A portörlés egy napig tart, mondja Csaba. Ecsettel kell végigsimogatni minden apró alkatrészt, a korlátközöket, a kilincset, a padló réseit. Mégis, miből van ez a kilincs?! Szempillából? Nem egészen: vékony drótból.
Kurdi Csabához jöttem Vácra, hogy megnézzem a hajómodelljeit, ő meg úgy gondolta, működés közben is megmutatja legalább az egyiket. A Csanádot visszük le a Dunára, eredetije Óbudán áll a kikötőben, Csaba évente jó néhány napot dolgozik rajta matrózként, ezért is áll közel a szívéhez ez a hajó. Kistestvérét itt, a váci Dunaparton, szélcsendes naplementében bocsátjuk vízre.
„Hangmodul van benne, felvettem az eredeti hajó hangját, az szól belőle” – mondja Csaba, miközben leemeli a hajó tetejét, összeilleszti a drótokat, hogy menjen, világítson, és kiadja ezt a bizonyos hangot.
Akiben maradt valamennyi a gyereklélekből, alig tud betelni a látvánnyal, ahogy a fehérre és sötétzöldre festett kis test kanyarog előttünk. Nekem látvány, Csabának jóval több. Hiszen ezt a hetvencentis csodát ő építette műanyagból, drótból, elektromos kütyükből, tollbetétből, cérnából, szívószálból, habosított pvc-ből és még annyi mindenből, ami a dobozokban, a polcokon és a fityfirittyesnek nevezett ládában található. Lézervágás, ragasztás, festés, csíptetés, 3D-nyomtatás – minden be van vetve. Hatalmas élmény lehet, hogy az elképzelésből, a tervből lesz egy ilyen kis jármű, aminek ugyanolyan a hangja és a hullámképe, mint az eredetié, jelzőfényei vannak, és képes lenne két-háromszáz méterre is eltávolodni tőlünk, ha hagynánk. De nem hagyjuk.
„Kisújszálláson, a tónál rendszeresen tartanak versenyeket modellezőknek, egyszer ott elsüllyedt az egyik hajóm. Letettem a távirányítót, utánaugrottam. De a Duna aljáról nem tudnám felszedni, ha történne valami. Van motorcsónakom, kajakom, kenum, ha azokkal vagyok a vízen, tudom kísérni őket, de a partról nem engedem messzire.”
Csaba és párja, Krisztina otthonában a szoba falát is hajómodellek borítják. (És kavicsképek, mert Krisztinának is van kézügyességet igénylő hobbija.) Dunai hajók sorakoznak a polcokon, például a több mint két méteres Regina Rheni, alatta az ugyancsak hosszú Kisherceg, és egy kedves ismerős, a Sződliget. Az eredeti ma is járja a Dunakanyart, a fedélzetre ülők fölé napvédő tető borul. Mivel törzsvendég vagyok a Sződligeten, a ráismerés sóvárgó örömével nézegetem. Nincs is messze a hajózási szezon…
„Ez meg a Hunyadi – mutat Csaba egy másik ismerősre. – Pontosan olyan, mint az eredeti. A szüleim még táncoltak rajta, zenés hajó volt sokáig. Ezek tolóhajók, a Duna, az Ipoly, a Vác, bárkákat tolnak. Azért mondom, mert tudom, hogy az újságíróknak minden teherhajó uszály, pedig uszályok már nincsenek, azokat ugyanis vontatták. Ma van tolóhajó, önjáró áruszállító és vontató. Minden, ami itt van, vízre tehető, de ha a Regina Rhenit szeretném megúsztatni, az éppenhogy befér az autóba. Tavaly volt utoljára vízen.”
Csaba édesapja ebben a házban nőtt fel, ő is gyakran időzött itt, amikor a testvére élt a házban. Közel a folyó, lehetett kajakozni és nézni a hajókat.
„Édesapám akart hajós lenni, talán tőle örököltem ezt a szerelmet. Bár van képesítésem, nem mentem el matróznak, sokkal jobban szeretek itthon lenni. Egy épületgépészeti áruházban vagyok boltvezető. Szerencsére azért sokat voltam vízen, bejártam a Dunát, a Rajnát, a Majnát, a fő folyami útvonalakat hajós barátaimnak köszönhetően. A tengeri hajózást is szeretem, de a folyami érdekel igazán. Sokszor munka után, ha hazajövök, megnézem a Marine Trafficon, ez egy hajós alkalmazás, milyen hajók közelednek, és megyek le a vízhez. Nézem őket, fényképezek, van vagy négyezer fotóm hajókról az appban, azon kívül körülbelül hatvanezer. Órákat tudok így eltölteni.”
Ha valaki kérdezi, mit csináltam, hát semmit. Néztem a hajókat.
Csaba az első hajóit kartonból építette, azokat tologatta a szőnyegen, és ha elegendő festékkel itatta át a testüket, megmaradtak a vízen is.
„Itt ez a papírból készült Hunyadi, a nevét még gépelve írtam rá, hol volt még akkor számítógép! Tizenhárom éves voltam. Aztán már azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha mennének is. Laposelemmel, tollbetéttel hoztam működésbe egy kezdetleges motort, fémlemezből vágtam ki és görbítettem meg a hajócsavart. Amikor már lehetett távirányítós hajókat kapni, megvettem, kivágtam azt a részt, amiben a motor volt, és gyakorlatilag köré építettem az én hajómat.”
Fontos és elgondolkodtató, mit szólnak a mai gyerekek, ha meglátják valamelyik hajóját a vízben. „»Jaj, de jó, jaj, de szép, nekem is kell ilyen, apa, vegyél.« Mondom nekik, »de hát meg tudod te is csinálni, kezdd el, segítek«. És nem! Mindenki készen akarja, és azonnal. Persze, hogy én is akartam, de mert kapni nem lehetett, nekiálltam. A kartonhajóktól jutottam idáig, és közben tanultam, fejlődtem, barátaim lettek, pénzben ki nem fejezhető örömeim, élményeim. Amikor itt a műhelyben a hajókon dolgozom, a lelkemet is masszírozom. Hogy eladnám-e? Talán… De annyit senki sem fizetne érte, amennyi időm, munkám ezekben van.”
A hetvenes-nyolcvanas években komoly modellezőélet volt az országban, sok fiú és férfi készített szakkörökben, klubokban hajókat, vonatokat, repülőket, még újságjuk is volt. A türelemtől az anyagismeretig annyi mindent tanultak közben, nemcsak technikailag, de emberként és problémamegoldóként is fejlődtek. Ezek azok a dolgok, amiket „apa” nem tud kifizetni. És senki más.
„Egy jó barátom, Medve Gábor készíti el a méretarányos terveket, ő sokat segít nekem, de mondhatom, hogy sokan segítenek még. Gáborral egy versenyen találkoztam, ő mondta el, mi kell ahhoz, hogy még jobban működjenek a hajóim. Akkumulátor, szabályozó, motor, ezt így csináld, azt úgy, és akkor forog a radar, működik a világítás. Kinyílt a világ!”
Látok hajót, ahol a hajókorlát cérnából van, oldalt az autógumik feketére festett habdárdából, gyerekek lőnek ki ilyet biztonságos játékfegyverből. Csaba leemeli a kapitányi fülke tetejét, ott a kormány és a kapitány is, csípőre tett kézzel, közben azt magyarázza, hogy a műanyag dossziétól a kiürült szprék csövéig mindent fel tud használni, hiszen egy ilyen kicsi kémény is négy darabból áll, ugyanígy a csörlő, az árbóc, a mentőcsónak, a kötéldob.
Újabb ismerőst látok, a kisoroszi átkelőhajót. Látom magamat rajta, ahogy nyáron a szigetcsúcs felé igyekszem. Kiderül, hogy ez is a horányi hajógyárban készült – mármint az eredeti –, mint sok hasonló kisebb vízijármű. És a váci rév? – jut eszembe, hiszen másfél órája azzal jöttem át a Dunán.
„Gondoltam már rá, de a méretarányt nehéz eldönteni. Kétoldalt keskeny, középen állnak az autók, de a keskeny részbe nehéz lenne beletenni a technikát. És olyan kis autókat venni sem olcsó mulatság.”
A váci rév még várat magára, a következő darab a Victor Hugó kabinos személyhajó modellje lesz. A teste, mint egy csontváz már itt áll az asztalon. Gyűlnek hozzá a tervek, fotók, az elektronika, telik a fityfirittyes doboz is.
