A kertet egy sudár fenyő uralja, házigazdánk nemes egyszerűséggel az ország legszebb fenyőfájaként mutatja be. Ezek után csak mellé telepedhetünk le beszélgetni. Mezőszemerén vagyunk, ennek az alig ezerlelkes falunak a békéjét már finnek és németek is felfedezték. Kollár Lajos szomszédjában is finn család él, nem messze pedig jó barátja, Bukta Imre, a Kossuth- és Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, akinek Szemere a szülőfaluja.
„Imrével szomszédok voltunk Szentendrén, de a kilencvenes évek végére mindkettőnknek elege lett az ottani életből. Túl sokan költöztek be, megváltozott, zsúfolt lett, ezért nyugalmasabb helyet kerestünk. »Lajos úr, menjünk el Szemerére, nézzünk körül«, mondta egyszer Imre. Ha jól emlékszem, május elseje volt, amikor idejöttünk, és ahogy Imréék szülőháza felé igyekeztünk, elsétáltunk itt, a ház előtt. Egy asszony nyírta a füvet, kiderült, nem sokkal azelőtt halt meg az édesanyja, eladják a házat, német vevők már nézegetik. Igen? Bejöttünk, megnéztem, mondtam: »Ancika, én holnap hozom a pénzt.« Így is történt. Azóta lakom itt. Nem vagyok kényes, én sok helyen jól érzem magam, mert magamat érzem jól többnyire.”
Nem sokkal később Bukta Imre is visszaköltözött, sőt több más alkotó is Szemerét választotta, egyidőben művésztáborokat szerveztek a faluban. Megbeszéljük, hogy meglátogatjuk a szomszéd utcában lakó Bukta Imrét is, de előbb beszélgetünk. Van miről.
Hősök és ügyfelek a Himalájában
Kollár Lajos mezőszemerei lakos ugyanis több szempontból izgalmas személyiség. A sarkvidék szerelmeseként átsíelte Grönlandot, hegymászóként járt a világ több magashegységében, és ő alapította meg a világszinten is jelentős eredményeket elérő Magyarok a világ nyolcezresein nevű expedíciósorozatot. Ebben Mécs László és Erőss Zsolt voltak alapítótársai. Kollár Lajos beszélt utoljára a Kancsendzöngán a csúcs megmászása után életét vesztő Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel.
A hegymászás egyszerre hálás és hálátlan téma. Aki érti, hogy ez valami egyértelmű, alázatra nevelő, testet, lelket erősítő életmód, sport és szenvedély, az nagyra tartja az alpinisták elköteleződését. Különösen egy olyan korban, amikor az emberek sok mindent félszívvel, B terveket kovácsolva tesznek. Márpedig hegyet mászni csak teljes odaadással lehet. Erre tanít a hegymászóóriások, Edmund Hillary, Reinhold Messner, Jerzy Kukuczka, Krzysztof Wielicki vagy Simone Moro története, sorsa, néha tragédiája. A másik oldalon felsorakozó laikusok nem értik, mit keres egyáltalán valaki a világ ennyire kitett, veszélyes helyein. Minek megy oda?! Családja, gyereke van, és mégis?! Meg lehet ezt magyarázni?
„Van egy kis probléma ezzel. Ez a tevékenység, hivatás, sport, ez a mozgásforma tűri legkevésbé az ideológiát. Ezt csinálni kell. És ha az ember csinálja, akkor alakul ki benne az ideológia, mindenkinek a magáé. A közösség, a felfelé és lefelé vezető út, az élmények, a felkészültség, a próbatétel teremti meg. Magamról tudom. A szentendrei évek alatt kezdtem hegyet mászni, de amikor először mondta nekem Erdélyi Gyuri barátom, hogy mennek a Pilisbe sziklát mászni, tartsak velük, azt válaszoltam, ne vicceljen, eszemben sincs. Nem a mozgástól idegenkedtem, hiszen egész életemben sportoltam, egyszerűen nem értettem, mi abban a jó. Azt felelte, nem tudja elmondani, de ha van kedvem, menjek. Kedvem nem volt, de mentem. És attól kezdve minden szabadidőmet hegymászással töltöttem.”
A világon tizennégy nyolcezer méteresnél magasabb csúcs van, a legismertebb természetesen a Csomolungma. De ez nem jelenti azt, hogy arra a legnehezebb feljutni. A K2, a Nanga Parbat vagy a Kancsendzönga igazán kemény feladat a lavinaveszély, a gleccserhasadékok, a távolság, az oxigénszegény magasság és egyéb emberpróbáló körülmények miatt. A Magyarok a világ nyolcezresein 2002 és a tragédiával záruló 2013-as Kancsendzönga-expedíció között minden évben gondosan kiválasztott egy hegyet, volt, hogy kettőt is, és nyolc nyolcezres csúcson sikerrel járt.
Fontos, hogy ne ezt mondjuk: meghódították. Kollár Lajos szerint a hegymászáshoz nem illenek az ilyen kifejezések, nagyobb tisztelettel kell közelíteni ezekhez a rendkívüli képződményekhez. Aki mindent megtesz, hogy ott állhasson a tetejükön, annak is tudnia kell, hogy a sikerhez nem elég az ő tudása, kitartása, még a szerencséje sem. Az is kell, hogy a hegy megengedje. Kérdés, van-e még helye eszményeknek a Himalája régióját ellepő elüzletiesedett hegymászás korában, amikor a jól fizető ügyfeleket oxigénre kapcsolva tolják és húzzák fel a hegyi vezetők a Csomolungmára.
„Ami ott történik, az őrület. Készült erről néhány játékfilm, és bár sok szempontból, például mozgástanilag, stratégiailag vagy az emberi viszonyok ábrázolása tekintetében kifejezetten rosszak, az elüzletiesedést hitelesen mutatják be. Azt, hogy ez már biznisz. Messner vagy Wielicki, akiket személyesen ismerek, egészen más minőséget képviseltek. Ma teljesítményhajszolás és kivagyiság a jellemző. Amikor Suhajda Szilárd a K2-n volt, előtte mászott egy nepáli serpa, aki egy szezonban teljesítette mind a tizennégy nyolcezres csúcsot. Ötvenfős csapat dolgozott neki, egyik része vele volt, a másik előrement a másik hegyre, hogy kiépítse, biztosítsa a csúcsra vezető utat. Aztán jött érte a helikopter, és jöhet a következő… Akinek ez a rekordhajszolás szimpatikus, meg sem érti, mi miért nem használunk magashegyi vezetőt és oxigénpalackot. Miért? Mert ennek van sportértéke. Oxigénpalackkal egy nyolcezres hegy gyakorlatilag hétezresként mászható.
Shakespeare az alaptáborban
A nap szinte éget a mezőszemerei kertben, a levegő áll, meg sem mozdulnak a vitorlaként felvont tibeti imazászlók. Mi meg a vadgalamb búgása mellett arról beszélünk, hogy a Himalája régiójában mindenki szerette a magyar expedíciós csapatot. Katmandu híres éttermében, a Rum Doodle-ban Kollár Lajost, Erőss Zsoltot és a többieket minden évben egyszer vendégül látták, az alaptáborban felállított közösségi sátruk pedig népszerű találkozóhely volt. Mondjuk így: kulturális központ.
„Egy expedíció idejének hetven százalékában az ember nem csinál semmit. Vár. Várja a jó időt, azt, hogy rendbe jöjjön a gyomra vagy a torka, hogy akklimatizálódjon. Csakhogy a semmittevés nem tesz jót a mentális állapotnak. Az inuitoknál, közismert nevükön eszkimóknál láttam, hogy a tartós hideg, a sötét és a bezártság lelket rágó idején mennyit játszanak. Így vészelik át a sötét hónapokat. Ennek példájából merítve mi könyveket, társasjátékokat, filmeket, színházi előadások felvételét vittük ki egy-egy expedícióra, és mindig volt valami központi téma. Például Shakespeare, Arany vagy Jókai. Olvastunk, aztán megbeszéltük. Ebben Mécs Laci volt nagy szövetségesem, igaz, vele vitatkoztam össze legtöbbször egy-egy kérdésen. Zsolt meg a bíró volt, ő vágta el a fogadást. Egyszer egy fordítási idézeten vitatkoztunk, én azt mondtam, hogy a Hamletben így áll az Arany-féle fordítás szerint: »Valami bűzlik Dániában«, Mécs Laci erősködött, hogy nem. Végül műholdon írtunk Lőkös Ildi színházi dramaturgnak, aki nem értette, mit csinálunk mi a hegyen. Kiderült, hogy Lacinak volt igaza, az Arany-féle Hamlet-fordításban ez így hangzik: »Rohadt az államgépben valami«. A filmvetítéseinkre is annyian jöttek a sátrunkba, hogy néha már én sem fértem be, kintről köpőcsöveztem őket rizsszemekkel, hogy nekem is jusson egy kis szórakozás.”
A szép emlékek mellett sajnos sok a veszteség is, az évek során több magyar hegymászó vesztette életét. Volt, aki kicsúszott, más megfagyott, vagy lavina sodorta el. Kollár Lajos az alaptáborból tartotta a kapcsolatot a mászókkal, ő tudott hideg fejjel gondolkodni. Amikor ugyanis a hegymászó a csúcs közelében van, hiába tudja, hogy ha a megbeszélt időre nincs esélye feljutni, vissza kell fordulnia, ezt nem egyszerű megtenni. Nemcsak a csúcs vonzása miatt, abban a magasságban az ítélőképesség sem megbízható. A hegymászó-irodalom tele van a túlélők hallucinációival, meghökkentő irracionális döntésekkel. A mászó – különösen egy olyan jelentős sportember, mint a tíz nyolcezer méteres csúcsot megmászó Erőss Zsolt – végül is maga hozza meg a döntéseit, de nem mindegy, milyen javaslattal segítik.
„Mondtam neki, »Zsozsó, ez több mint necces, késő van, vissza kellene fordulni«, mire azt felelte, hogy törődjek csak a chomen levessel, ők továbbmennek, jól vannak. Máskor is volt már ilyen, és neki lett igaza. A Kancsendzöngán is feljutott a csúcsra, a baj a visszaúton történt. Megjegyzem, öten maradtak a hegyen abban a csúcstámadásban.”
A folytatást mindenki ismeri. A hegymászó- és expedíciós társ, a barát, a szövetséges és a tehetséges, fiatal mászó meghalt. És még sokan, akiket Kollár Lajos jól ismert.
„Ennek a feldolgozásához kell valami… érzéketlenség? Talán nem ez a jó szó. Pontosítok: nem szabad túlérzékenyíteni a kérdést. Ez nem nemtörődömség vagy részvétlenség, inkább valaminek a tudomásul vétele. A hegymászók tudják, mire vállalkoznak. Az is benne van, hogy nem sikerül. És a nem sikerülben az is benne van, hogy nagyon nem sikerül. Akkor van tragédia. Ez szomorú és fájdalmas, de éppen az előbbiek miatt helyre lehet tenni. Aki erre nem képes, ne vágjon bele.”
„Kérem a szereplőket a színpadra!”
Ilyen történetek után nem csoda, hogy Kollár Lajost sok helyre hívják előadást tartani. Erdélyben, a Felvidéken, még Amerikában is mesél a hegymászásról, az expedíciókról, és megörökölte Erőss Zsolttól a rendhagyó földrajzórákat.
„Az egyik ilyen órának a témája a hegyek szerepe az életünkben. Vagy a kultúrtörténetben. Kimeríthetetlen téma. Koponyák hegye, Olajfák hegye, Sion, Marcus Aurelius, Petrarca, Mózes, a teuton lovagok, a Fudzsi, az Uluru. A Chimborazo, amit sokáig a legmagasabbnak tartottak. Egerben, a Polgárok Házában előadás-sorozatot tartok A Himalája expedíciók érdekes arcai címmel. Eddig három ment le belőle, tavasszal és ősszel folytatjuk. Ezeken rendszerint egy hegymászó és egy színész barátom a vendégem. Eperjes Károly, Hirtling Pista, Kaszás Gergő, Juhász Árpád és mások. A továbbiak is sok érdekességet ígérnek.”
Egy színházi ügyelőnek sok színész ismerőse, barátja van. Merthogy a szcenikusnak készülő Kollár Lajos talált a színházban egy sokkal inkább neki való feladatot. Így lett ügyelő. A feladata hasonló volt, mint amikor egy expedíciót kellett összefognia. Átlátni a folyamatokat, rendet tartani, sokat és jól kommunikálni. A beszélgetés második órájában felötlik az emberben, milyen érzés lehetett egy színésznek, ha olyan előadás-vezető szólítja színpadra, akinek szebb az orgánuma, mint az övé.
Beszéltünk hegyekről, hegymászókról, színházról és színészekről, megcsodáltuk a verandán felállított és színházi súlyvasakkal házilag készített fekvenyomó padot, így már csak az van hátra, hogy átmenjünk Bukta Imréhez.
Szeplős kutya beenged minket, de éppen csak pár mondatot váltunk, mert a házigazda, a jó barát készül az unokáinak tartott táborba, Kollár Lajos pedig szilvát szedni. Imre úr és Lajos úr – ahogy egymást szólítják – éppen csak kezet fog, gazdát cserél egy kulcs, és már búcsúzunk is.
