Ki voltunk? Senki, bárki… Lesz egyszer saját zugunk, néven nevezhető négyzetméterünk, gázóránk, vízóránk, villanyóránk? Aligha hittük. Összeesküvő, titkos ügynök minden szerelmes, létfontosságú küldetésben tevékenykedik, melyre a buta világ ügyet se vet.

Az a lány évmilliók óta terhes volt, csak nem tudott róla, az idő alagútjában csupasz testek pörögtek mifelénk, kezükben-lábukban ezer mozdulat, futás, csimpaszkodás, birkózás, kézműveskedés, furulyabillegetés, zongorázás, lókantár-markolászás, ujjal sem értek a valósághoz.

Ott az összes génkombináció, melyet napvilágra pörgetett a Teremtő: a vásott, a talpraesett, a tűnődő, a vezér, a gombfóbiás, a lábujjaktól irtózó, a kávéivó, a sminkekért lelkesedő, a táncos lábú, a nyomtatott áramkörökben zizegő, a színpadra termett, a könyvtárak búvára. Némelyik ma már apa, anya, így pörögnek tovább a testek a visszhangos időalagútban.

A lány, akinek eszement álmaimmal tömtem a fejét, mindent meg akartam fejteni a világban, történelmet, művészetet, mások életét, strangot, gangot, strandot, fregolikat, postásokat, parfümmintákat meg síncsiszolókat, tetszhalottakat meg tetszélőket.

Beleálltunk az esküvőbe, mint a tornász a tízpontos gyakorlatba, teli talppal és lélekkel, a templomba eljött az egész egyetem, lássa, ez a két őrült tizennyolc-húsz évesen életre-halálra, örök életre…

Suhognak az időben lakásaink, cipelünk bútort, ruhával teli zsákokat, cókmókkal teli papírdobozokat. Sosincs pénzünk, kérdőíveket értékelünk, takarítjuk a lépcsőházat, cselgáncsedzéseket tartok, spórolunk a családi pótlékkal, az az asszony semmiből főz csodákat. Mindig lehullanak a mennyei segélycsomagok, és továbbléphetünk.

Gömbölyödő pocakok kosárlabdái, elsőtől hatodikig, hó hull, eső susog, szél nyargal, hőség fülled, fogy a lélegzet, vizesedik a boka, nézd, hogy forgolódik, ökle, hegyes kis könyöke, dünnyögj, dúdolj neki, mesélj, baba, milyen odabenn, mesélünk, milyen idekinn. Két kicsi lény, fiúcska meg lányocska visszafordult az időalagútban, mégis itt vannak velünk, angyalpofik, mindenbe beleütik az orrukat.

Járkálok a szülőszobán, karomban egy kicsi pocok, ott fekszik verejtékes, gyönyörű arccal, kimerülten az asszony, aki testéből gömbölygette, húsával öltöztette, vérével táplálta, csontjából gyúrta csontját. Kemence, életkenyerek kisütője. Bárka, melyben Isten kincse ringatózik, hogy partra rakodják. Trónszék, rajta királyi élet kuporog.

Nem kímélte magát, fájdalmát adta, vérét adta, ontja az életet, felnőnek, távolodnak, stílusuk van, szokásaik, párjuk, örömeik, fájdalmaik, néha visszaintegetnek.

Magadat adtad értük!