Ebből a mondhatni átlagos életből hogyan lett aztán bencés szerzetesség?
Egy kis kacskaringóval. Végzős koromban, 1958 tavaszán apám súlyosan megbetegedett, én pedig egy felnőtt felelősségérzetével felmértem, hogy egyelőre lőttek a továbbtanulásnak, hiszen egy darabig nekem kell a családot, beleértve a tejipari technikumba járó húgomat, eltartani. Nem is jelentkeztem semmilyen egyetemre, hanem a szocializmus építésével kísérleteztem: cementgyári segédmunkás lettem Tatabányán. És akármilyen furcsának hangozhat is, jó szívvel gondolok vissza arra az egy évre. Az élet olyan sajátos oldalaival találkoztam, amilyenekkel enélkül valószínűleg soha, és mivel dolog a szocializmus sajátos munkaszervezése miatt nem igazán akadt, volt bőven időm olvasni és töprengeni. A szerzetesség melletti döntés ez alatt az egy esztendő alatt érett meg bennem.
Voltak ennek családi előzményei?
Olyannyira nem, hogy még csak papok sem akadtak sem a szűkebb, sem a tágabb famíliában. Persze vallásosak voltunk, apám négy évig járt a bencésekhez Győrbe, a nagypapám meg kántortanítóként dolgozott, de ezzel nagyjából ki is fújt az egyházzal való hivatalos kapcsolat. Én viszont még gimnazistaként is szinte mindennap bementem a plébániára, mert valahogy ösztönösen éreztem, hogy ott megtapasztalhatok valami mást, mint amit a hivatalos hülyeség sulykol. Hogy végül az ember miért és milyen lelki folyamatokon keresztül hoz meg egy ilyen, az egész életét befolyásoló döntést, arról nem nagyon lehet beszélni. Olyasmi lehet ez, mint a házasság: ha valaki meg tudja magyarázni, miért pont azt a nőt vette el, akit, megette az egészet a fene. Ebben titkok vannak, és ez így van jól. 1959 márciusában kértem a felvételemet a rendbe. Kívülről jövő emberként kicsit gyanakodtak is rám, és nem teljesen ok nélkül: ahogyan évtizedek múlva kiderült, volt néhány növendék errefelé, akinek küldetése volt, nem hivatása. De szerencsére a pápai gimnáziumi fizikatanárom, egykori bencés diákként, kezeskedett értem.
Neki is szerepe volt abban, hogy miután Pannonhalmán elvégezte a teológiát, éppen matek–fizika szakra jelentkezett az ELTE-re? Az eddigi szavai inkább bölcsésztípust sejtetnek.
Egyáltalán nem zárja ki egymást a kettő. Öt osztályt vittem végig a diákotthonban prefektusként, az utolsóból harmincan felvételiztek fizikából, pedig nyilván nem mindegyikük volt alapból reál beállítottságú. A dolog egyszerű: ha valaki tanul, megy neki, ha megy neki, szereti, mi pedig együtt szerettük a fizikát ezekkel a fiúkkal. Volt, főleg az elején, hogy egy-egy gyerek húzódozott, mondván, ő inkább humán érdeklődésű. Én meg erre mindig azt válaszoltam, hogy hát én is az vagyok, csak azért lettem fizikatanár, hogy ne a gyerekek magyardolgozatait kelljen egy életen át olvasgatnom a rendes, tisztességes irodalom helyett. A viccet félretéve, a matek és a fizika mindig érdekelt, különös tekintettel a körülöttem lévő világ technikai működésére. Ebben óriási szerepe volt a teszéri mozigépnek, amely hihetetlenül egyszerű szerkezet volt, a maga komplexitásában mégis egy csoda. Amikor pedig másodikos gimnazistaként arra is rájöttem, hogy a memóriám rosszabb az átlagosnál, már biztos voltam benne, hogy valamilyen módon a reál tárgyakkal szeretnék foglalkozni.
Ez nem ellentmondás kicsit?
Nem, mert a matek–fizikában semmit nem kell megtanulni, mennek a dolgok szépen maguktól, és aztán építkeznek. Tanítani is könnyű őket, hiszen leszámítva egy-két kivételes képességű fiatalt, sokkal nagyobb a távolság egy középiskolai matek–fizika szakos tanár és a diákok tudása közt, mint a magyar vagy a történelem esetében: ott a gyerek beleolvas néhány könyvbe, aztán majdnem ugyanannyi lesz az ismerete. Összességében ez nagyon kényelmes szakma sok szabadidővel mellette. Elvileg. Hiszen amikor majd huszonöt éven keresztül nemcsak tanár, hanem osztályfőnök és diákotthoni nevelő is voltam, az bizony 168 órás szolgálat volt. Hétvégente kirándulni jártunk a környéken, nyáron meg háromhetes Dunántúl-kerülő vízi túrára vittem a fiúkat Győrtől Győrig. Ezek feledhetetlen élmények nekem, és remélem, nekik is.
Miközben arra is maradt energiája, hogy létrehozza és működtesse a már legendás irányítástechnika-szakkörét, amely idén lesz ötvenéves. Ennek hogyan jött az ötlete?
A második osztályommal kezdtem, kényszerből. A hatvanas években, a hatnapos tanítás időszakában bevezették a diákok gyári gyakorlatát, ahol pedig nem volt gyár a közelben, ott az úgynevezett politechnika-órákat. Nekünk itt, Pannonhalmán ez utóbbi jutott, az első osztályom meg nekiállt szépen szombatonként reszelgetni. Rettentően sajnáltam őket e felesleges és teljességgel haszontalan időtöltés miatt, ezért elhatároztam, hogy a következő társaságot már megmentem a hülyeségtől. Elkezdtem tájékozódni, mivel lehetne értelmesen kiváltani a politechnika-órákat. Sikerült beszereznem nyugatról néhány logikai áramkört, és kis laborokat építettem belőlük. Ezzel a felszereléssel indultam el, majd amikor a politechnika-órák hivatalosan is megszűntek, szakkörré alakítottam az egészet. Amit materiális értelemben is én tartok fenn a kezdetektől, az iskolának ebben egy fillérje sincs. Az öregdiákjaim szoktak segíteni, a falon lévő nagy lcd-monitor például az említett második osztályom közös ajándéka. De nemcsak ezért van nagy szabadságom, hanem mert itt azt tanítok, amit akarok, amit jónak, a gyerek számára hasznosnak tartok. Itt a tanítás a szó legjobb értelmében korszerű.