Luka Enikő, Fertőrákos
A többszörös díjnyertes borász már több mint húsz éve él a hivatásának és Fertőrákoson találta meg az otthonát. Úgy véli, ez az a hely, ahová az ember három nap után a világ összes részéről hazatérne. Olyannyira, hogy miként megfogalmazta, bár gyönyörű helyeken járt már, ha soha többet életében nem utazhatna sehová, akkor is elégedett lenne a látottakkal, viszont amikor hazatér, újra és újra rácsodálkozik a Fertő tóra, a nádvilágra és a szőlőikre.
Utóbbi nem csupán munkaterület számukra, hanem egyben az életterük is, amelynek alárendelve töltik a mindennapjaikat.
„Szoktunk is egymásra nézni Petivel, a párommal egy-egy szüret végén, annyi izgalom, kaszálás, művelés után, fáradtan, de mosolyogva: „Jézusom, megcsináltuk!” Aztán kezdjük elölről. Minden évben egy új ötlettel, egy új lehetőséggel kiegészítve. Az viszont állandó, hogy örömünkben, bánatunkban, családdal vagy egyedül, kutyát sétáltatva csakis a szőlő felé indulunk.”
A térség egyébként is különleges adottságokkal rendelkezik, a Fertő-parti területeinken például sosincs fagykár, a mélyebben fekvő területekről ez nem mondható el. A hatalmas víztömeg, a páratartalom, a tükörhatás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan szőlőfajta is csodálatos érettségi állapotba kerüljön, mint mondjuk a cabernet sauvignon.
Luka Enikőt mások mellett kitüntették a Magyar Bor Nagydíjjal és bár fontosnak tartja az elismeréseket, sokkal többet jelentenek neki az olyan élmények, mint például amikor egy rendezvényen tölteni szeretett volna kóstolót egy arra sétáló úrnak, de a férfi azt válaszolta, hogy köszöni, de nem kér, ugyanis „magácskát látatlanban vásároljuk”.
A szőlő szolgálatában – Luka Enikő többszörös díjnyertes borásszal beszélgettünk | Magyar Krónika
Mindenkinek megvan a maga napfelkeltéje, és mindenkinek megvan a maga bora. Luka Enikő korántsem gondolta, hogy borász lesz, de ma már a Fertő tó partján élvezi nap mint nap a természet varázsát és munkája gyümölcsét.
Ifjabb Márkvárt János, Szekszárd
A nappal együtt kel, a családjáért és a szőlőért él. Másképp el sem tudná képzelni. Ifjabb Márkvárt János igazi szekszárdi lokálpatrióta, s ahogy sokan hivatkoznak rá, egyike az utolsó kézműves borászoknak. „Szekszárdon az országos viszonylathoz képest lágyabbak a savak, ami a talajnak és a keletről jövő meleg áramlatnak is köszönhető. A vidék valahogy megteremtette a maga harmóniáját, ez köszön vissza a borokban is.”
János nemcsak igazi lokálpatrióta – egyéves kora óta ugyanabban a házban lakik –, hanem saját bevallása szerint azt az életet is éli, amit nagyapjától látott. Édesapja többdiplomás villamosmérnökként sosem akart a földdel foglalkozni, nagyapja viszont már kisgyerek korában kivitte a szőlőbe.
„Nem mondom, hogy akkoriban szerettem, nem is kímélt a papa. Még tízéves sem voltam, szórtuk a műtrágyát kesztyű nélkül. Utólag nem bánom a kiképzést, jó az, ha az idősebbek életébe, munkabírásába belelát az ember”
– meséli János.
A nagyrészt mezőgazdasággal foglalkozó családban a nagypapa volt az, aki mindig igyekezett több lábon állni: mivel semmiképp nem akart betagozódni a téeszrendszerbe, a földek és az állattartás mellett maszek fuvarosként dolgozott. Lóval ám, nem autóval, mondván, túl későn kezdett vezetni, jobb ez így.
Bár János a korai kiképzés ellenére csak felnőtt fejjel kanyarodott vissza a borászathoz, a dűlők között megtalálta a számítását. „Büszke vagyok rá, hogy az én szőlőim már messziről virítanak, de rengeteg munkám van benne. Amint felkel a nap, én már a szőlőben vagyok. Másképp nem is tudnám elképzelni az életemet.”
Harmónia a vidékben, igazság a borban – vendégségben Ifjabb Márkvárt Jánosnál | Magyar Krónika
A nappal együtt kel, a családjáért és a szőlőért él. Másképp el sem tudná képzelni. Ifjabb Márkvárt János igazi szekszárdi lokálpatrióta, s ahogy sokan hivatkoznak rá, egyike az utolsó kézműves borászoknak. Gyűszű-völgyi birtokán örökölt értékekről és jelenbeli megelégedettségről beszélgettünk.
Bott Frigyes, Komárom, Garam mente
Bott Frigyes borait ma már mások mellett Észak-Amerikában, Japánban és Skandináviában is vásárolják, az elképesztő sikerekhez hosszú és fáradhatatlan munka vezetett. Miként véli, ahogyan a szőlő sincs gyökerek nélkül, úgy jó borász sincs a múlt ismerete nélkül. E hitvallás mentén tudatosan szedte magára az ősi fölművelési tudást, majd amikor értesült arról, hogy a környékbeli dűlőkön az esztergomi érsekség szőlőskertje húzódott, a prímási levéltárból kutatta ki, milyen fajtákkal dolgoztak akkoriban; a tízhektárnyi területet háromszáz tulajdonostól vásárolta vissza, majd belekezdett a borászkodásba. A többi már mondhatni történelem, a szakembert arra kértük a különleges interjúnkban, meséljen a kínálatában három olyan borról, amelyek a leginkább reprezentálják saját magát és a szellemiségét.
Elsőként a pinot noirt emelte ki, egyrészt, mert úgy véli, egyfajta szakralitással rendelkezik, másrészt ennek a fajtának köszönhetően ragadta magával a hivatása. Ugyanis amikor először járt Burgundiában, akkor érezte meg igazán, miféle kultúrát, életmódot, letisztultságot jelent a bor, rendszeresen vissza is járt a térségbe. És nemrég, éppen akkor, amikor húszéves lett a családi vállalkozásuk, egy olyan pinot noirt készítettek, amelyet kóstolva éppen azt az élményt élték át újra, mint azon a bizonyos napon Franciaországban. Miként elragadtatva megfogalmazta:
„Azt hiszem, ez ajándék nekünk a Teremtőtől a huszadik születésnapunkra.”
Bott Frigyes hasonlóképpen kalandos történetek mentén mesélt arról is, miért jelképezi számára a kékfrankos a jövőt, a rajnai rizling pedig a hely csodáját, mindezt az alábbi riportunkban olvashatják el.
Mindig a hitem és a szívem vitt – mit árulnak el a borai Bott Frigyesről? | Magyar Krónika
Hogyan tükrözi vissza egy pohár bor a készítőjét? Kiérezhető-e a szellem a palackból? Hogy ennek utánajárjunk, Bott Frigyest, a komáromi régió legismertebb borászát arra kértük, válassza ki kínálatából azt a három tételt, ami a legtöbbet árulja el róla.
Szijjártó Előd Borászat, Etyek
Szijjártó Előd sikeres fiatal borász, ennek oka pedig abban keresendő, hogy a popularitás hajszolása helyett úgy döntött, inkább a piacot igazítja saját magához. Jóllehet nem fűzi generációs szerelem a borkészítéshez, családja a föld megmunkálásából él, ebből Előd is rengeteget tanult. „Minden nyaramat a kajszibarack-ültetvényeken töltöttem, ez az élmény, illetve a táplálkozástudomány iránti erős vonzalmam első körben az élelmiszermérnöki hivatás felé terelt. Ahogy idősödtem, volt alkalmam megfigyelni a pálinkafőzés folyamatát is, és lenyűgözött a végső lépés, a lepárlás, ahogyan a cefrét finom, parfümös alkohollá varázsolják. Így terelődtem az ételektől a nedűk felé, és emiatt végeztem szőlész-borász mérnökként.”
Bár kívülről érkezett a szakmába, a munkája végeredményén ebből semmi nem érezhető: elhivatottan és szenvedéllyel végzi az összes munkafolyamatot. „A kinti munkálatok mellett a termeléssel és az üzleti résszel is foglalkozom, és persze kóstolókat is tartok. Az üzemben egy állandó munkatársam van, a szőlőben négyen-öten dolgozunk. Mivel a szezonban minden téren elég sok feladat adódik, általában reggel hat órakor felveszem az embereket, a szőlőben kora délutánig dolgozunk, majd visszamegyek a városba, és intézem az irodai tevékenységet.”
Borai egyre népszerűbbek, mégsem célja, hogy a végtelenségig növelje a termelés volumenét, ahogy az sem, hogy az ország minden borbárjában ott legyenek a palackjai. „Egy zenei hasonlattal élve, én inkább a jazz műfajában tudok működni. Egészen egyszerűen azért, mert nem vagyok jó könnyűzenei, populáris előadó. Megvannak a saját stílusjegyeim, és a piacot is igyekszem ehhez igazítani. Fontos felismerni, hogy mik az erősségeink, és az energiáinkat a megfelelő irányba terelni az elaprózódás helyett. Engem rendkívül foglalkoztat az, hogyan lehet a tapasztalatainkat a lehető legjobban feldolgozni, továbbfejleszteni. Emiatt, illetve a befogadóképesség végessége miatt sem szeretnék túl sokat termelni.”
Aki a tökéletesre törekszik, de értékeli a valóságot – Szijjártó Előd borászatában jártunk | Magyar Krónika
A természet szerelmese, az Etyek- Budai borvidék csodálója. Szijjártó Előd sikeres fiatal borász, ennek oka pedig abban keresendő, hogy a popularitás hajszolása helyett úgy döntött, inkább a piacot igazítja saját magához.
Bökő Pince, Balatonfüred
A Bökő Pince története az 1980-as évek elején kezdődik, ekkor, az állami gazdaság megszűnése után fordult Bökő Dávid édesapja a vállalkozói lét felé: a szőlész végzettségű családfő a saját területek művelése mellett környékbeli borászoknak dolgozott. „A szőlőtermesztés lépéseit édesapámtól megtanultam, ebbe a közegbe nőttem bele, így számomra nem volt kérdés, milyen irányt vesz majd az életem. Az áttörést 2013 hozta el: a csopaki Sáfránykert-dűlő olaszrizlingjéből készítettem néhány száz liter bort, és az eredmény biztató lett” – meséli Dávid a kezdetekről.
Az élet hamarosan egy új üzlet és pince lehetőségét hozta el a családnak: 2018 óta újjáépített és -álmodott balatonfüredi helyszínen készülnek a Bökő-borok, összesen tízhektárnyi területről.
„Ezek közül a tihanyi, valószínűleg az egyedülálló természeti adottságai miatt, nagy szerelem, itt találhatók a kékszőlő, a zweigelt és a kékfrankos. A csopaki vörös talajon érnek a legszebb olaszrizlingek, Füred pedig a változatossága okán izgalmas, hiszen egy dűlőn belül három-négyféle talajjal dolgozunk. Számomra megunhatatlan a kísérletezés, emellett fontos szem előtt tartani: minden a szőlőből indul ki, és nekünk ehhez mérten kell dolgoznunk.” A mértékadó mondat betartásához Bökő Dávid szerint három fontos összetevő szükséges: tisztaság, odafigyelés és alázat.
Az apai szakmai támogatás mellett nővérével és édesanyjával is együtt munkálkodik pincészetük jövőjén. Az említett hozzáállást édesanyja az üzletükben, testvére pedig a kapcsolattartásban képviseli, de ha éppen a palackok felcímkézésénél van rájuk szükség, azonnal érkeznek. „Közös a cél, így sikeres az üzlet is” – összegzi mindennapjaikat.
Nem a díjakra, boldogságra törekszem | Magyar Krónika
Olyan magabiztos nyugalommal szemléli a szívéhez közel álló balatoni tájat, mint ahogyan a borokról mesél. Bökő Dávid fiatal kora ellenére határozott elképzelésekkel építi jövőjét a borászszakmában, és élvezi munkájának szabadságát balatonfüredi családi pincészetükben.
Veszprémi Érseki Pincészet
Benesch Antal, a Veszprémi Érseki Pincészet főborásza a családi hagyományokat követve előbb vendéglátósként élte meg a napi pozitív visszajelzések jelentette sikereket, majd úgy érezte, diplomát szerezne, erre pedig a boros irány tűnt a legmegfelelőbbnek. „Mivel a bor közel áll a vendéglátáshoz, könnyű lépésnek tűnt, hogy errefelé induljak. Egyáltalán nem gondoltam, hogy borász leszek, noha testközelből figyeltem, amikor Gere Attila vagy Bock Józsi bácsi borai bekerültek anyuékhoz az éttermekbe, és ahogyan Tálas Attila elindította a Bortársaságot.”
Az ismert közeg aztán az egyetemnek köszönhetően egyre izgalmasabbá vált, Antal gyakorlati helyszíne pedig szinte sorsszerűen az ország akkor egyetlen egyházi pincészete lett. „A pannonhalmi gyakorlat életre szóló élményt adott emberileg és szakmailag is.”
Antalt az apátsági időszak után Új-Zélandra utazott új fortélyokat tanulni, majd visszatérve egyszer csak megcsörrent a telefonja: a Veszprémi Érsekségi Pincészet főborászi pozíciójával kínálták meg a fiatal borászt
„Udvardy György érsek atyának határozott elképzelései voltak a két csodálatos borvidék felvirágoztatásával kapcsolatban: egy majdnem hétszázötven éves mindszentkállai és egy csodálatos panorámájú felsőörsi területről van szó, hihetetlenül izgalmas a terroir. Emlékszem, ahogy az első lépéseimnél fordultak ki a kövek a lábam alól Mindszentkállán – bazalt, bazalttufa, riolittufa, vörös homokkő, pannon homok, andezit, lejjebb pedig mészpasztákat is találtunk. Az volt az első gondolatom, hogy te jó ég, mi mindent lehet itt véghezvinni.” A nagy lehetőséghez pedig páratlan szabadság is társult. Antal szabad kezet kapott egy olyan vidéken, ahol mintha megállt volna az idő.
Amikor a megújulás varázsolja elő a régi fényt – a Veszprémi Érseki Pincészet főborászával beszélgettünk | Magyar Krónika
Két termőterület, hétszázötven éves hagyomány és egy fiatal, aki új lendületet hozott az egyházi borászatba. Benesch Antal, a Veszprémi Érseki Pincészet főborásza sokrétű tapasztalataival szeretné megvalósítani az érseki elgondolást, miszerint „őseink hite a jövő reménye”.
