Húsz óra (1965)

Fábri Zoltán volt az egyik legelső rendező, aki beszélni mert 1956-ról, noha a forradalom akkoriban különösképpen tabunak számított. A Húsz óra a Budapesti Iskola előképeként is tekinthető; a hetvenes években indult mozgalom úgy játszotta ki a cenzorokat, hogy a dokumentarista játékfilm keretében fogalmaztak meg társadalomkritikát, így pedig ha valaki az orrukra koppintott, hivatkozhattak arra, hogy ők csak a valóságot rögzítik.

Bár Fábri nem élt dokumentumfilmes eszközökkel, az alapszituáció hasonló: egy faluba egy riporter érkezik, és megpróbálja feltárni, miért ölte meg egy ávós a gyerekkori barátját, egy másik férfi pedig mi okból lőtt rá szintén egy cimborájára. És ahogyan sorra készíti az interjúkat, emberi tragédiák sorozata bontakozik ki előtte – ahogy az is, milyen mérgezően hatott a politika a helyiek életére az elmúlt évtizedekben.

A film megtekintése közben olykor úgy érezhetjük magunkat, hogy a rendező többet markol, mint amennyit meg is tud ragadni, de az biztos, hogy megköveteli a figyelmet: olyan részletgazdagon ábrázolja a falu lakóit, hogy ha nem figyelünk, könnyen elveszíthetjük a fonalat. Viszont utóbbi esetben sincs gond, többet kínál az alkotás, mint egy izgalmas történetet.

Minden egyes jelenet külön-külön is megrendítő korrajz a kisemberek problémáiról, kicsinyes bosszúkról, a hatalom természetéről, megalkuvásukról és meghasonulásukról; jól érezhetően néhány szereplő csak konformizmusból pufogtatja az elvárt politikai mantrákat, miözben már maga sem hisz semmiben.

A Húsz óra emellett Práger Antal visszatérése is, a színész ugyanis 1944-ben disszidált, és 1956-ban tért haza, tehetségéből pedig mit sem vesztett persze. Görbe Jánosról pedig ugyanazt lehet elmondani, mint az Emberek a havason vagy a Ház a sziklák alatt esetében: olyan természetességgel hozza a kétkezi munkából élő, szűkszavú, klasszikus férfiarchetípust, hogy nehéz elhinni, egy művészt és nem valódi parasztembert látunk.

Apa – Egy hit naplója (1966)

Nemes Jeles László új filmje, az Árva egy gyermek szemszögéből mutatja be 1957 tavaszát és azt, miként hódol be a diktatórikus rendszernek a társadalom egy része. A fő konfliktus abból fakad, hogy a kisfiú még mindig várja haza a második világháború alatt eltűnt apját, amikor azonban megjelenik egy férfi, aki az öregeként mutatkozik be nem hisz neki, egyáltalán nem fér össze ugyanis azzal a képpel, ahogyan a fejében él a édesapja.

Hasonlóképpen az idealizált szülői minta problémát jár körbe Szabó István klasszikusa is, amelynek főszereplője szintén egy kölyök, akinek az apja elesett Budapest ostroma alatt – az utóbbi esemény évfordulója kapcsán már szóba is került a film más megközelítésben egy korábbi összeállításunkban –, és a srác fejében igencsak kiszínezve, erkölcsileg feddhetetlen, bátor, tettre kész hősként él tovább a férfi. Aztán ahogyan a fiú felnő, és a múlt részletei feltárulnak előtte, kénytelen szembesülni vele, az apja a való életben cseppet sem volt olyan heroikus alak, mint azt gondolta. Ugyan nem volt gonosz vagy hitvány, csupán egyszerű, átlagos ember.

Ez a felismerés elengedhetetlen ahhoz, hogy a saját életét élje. A lelki folyamatban pedig 1956 kiemelt jelentőséget kap: miként az ekkor már egyetemista srác belekeveredik a felkelésekbe, megtapasztalja a halál közelségét, rájön, hogy az apja valószínűleg épp elesett, mint oly sokan a forradalom alatt. És miközben a káosz közepette próbál keresztüljutni a városon, az apjától örökölt féltve őrzött karórájának üvege betörik, és megáll a mutató. Ezzel jelzi szimbolikusan a rendező, a gyermeki fantázia végleg megsemmisül, ideje a fiúnak férfivá válnia.

Szerencsés Dániel (1983)

Sándor Pál 1956 decemberében úgy döntött, hogy csakúgy, mint kétszázezer magyar, ő is disszidál az országból, azonban a Keleti pályaudvaron várakozva végül képtelen volt felszállni a bécsi vonatra. Ez a menni vagy maradni dilemma volt az egyik legsúlyosabb és legnehezebb kérdés a forradalom leverése után, a rendező pedig részben a saját élményét, részben a forgatókönyv alapját képező azonos című Mezei András-regény hatására dolgozta fel mindezt a Szerencsés Dánielben. A történet főszereplője két fiú – Rudolf Péter és Zsótér Sándor –, akik szintén az osztrák főváros felé veszik az irányt, az egyiküket a szíve hajtja, a szerelme után menne, a másiknak pedig muszáj felvennie a nyúlcipőt, ugyanis részt vett az utcai harcokban. Egy határhoz közeli szállóba érkezve azonban vívódni kezdenek, miközben a légkör is egyre feszültebb körülöttük, ugyanis nemcsak disszidensek, hanem ávósok és besúgók is megjelennek az épületben.

Érdekes, hogy bár a nyolcvanas években már egyre inkább lehetőségük nyílt a rendezőknek, hogy 1956-ról elmesélhessék a személyes történetüket, ráadásul a Szerencsés Dániel kevésbé éles kritikát fogalmaz meg, mint a fentebb említett jóval korábbi két film – különösképpen a Húsz óra –, mégis fél évre betiltották. Cannes-ban azonban elnyerte a kritikusok által megszavazott FIPRESCI-díjat, és bár mai szemmel kissé döcög a tempója, és nehezebben vonz be érzelmileg, kordokumentumként kiváló.

Szamárköhögés (1987)

Nem az Apa – Egy hit naplója az egyetlen film, amely az Árva előképének tekinthető, miként Nemes Jeles László a forradalom utáni megtorlás időszakát, úgy Gárdos Péter 1956-ot szintén egy fiú szemén keresztül ábrázolja a maga korában frissnek és eredetinek számító módon. És rendkívül viccesen, ugyanis

a középpontban nem egy hazafias tűztől fűtött, hanem egy átlagos, kispolgári család áll, amelynek tagjai kifejezetten féltik a bőrüket, aggódnak, hová eszkalálódhat a helyzet.

Az eseményekről pedig szinte csak a rádión keresztül tájékozódnak, az apuka előszeretettel menekül az italba, miközben levelet ír Hruscsovnak a béke érdekében, halálosan komolyan gondolva, hogy célba ér az üzenete, a gyerekek pedig örülnek, hogy nem kell tanulniuk. De a valóság azért bekopog, például amikor a nagymama a konyhában veszi észre, hogy egy golyóval átlőtt kenyeret hozott haza. A hasonlóan abszurd poénok mellett pedig olyan kérdések is felmerülnek, amelyek egy másik filmben sem: például, hogy mi lesz az aranyhalakkal az iskolában, ha senki nem mehet be megetetni őket?

A szatirikus hangnem ellenére az alkotás nem vicceli el a témát, egy tragikus eseménnyel hangsúlyozza annak valódi jelentőségét, és a humorával nagyszerűen reflektál a kisemberek ügyes-bajos dolgaira, miközben a trauma feldolgozását is segíti. És a hihetetlen sztárparádé mellett sem mehetünk el szó nélkül, kisebb-nagyobb szerepekben olyan színészek váltják egymást, mint Garas Dezső, Hernádi Judit, Törőcsik Mari, Eperjes Károly vagy Reviczky Gábor.

Szabadság – Különjárat (2013), A berni követ (2014)

Ha Hollywoodnak lenne ilyen sztorija, már régen feldolgozták volna egy nagy költségvetésű blockbusterben A kategóriás sztárokkal.

Az 1956-ot megelőző nyáron ugyanis két fiatal disszidálni akart Magyarországról, de valószínűleg nem akartak bozótvágókéssel szenvedni a határkerítéssel, ezért eltérítettek egy repülőgépet, hatástalanítva az azon utazó ávéhás tisztet.

Színészek tekintetében mi sem panaszkodhatunk, hiszen Lengyel Tamás, Tenki Réka és Varju Kálmán is részt vesz az akcióban, ugyanakkor az alacsony, televíziós produkciós keretek inkább csak kamaradrámára adtak lehetőséget, mint izgalommal teli thrillerre, de így is különleges darab a hazai palettán.

Köbli Norbert forgatókönyvírónak egyébként több olyan filmje is van, amely érintőlegesen a forradalomhoz kapcsolódik, ilyen A vizsga vagy annak folytatása, A játszma, de azokkal már foglalkoztunk a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján, így most egy másik, szintén valós sztorit feldolgozó túszdrámájával állítjuk párba.

A berni követben a címszereplőt – Kulka János alakításában – két magyar emigráns (Kádas József, Szabó Kimmel Tamás) foglyul ejti azt követelve, adja át nekik a követségi üzenetek titkosításához használt kódkönyvet, hogy aztán azt beolvassák a Szabad Európa Rádióban élő adásban. Bár a Szabadság – Különjárat sem unalmas, ezen a filmen – noha szintén televíziós produkció – kevésbé érződik a szerény költségvetés, mindez részben Szász Attila határozott és feszült rendezésének is köszönhető.

Borítókép: Szamárköhögés. Fotó: NFI / Hegyi Gábor