Báró volt, a jelentős Kemény család tagja, a marosvécsi kastély ura, hat gyermek apja. Ezen kívül író, mecénás, az Erdélyi Helikon életre hívója és házigazdája. A kommunista rendszerben népnyúzó ellenség, vagyonától megfosztott mészégető, kicsivel később megtűrt újságíró, szerkesztő.
Kemény János visszaemlékezéseit azok bizalmába ajánlom, akiket érdekel a múlt század elejének erdélyi élete, a világháborúk előtti és közötti színes hétköznapok. Akik szeretnek a kúriák népéről, a kolozsvári társasági életről, az arisztokrata szalonokról és a vadászatokról olvasni.
Amikor Kemény János belefogott visszaemlékezései megírásába, több kötetben gondolkodott, de sajnos csak az első készült el. Szerencsére olyan sokan rögzítették írásba az alakját, hogy a történet folytatását könnyű megismerni. Olyan emberről van szó, akiről a temetése mindent elárul. Kemény Jánost a marosvásárhelyi színházban ravatalozták fel, megszámlálhatatlan koszorú között. Koporsóját végtelen hosszúságú emberkígyó követte a városból ki, végig a Maros-mentén. Még az utat is le kellett zárni a forgalom elől. A menet egészen a marosvécsi kastélyig tartott, felkanyargott a szerpentines úton, mert ott, a legendás kastélykertben helyezték végső nyugalomra a bárót, akit kortársai elmondása szerint senki nem tudott megelőzni, ha köszönésről volt szó. Mindez a kommunista Romániában történt, 1971-ben.
A Kakukkfiókák ennek a gazdag életnek az első szakaszáról szól, 1904-ben kezdődik, amikor az alig egyesztendős Kemény János Amerikából megérkezik Kolozsvárra. Akkor még senkinek nem jut eszébe, hogy egyszer ő lesz a felvonóhídon megközelíthető impozáns marosvécsi vár és a hozzá tartozó hatalmas földterület, a végtelen erdőségek ura. Apja ugyanis a család fekete bárányaként, egy meggondolatlanul vállalt kezesség miatt Amerikába száműzetett, ott nősült meg, amerikai feleségétől három gyermeke született.
A fiatal családfő halála után özvegye segítséget kér a magyar rokonoktól, így érkezett meg Kolozsvárra a hétéves Gizellával, az ötéves Berenice-szel, valamint az óceán átkelése alatt járni tanuló Jánoskával.
A kis család a nagyapa, Kemény Ödön alsójárai kúriájában tölt éveket, később a szünidőket is, az itt folyó élet leírása valóságos idill. Fehér falu, kétoszlopos nemesi ház, havas telek, szép ünnepek, nyári fürdőzések a malomárok vizében, a három Kemény-unoka hóna alá olyankor felfújt disznóhólyag kerül.
Következik a kolozsvári református kollégium hétköznapjainak leírása, és a feszengő látogatásoké a marosvécsi kastély uránál. Helyesebb lenne az úrnő szót használni, Marosvécs ugyanis a kisfiú nagyapjának testvéréé, ám a valóságos hatalmat a feleség, Bánffy Polixénia gyakorolta. Ő fizette ki annak idején a fiatal Kemény István adósságát, és ragaszkodott hozzá, hogy a fiatalember Amerikába menjen. Ám a házsártos természetű Póli néninek és őt mindenben támogató férjének nem lett utódja, öt gyermekük halt meg nem sokkal születésük után, vagy már halva érkeztek a világra.
Örökös márpedig kell, így az Amerikából érkezett kakukkfióka látszott a legjobb megoldásnak.
A könyv eddig nem jut el, az első világháború végénél zárul a történet. Ami utána következik, arról is sok könyvet találunk. A család marosvécsi éveiről, Augusta Patonról, a skót feleségről, aki mindenben támogatta a művészetért komoly anyagi áldozatokat vállaló férjét. A Helikoni napokról, amikor a kastélykert fái alatt Tamási Áron, Bánffy Miklós, Wass Albert, Kuncz Aladár, Kós Károly és még oly sokan tárgyalták meg az erdélyi magyar irodalom ügyét.
Kemény János nemcsak visszaemlékezést, de regényeket, vadásztörténeteket is írt, különösen a Víziboszorkány méltó a mai olvasók figyelmére.
