Volt egyszer a Belvárosi kávéház, a pesti kávéházak egyik legnagyobbja és legrangosabbja. 1901-ben nyitotta a mai Ferenciek tere déli oldalán álló, Matildnak becézett palotában Steuer Sándor, 1910-ben pedig a Pöstényből induló, ott nagyszállót építtető, majd Pestre költöző Rónai Adolf lett a tulajdonos. Később fia, Miklós vette át az üzletet, aki aztán – mivel sok más vendéglátóhelyről, így a Duna-korzón található, híres-neves Hangliról is gondoskodnia kellett – az ő fiát, az 1915-ös születésű Egont is bevonta az intézmény vezetésébe.
A Belvárosi kávéháznak a ma már legendás művészkávéházakhoz képest konzervatívabb híre volt, de Rónay (ő már ipszilonnal írta nevét) Egon szerint felettébb demokratikus légkör jellemezte vendéglátóhelyüket. „Jártak hozzánk írók és mindenféle művészek, de nem voltunk sem irodalmi, sem művészkávéház. Jártak hozzánk bírák, katonatisztek, kereskedők, tudósok, magas beosztású köztisztviselők, és számos más polgári szakma képviselői, de egyik sem nyomta rá a bélyegét a kávéházra. Itt igazán mindenféle szín, mindenféle filozófiai, politikai és egyéb irányzat megvolt. Nem tudok más kávéházról, ami ilyen mértékben ezt a keveredett társadalmi szituációt képviselte volna, s aminek ennél fogva ilyen általános polgári jellege lett volna. És mindig tele volt, esténként teljesen tömve. Fönt is és lent is.” Hozzátette: még a zsidótörvények meghozatala után is megesett, hogy az erkélyen Stern Samu zsidó hitközségi elnök foglalt helyet, a földszinten, pontosan alatta pedig Imrédy Béla és családja vacsorázott.
Hosszú a sora a Belvárosi kávéházhoz kapcsolódó történeteknek és anekdotáknak. Sokszor emlegetik, a Matild-palota falán emléktábla is jelzi, hogy a Belvárosi volt az első kávéház, amely Budapest ostroma után, 1945. február 18-án megnyitott
– ennek körülményeiről később Rónay Egon érdekes részleteket árult el a vele riportfilmet forgató Zeke Gyulának. De nem kevésbé érdekes Rónay további élettörténete: ifjú budapesti vendéglátóból ugyanis Anglia egyik vezető ételkritikusává vált, nagy szerepet játszva az ottani kulináris kultúra alakulásában.
A The Guardian nekrológja szerint a 20. század második felében talán senki nem tett többet azért, hogy emelkedjen az angol éttermekben felszolgált étkek nívója, mint Rónay. Ugyanebben a cikkben személyes kapcsolataiban rendkívül szívélyes és humoros emberként jellemzik őt, aki azonban nem finomkodott, ha a gasztronómiáról volt szó, s előszeretettel bocsátkozott vitákba, hogy ráirányítsa a figyelmet valamilyen problémára. Példának okáért arra, hogy valamirevaló étkezési és éttermi kultúra nem fejlődhet ki olyan országban, ahol olyan borzasztó színvonalú iskolai menzaeledeleken szocializálódnak az emberek, mint a háború utáni Angliában.
1946-ban hagyta hátra Magyarországot, az új rendszertől sem ő, sem a családja nem remélhetett túl sok jót. S valóban: a Belvárosit államosították, szüleit kitelepítették. 1959-ben elhunyt apját soha nem látta többé, anyjának ezután engedélyezték, hogy meglátogassa Londonban fiát, de nem sokkal később ő is elhunyt. Rónay már ismerős volt Angliában, nyolcéves kora óta minden nyarat ott töltött, a háború előtt pedig a londoni Dorchester Hotelben dolgozott, illetve jogi tanulmányokat végzett Cambridge-ben. Kivándorlása után kezdetben egy rokonánál, a textilszakmában dolgozott, majd londoni éttermek üzletvezetője volt, később pedig a Harrods áruház közelében Marquee néven kisvendéglőt nyitott.
A véresszájú étteremkritikus, Fanny Cradock méltatása nyomán hamar híre ment a létesítmény kitűnő konyhájának és tulajdonosa szaktudásának, a The Daily Telegraph pedig gasztronómiai szakírónak kérte fel Rónayt. „Szerettek, mert én a rosszat is erősen kritizáltam, ami akkor még nem volt divatban. És megszokták, hogy amit mondok, az megbízható. Aztán a harmadik évben összeszedtem a cikkeket, s kiadtam egy kis könyvben. Váratlanul nagy sikere lett, több mint harmincezer példányt adtak el belőle. A következő évben persze nagyobb lett a könyv, és azután még nagyobb lett a könyv. Először magam adtam ki, egy elszegényedett magyar földbirtokos vagy micsoda, akinek nem volt semmije, az vitte könyvkereskedésről könyvkereskedésre, és adta el. Szóval így kezdődött. Utóbb eladtam a vendéglőmet, és teljesen átálltam erre a dologra” – idézte fel Zeke Gyulának az Egon Ronay’s Guide első, 1957-es megjelentetésének történetét.
Az étteremkalauz a francia Guide Michelin koncepcióját követte, s mint a Michelin-csillagos vagy -ajánlott vendéglátóhelyek bejáratában szokás, a Rónay-kalauzban méltatott éttermek ajtaján is ott díszelgett a magyar szakíró ajánlását tudató matrica.
1980-ra már ötven munkatársat foglalkoztatott a kalauzt kiadó vállalkozás, köztük hat olyan főállású kóstolót, akiknek országszerte hetente 11 éttermet kellett kipróbálniuk. Rónay szigorú szakmai etikát követelt meg, a kóstolók inkognitóban dolgoztak, semmit nem fogadhattak el ingyen. A különböző nagy- és kisvendéglők, szállodai éttermek mellett a benzinkúti étkezdéket és a pályaudvari restiket, reptéri büféket is tesztelték – az utóbbiakban tapasztalt szörnyűségekről is kíméletlen őszinteséggel számolt be az évkönyv.
A Guardian-nekrológ részeként megszólaltatott Tom Jaine szerint Rónay, amikor efféle étkezdéket és büféket állított pellengérre, a legvédtelenebb áldozatoknak esett neki, de ezeknek ki is járt már egy gyomros, különben soha nem kapták volna össze magukat. A nemzet csak hálával tartozhat neki: bár a benzinkúti és reptéri étkezdék változatlanul szörnyűek, Rónay nélkül még rosszabbak lennének. Mindezzel együtt – teszi hozzá Jaine – a Ronay Guide-nak is megvoltak a vakfoltjai: mivel névadója neveltetéséből fakadóan a régimódi haute cuisine-t tartotta mércének, kevés nyitottsággal bírt a kísérletező amatőrök és az egzotikus konyhák iránt. Így aki a Rónay-kalauz javaslatait megfogadva járt étterembe, annak talán kevesebb rossz éttermi élményben volt része, de talán kevesebb különleges kulináris élvezetben is.
A YouTube-on több videó is megtekinthető a magyar–angol ételkritikusról. Egy 1961-es felvétel azt a Café Royalban tartott ebédet örökítette meg, amely előtt Rónay vidéki séfekkel osztotta meg az angol éttermi kultúra javításával kapcsolatos nézeteit. Az ebéd apropója az volt, hogy a vidékre látogató turisták sokat panaszkodtak a szállodákban feltálalt koszt minősége miatt. Mindegyik fogást más-más séf készítette, és szakavatott zsűri – benne Rónay – értékelte az ételeket.
Egy későbbi videón a Heathrow reptér egyik éttermében felszolgált reggelit próbálta ki, amely kellemes meglepetésben részesítette – főként a kolbász ízlett neki. Felkeresett egy büfét is, itt viszont már a tükörtojás látványa csüggesztően hatott rá. A videóban elhangzik: olyannyira hírhedt kritikusa volt Rónay a reptéri éttermeknek, hogy az egyik pert kívánt indítani ellene.
Rónay Egon először 1983-ban tért haza Budapestre. Miután megérkezett a Hilton szállóba, első dolga volt, hogy taxiba üljön, és az Erzsébet híd budai hídfőjéig vitesse magát. Gyalog akart átkelni a hídon, megérkezni az ekkor már önkiszolgáló étteremként működő Belvárosi kávéház elé. „Hihetetlen érzés volt, elindultam, és amikor a közepére értem, és láttam magam előtt a Belvárosi Plébániatemplomot, az Eskü teret meg mindent, akkor a szó legszorosabb értelmében a földbe, vagyis hát a hídba gyökerezett a lábam. Alig tudtam magamhoz térni. Átérve persze az első dolgom az volt, hogy a Belvárosihoz menjek. Szörnyű állapotokat találtam, minden fel volt fordulva, átalakítva teljesen az egész, az egyik részéből, egy söntést csináltak, középen a földszinti térben valami táncpódium állt, és minden. Meg akartam még nézni azt a kis szobát, ami az irodánk volt az édesapámmal. Megkértem a hölgyet, aki az üzletet vezette, hogy engedjen fel. − Mit akar maga ott csinálni? – kérdezte. − Hát nézze kérem, ez a hely valamikor az édesapámé volt. – Ja, maga maszek! – Igen. Szóval ez a párbeszéd zajlott köztünk” – mesélte Rónay a viszontlátás élményét, arra is kitérve, hogy néhány évvel később a londoni magyar követ közvetítette neki az ajánlatot: régi fényében nyissa újra a Belvárosi kávéházat. Rónay tárgyalt is az ügyben, amikor azonban kiderült, hogy azt várják, vásárolja meg a családjától elvett kávéházat, elállt a dologtól.
Később is haza-hazalátogatott, a legnagyobb változás a harmincas-negyvenes évek Pestjéhez képest szerint abban állt, hogy feltűnően eldurvult az emberek közti érintkezés.
„Az udvariasság szinte eltűnt, és az a kellemes érzés, amit régen egy találkozás kiváltott, úgyszólván már nem létezik.” Persze ez nem csak Magyarországra jellemző, tette hozzá.
„Jung mondta egyszer egy interjú során, hogy az utolsó pillanatig úgy kell élni és dolgozni, mintha még száz év állna előttünk. Én ezt a példát követem” – reagált Rónay Zeke Gyula megjegyzésére, miszerint 92 évesen elevensége, munkabírása a harmincéveseket is megszégyeníti. Ekkortájt készített vele interjút a The Standard is, amelyben Rónay elmondta: bármilyen érdekes az életútja, nem tervez memoárt írni. Ha viszont mégis megírná, A kínai átok címet adná neki. Hiszen hogyan is szól ez az átok? „Élj érdekes időkben.”
2010-ben hunyt el. Lányai is híresek lettek, Edina Ronay színésznőként dolgozott, majd jelmeztervezőként folytatta karrierjét – egyidőben Michael Caine barátnője volt. Esther Ronay a BBC szerkesztőjeként és dokumentumfilm-producerként szerzett nevet.
A kiemelt kép forrása itt található.
