Válhat-e annak ellenére erőforrássá a múltidézés? Hiszen a családok emlékezete a 20. századból sok fájdalmas történetet őriz.

Feltétlenül. Sőt, a traumatikus időszakokból maradhatnak fönn olyan emlékek, amelyek többet mondanak el a családról, mint a konszolidált korszakok történetei. Mindig könnybe lábad a szemem, amikor eszembe jut egy nagyanyámról szóló történet. Balassa­gyarmaton 1944 őszén találkozott azzal a sárga csillagot viselő zsidó férfival, aki évtizedek óta a család orvosa volt, odament hozzá és köszöntötte. Erre azt mondta neki az orvos: „Grófnő, kompromittálja magát…” „Engem az nem érdekel” – mondta nyugodtan a nagyanyám. Nem kivagyiságból vagy nagyképűségből cselekedett így, hanem hitbéli és emberi tartásból. És ehhez kellett egyfajta karakánság. Tudta, hogy az a helyes, ha odamegy az orvoshoz, és nem érdekelte, hogy a nyilasok vagy bárki ott az utcán mit gondol. Azt tette, amit a pillanat kívánt. Markáns példa nekem. A hit, az emberi tartás és a tisztesség erőt adó példája.

Csaknem harminc éve vezet pszichodráma­csoportokat. Alkalmas ez a módszer a múlthoz való viszony tisztázására?

Ahogy a neve is mutatja, ez dramatikus műfaj; a csoporton belül laborkörülmények között újrajátszunk az egyén számára nehéz vagy akár traumaként megélt helyzeteket. Amikor elkezdődik egy játék, a csoporttag felidéz a közelmúltból egy helyzetet, amelyben például nem tudta képviselni magát, tehetetlen és dühös volt. Lejátsszuk a jelenetet, és megkérdezzük, hogy az érzés, amit megtapasztalt, honnan ismerős neki. „Ó, hát ez emlékeztetett arra, amikor tízéves voltam, és a tornaöltözőben az osztály­társaim csúfoltak azért, mert alacsony vagyok.” Tehát eljutunk egy régi élményhez és az ahhoz kapcsolódó érzelmekhez. A pszichodrámában az emlékezetnek mozgósító ereje van, el lehet érkezni egy olyan pontig, ahol az alaptraumával szembe lehet nézni és föl lehet oldani.

És begyógyulhat a múltbéli seb?

A gyógyulás nem úgy következik be, hogy meg nem történtté tesszük a múltat, de megváltozik a viszony a traumához, és már együtt lehet élni vele. Sőt, még olyan hatása is lehet, hogy a csoporttag a játék során a traumatikus élményben fölfedez valamit, ami erőforrássá válik számára. Túl tud lépni azon, hogy a sebeit őrizgesse, és felismeri: előnyére tudja fordítani, hogy tisztábban látja a múltat.

Mi ösztönzi önt ennyi év után is arra, hogy újabb és újabb csoportokat vállaljon?

Azt hiszem, alapvetően az, hogy érdekelnek az emberek. Azt szoktam mondani, hogy addig, amíg tudok gondolkodni, beszélni meg mozogni, csinálni fogom. Megtisztelő, hogy másfél-két évig, amíg a munka tart, a csoporttagok életének a részese lehetek, és remélhetőleg úgy tudok a részese lenni, hogy előreviszi őket, ahogy a játékukat vezetem, mellettük állok, visszajelzéseket adok nekik. Ösztönzőereje van, hogy úgy érzem, haszna van annak, amit teszek.