Intézetis gyerekként nevelkedett, így már egészen fiatalon megtapasztalta mindazt, ami a későbbi filmjeiben a központi témákat jelentette: az erőszak folyamatosan jelenlétét, a bűnt és a traumatikus, életutakat megváltoztató élményeket. A közegében a legtöbben belesüppedtek a reménytelenségbe, neki azonban hajtóerőként szolgált a kezdeti kilátástalanság. Miként egy interjúban elmondta, a rengeteg ellenrettentő példa hatására ötvenéves koráig szinte egyáltalán nem fogyasztott alkoholt, már tizenévesen elhatározta, hogy ő majd egyszer diplomát szerez; sorstársaiból ez egyetlen embernek sikerült, a többiek nagyrészt elkallódtak. A vasakaratának köszönhetően neki összejött, és kitört a nyomorból.
Érdekesség, hogy egyáltalán nem akart filmekkel foglalkozni. Egy másik interjúból tudjuk, hogy fiatalon szavalóversenyekre járt és a színház érdekelte. Aztán az élet közbeszólt: nem vették fel színházrendezői szakra, sőt jelezték neki, hogy négy évig nem is indul új évfolyam. Úgy döntött, jelentkezik a filmrendezői szakra – Makk Károly osztályában tanult –, és tervezte, hogy később átveteti magát a teátrumi képzésre, végül azonban nem váltott.
És milyen jól tette: bár mindezek ellenére a színház jelentette az életében a fő csapásirányt, hiszen a Budapesti Kamaraszínházban, a Gyulai Várszínházban, az Új Színházban, a Szabadkai Népszínházban, a Nemzeti Színházban, a Merlin Színházban, a Vígszínházban és a Szekszárdi Német Színházban is dolgozott, de hamar megmutatkozott a tehetsége a mozgókép terén is.
Már az első rendezésével, a különös hangulatú bűnügyi történettel, a Céllövöldével elismeréseket szerzett: az 1990-es Magyar filmszemlén elnyerte a zsűri különdíját és a Gene Moskowitz-díjat. Később a saját intézetis élményei által inspirált Torzóval érte el a legnagyobb nemzetközi sikereit: a Montreáli nemzetközi filmfesztiválon elnyerte a fődíjat és az ökumenikus zsűri díját, a kanadai Carrousel international du film de Rimouski gyermekfilmfesztiválon a legjobb alkotásnak választották, de Olaszországban és természetesen hazánkban is díjakat zsebelt be. Mindemellett pedig olyan, szintén a bűnt és a fura, diszfunkcionális emberi kapcsolatokat körbejáró drámák fűződnek a nevéhez, mint mások mellett a Video Blues, a Légyfogó vagy A hetedik kör.
Az említett szűkebb, de annál lelkesebb közönséget megcélzó munkái után, a pályája utolsó szakaszában a fősodorbeli áttörés is eljött. A szocializmus alatt garázdálkodó, de a hatalom által eltussolt sorozatgyilkos rémtetteit bemutató A marfűi rémet nemcsak a szakma, hanem a közönség is szerette, több mint negyvenhatezren váltottak rá jegyet, ami szép szám volt a 2010-es évek közepén egy nem kifejezetten a legszélesebb réteget megszólító téma esetében; a fojtott hangulatú thrillert Sopsits Árpád később kibővítve televíziós sorozatnak is átdolgozta.
Az utóbbi siker nem nyitotta szélesre az ajtókat előtte, a rákövetkező és egyben utolsó rendezését sajnos jól érezhetően fillérekből készítette el; a Mellékszereplők azonban egyfajta összegzése a pályájának, hiszen nem másról szól, mint a bűnről, az elkallódó fiatalokról, gondosan elrejtett, de idővel felszínre törő titkokról és a transzgenerációs traumákról.
Kiemelt kép: Sopsits Árpád. Forrás: Facebook
