét a nagy egészben. Végül az ember visszanéz, és azt látja, hogy ahol a régi ember volt, ott már valami más van. Pár éve elmentem egyedül zarándokolni, akkor találtam rá Antonio Machado versére – le is fordítottam – arról, hogy soha nincs előttünk út. Az út mindig mögöttünk van. Csak visszafelé nézve látjuk. Olyan, mint a hajó pásztája: ha előre haladsz, akkor lesz út. Ez a néhány sor nagyon kifejező számomra. A lelki életünkben is ez történik. Menni kell mindennap előre, és ha visszanézünk, meglátjuk, mit hagytunk el, és hogyan lett mindabból út, amin átmentünk.