Jurtában ébredni a Bükk tetején nem mindennapi élmény, csípős a napkelte 750 méter magasan. Szél fésüli a már aranyló nyárfákat, helyi kutya vakkant, különben mély a csend Bükkszentléleken. Polárfelsőink még a késő esti sütögetés kesernyés szagát árasztják, alighanem ránk fér egy kiadós zuhany a kemping vizesblokkjában, mielőtt átvesszük a bérbicikliket, és nekivágunk a Bükknek. Miközben zuhanyzom, arra gondolok, milyen erős, archaikus, beszédes nevű települések – Ómassa és Mályinka – ölelésében éjszakáztunk idefent, Szentléleken. A Garadna völgye a déli Nagy- és az északi Kis-fennsíkra osztja a Bükköt. Itt, a hegység talán legszebb részén, a Kis-fennsíkon emelték a Turistaparkot. 1990-ig katonai objektum volt a háromhektáros terület, ma Katona Ferenc családi fenntartású, túlzás nélkül idilli jurtatábora, Magyarország legmagasabban fekvő vendégházas kempingje működik a tisztáson.
Jó döntés volt otthon hagyni a hagyományos vasakat és elektromosakat bérelni helyettük a kempingben, 7-8 kilométer alatt kell ugyanis legyőzni 700-800 méter szintemelkedést, ami most, lefelé jólesően hangzik – mert még nem látjuk előre a kátyúkat –, de a nap végén nem kecsegtet sok jóval. Egyikünk sem ült még elektromos kerékpáron, konzervatívak vagyunk, ami a szalonnázáson meg a késő esti dalszortimenten is látszik, most mégis beadjuk a derekunkat, és szorgalmasan kapcsolgatjuk ecóból standardba, standardból turbóba a fokozatokat, különösen a Petőfi-kilátó felé vezető hegyi ösvényen, amely meredekebb, mint egy kampányígéret.
A Bükk ősszel és tavasszal: boldogságesszencia. A töbrökben vastag mínuszrekordokkal ijesztgetnek a mérők, de a védett déli lankákon még bőven tart az indián nyár. A szálláshelyünktől biciklivel fél óra csak a Bánkút szomszédságában magasodó Bálvány és az annak 956 méter magas csúcsán álló Petőfi-kilátó, amelynek építéséhez a diósgyőri vas- és acélgyár jelzőtornyának anyagát használták fel, a vascső elemeket kézben szállították fel Garadnától ide. Megérte. A Bükk legmagasabban álló kilátótornyából körpanoráma nyílik, rálátni a Mátrára, a Zempléni-hegységre, az Aggteleki-karsztra, a Tátrára és a mai túránk tervezett célpontjára, a közeli Upponyi-hegységre.
Néma szemlélődés után megreggelizünk a nem szép, de legalább csúnya felépítmény tetején (a cél szentesíti az eszközt), és miután lefelé halált megvető bátorsággal megkeressük a lábunkkal a semmibe kalimpálva a felső fokokat – a kilátóba csak acélidegzettel és -létrán lehet fel- és lejutni –, átgurulunk Bánkútra, hogy egy pikoló Bernarddal billentsük helyre a közepes tériszony szédületét.
Bánkút első turistaházát majdnem száz éve adták át a Magyar Turista Egyesület kezdeményezésére, érdekesség, hogy a később államosított ház gondnokát Rákóczi Ferencnek, fuvarosát Petőfi Sándornak hívták, elég elképzelni a miskolci rendőröket, amint igazoltatják őket Felsőhámornál az UAZ-ban. 1987-ben bezárták, sorsára hagyták az épületet, a rendszerváltoztatás zavarosában ledurrant. Turistaházként 1997 óta üzemel újra Fehér Sas panzió néven – ma már hibátlan étteremként és szállóként.
De máris visszakanyarodunk a dédesi szerpentinútra, hogy leereszkedjünk Mályinkára. Egy szerencsésebb 20. század után itt rendeznék a Tour de Bükköt a tucatnyi hajtűkanyarral, forrásokkal, festői szakadékokkal és végtelen bükkösökkel, de ahogy zötykölődünk lefelé a veséinket és egyéb szerveinket féltve, inkább a híradásokban látott pakisztáni hágók jutnak eszünkbe a rettenetes, véget nem érő kátyúkról. Még nem jártam a Bükknek ezen a vadregényes, északi részén, Mályinkát – mea culpa – meggyötört, nehéz sorsú falunak képzelem, ehhez képest a patak mentén érkezve az egyik legszebb magyar településkép fogad, amivel valaha találkoztam. Szép református templomát az 1750-es években építették, különálló fa harangtornya ma is megvan. Mályinka él és virul. Patak menti eszményi virágoskertjei, szerény, takaros házai, rendezett közterei, útjai üzenik: sorsom Borsodban jól megyen. Ezt beszéljük ki a falu összintézményét, a Sanyi kocsmát vezető Tóth Sanyival is. Otthonos ivója kisbolt, dohánybolt, posta és az Országos Kéktúra pecsételőhelye is egyben. Szemben a Kákás lángosozó friss, omlós sajtos-tejfölöse – amelyet itt, a kocsma teraszán is elfogyaszthatunk – csak fokozza a Mályinka iránti lelkesedésünket, pedig ekkor még nem is ültünk be az Iszkorba, a Bükk-vidék legjobb fine dining éttermébe, amely úgy ötvözi a hagyományt a 2.0-val, a környékbeli gazdák termékeit a gasztrokritikusok elvárásainak megfelelő kínálattal, hogy az is jól jár, aki csak egyszerűen jót akar enni, és az is, akinek a Bocuse d’Or a házikoszt.
Még egy nagy ereszkedő Dédestapolcsányig. A Váradi regestrum szerint Dédesen királyi bivalyvadászok laktak; bivalyokat ugyan nem látunk, teljesen felújított parasztházakat bőven. Csak romjai emlékeztetnek az 1254-ben már biztosan álló Dédeskő várára – 1567-ben Hasan temesvári pasa lerombolta. Vár állott, most tó vagyon. Beletaposunk, és meg is látjuk a hatvanas évek végén született Lázbérci-víztározó tükrét. Ez Észak-Magyarország egyik legnagyobb víztározója, melyet a Bán-patak felduzzasztásával azért hoztak létre, hogy fedezze a Sajó-völgyi iparvidék – Ózd, Kazincbarcika és környéke – vízszükségletét. Hátunk mögött a Bükk vonulatai, előttünk az Upponyi-szoros sziklái, lábunk alatt a kéklő tó. Mintha nem is Magyarországon járnánk, hanem valahol Szlovéniában vagy az Isztrián. Vadregényes a Bükk-vidék kistája is, kevesen tudják, én sem tudtam, hogy hazánk egyik legidősebb hegyvidéke az Upponyi-hegység, 250 millió évnél is idősebb lehet. A tó feletti Három-kőről és a Kalica-tetőről visszafelé, a Bükkre nyílik csodás panoráma.
Már a kéktúra útvonalán tekerünk, szép magányba burkolózva jönnek is szembe átszellemült zarándokok, nem csoda, itt a csend az úr. Nemcsak a természetben, a szoroson túl megbúvó Upponyban is. Ahogy a faluban hajtunk, paták kopogása hallik – környékbeli srác érkezik hideg kóláért lóháton a kisboltba. Magas élet.
Esteledik. Nagy küzdés hazafelé a szerpentinen, hogy 800 méter környékén elérjük a Látó-kövek sziklaormát és a naplementét. Vészesen merül az akkunk, de a Szentlélek velünk tart Szentlélekig, éppen a Turistapark kapujában offol ki a biciklink Yamaha motorja.
Némán ülünk a Látó-köveken, alattunk a mélyben a teljes mai túránk útvonala, mesés falvak a Bükk északi szoknyáján. Minden nehézség ellenére vagy mellett boldog lehet, aki itt él, és ez meg is látszik a vidéken. Kétség nem fér hozzá, hogy mindenhol jó, de falun a legjobb. Korunk kihívásaira pillanatnyilag nincs jobb válasz, mint a mályinkai lépték: a természetközeli, gondos, kisközösségi lét andante tempója.
Érezhetően szakrális táj ez, a szentléleki Turistapark alatt, az erdőben ma is áll a pálosok 800 éves kolostorromja, felfogni is nehéz az időtávlatot, amit a ma is magasodó falak befognak. Vajon hány remete zsoltárimádságát visszhangozzák az öröklétnek?
Még tűzgyújtás a jurták között, előkerül a szalonna, kolbász és a dalrepertoár. A lángon kívül más fényszennyezés nincs, a nyírfák lombja a Tejútba ér.
