Józsefváros szívében, a Nagykörút és a Teleki tér között félúton áll a Conti utcai börtön és fegyház épülete, ahol Mindszenty bíboros 1949. szeptember 27. és 1954. május 13. között raboskodott. Ha a térképen keressük a Conti utcát, nem találjuk, mai neve ugyanis Tolnai Lajos utca. Az egykori névadó a terület 18. századi birtokosa, Conti Lipót Antal olasz származású kőfaragómester volt. A börtönépület múltjára vonatkozó írásos források elvesztek, ezért történetét „visszaemlékezésekből, különféle apró mozaikokból állítottuk össze” – mondja Nagy Brigitta, a Magyarországi Mindszenty Alapítvány irodavezetője, akivel az épület előtt, a Mindszenty József téren találkozunk, a bíborost ábrázoló szobornál.
1899-ben készültek el az első tervek egy kétemeletes katonai fegyverházhoz, amelyben az első világháború idején a magyar királyi honvéd törvényszék működött. Az intézményben katonaszökevényeket tartottak fogva, ekkor alakították ki az első földszinti fogdasorokat. Az emeleti szinten a bírósági tárgyalótermek kaptak helyet. A következő években rendőrkapitányság és fogház működött benne, majd újra katonai bíróság vette birtokba az épületet, amelyben az államellenes bűncselekmények elkövetőit is fogva tartottak. A második világháborúban az intézmény felső szárnyát súlyos találat érte, a károkat később a fegyencekkel hozattak rendbe. 1945 tavaszán a Budapesti Néptörvényszék vette birtokba az épületet, itt tartották az első nyilaspereket, majd a szovjet állambiztonság elhárítása és ideiglenes hadbírósága működött benne, 1949-től pedig az ÁVO börtöne lett.
Péter Gábor 1949 augusztusában választotta ki a Conti utcai Államvédelmi Büntetőintézetet, hogy a titkos rabokat, például Mindszentyt teljesen elkülönítve őrizhessék. Nemcsak politikai foglyokat, hanem köztörvényeseket is őriztek itt, kétszáz-háromszáz személy raboskodott a börtönintézet falai között. A történészek szerint az épületben egy titkos szárny is lehetett, amelyben a magánzárkás rabokat tartották fogva. Itt a testi-lelki megfosztást a tökéletességig tudták vinni az elnyomó rendszer képviselői.
Az egykori börtönépületben ma a BRFK Bűnügyi Szervei működnek, több helyiséget bűnjelraktárként használnak, de a hajdani hírhedt börtönintézet cellái, folyosói, sétálóudvara és kazamatái csaknem eredeti állapotban fennmaradtak. „A Magyarországi Mindszenty Alapítvány kezdeményezésére nevezte el Józsefváros önkormányzata 2015-ben Mindszenty József térnek ezt a területet, és 2017 óta áll itt Hermann Zsolt szobrászművész alkotása – mutatja Brigitta. – A Mindszenty-szobor vezetett ahhoz, hogy felfedezhettük a már elveszettnek hitt ávós börtönt. Egy koszorúzási ünnepségen merült fel az ötlet, hogy bejárjuk az épületet. A cellasorra lépve egy olyan hosszú, szűk cellafolyosót találtunk, amilyenről Mindszenty emlékirataiban olvashatunk leírást. Döbbenetes élmény volt, mintha visszarepültünk volna az időben, és megelevenedett volna az az időszak, amelyről a bíboros Az én fegyházam cím alatt írt.”
1949. szeptember 27-én érkezett meg Mindszenty titkos rabként a Conti utcai Államvédelmi Büntetőintézetbe – úgy, hogy nemcsak azt nem tudta, hova került, de egész itt-tartózkodása alatt azt hitte, Hartán van, meséli az irodavezető, miközben belépünk a kapun. Az emeletes épületekkel határolt árnyékos udvar kizárja a külvilágot, az utca zaja ide már nem hallatszik, a nap sem süt be, mindenütt falak és rácsok vesznek körbe minket. Ezen az udvaron szállt ki a bíboros a lefüggönyözött, fekete rabszállító autóból, miután a Kozma utcai gyűjtőfogházat elhagyva órák hosszat utaztatták – gépfegyveres őrök közé szorítva – különböző kerülőutakon. Az idő- és helyérzékeléstől megfosztott Mindszenty az átvételére elősiető, ávós főhadnagytól megkérdezte: „Hartán vagyunk?”, mire az némán biccentett. Ebben a tudatban élt ott egész idő alatt, felsőbb utasításra hagyták meg ebben a tévedésben.
Az épületbe lépve következett a megfosztás újabb állomása, az idős főpapról egy ÁVO-s őrmester letépett minden ruhát, helyette megsárgult alsóneműt, darócnadrágot és köpenyt kellett viselnie. Megmaradt személyes tárgyait, breviáriumát, rózsafüzérét, óráját is elvették tőle, egy Krisztus-kép maradhatott nála. A kép egy normandiai kolostorban található Krisztus-szobrot ábrázolt, rajta Devictus vincit (legyőzetve győz) felirattal. 1948 novemberében, nem sokkal a letartóztatása előtt egy ismeretlen hívő küldte a bíborosnak. Az alapítvány munkatársai megkeresték a kolostort, és bár kiderült, hogy az eredeti szobor már nincs meg, az azt megalkotó szerzetes hagyatékában megtalálták a mintáját, amely alapján Rieger Tibor szobrászművész rekonstruálta. Az szobor azt a bibliai pillanatot örökíti meg, amikor Krisztus így szólt: „Még ma velem leszel a Paradicsomban!”
A Krisztus-fejet ábrázoló szobrot Mindszenty sarokcellájában az ajtó mellett látjuk. Ebben a cellában raboskodott először Mindszenty a Conti utcában: „A fal nyirkos, nedves. Itt mindig szürkület van, napsugár soha” – írta róla emlékirataiban. Az apró helyiséget az eredeti tárgyakkal – priccs szalmazsákkal, deszkaasztallal és lócával, alumíniumbögrével – sikerült berendezni. Magánzárkás fegyencként a bíboros a börtönőrökön kívül senkivel sem találkozhatott, de egy cellatársa örökösen volt, Jézus Krisztus, akit a mesterének is nevezett – ezt érzékelteti a cellaajtó mellett elhelyezett Krisztus-fej.
Következő állomásunk, a 105-ös cella egy különleges, véletlen, pillanatnyi találkozásnak állít emléket. A szűk folyosókon rengeteg őr volt, az elkülönített rabokat többen hozták-vitték a szűk börtönudvaron tett magányos sétájukról. Egy alkalommal az őrmester véletlenül a szomszéd cella ajtaját nyitotta ki Mindszentynek. A cellában egy férfi feküdt a priccsen, és ahogy kattant a zár, felemelte a fejét. A két rab egy pillanatig nézhette egymást. Este a bíboros ütögetni kezdte a falat, és a másik rab válaszolt neki. Egy este azonban kopogtatására már nem érkezett válasz – Mindszenty soha nem tudta meg, hogy ki volt a szomszédja.
A bíboros számára a legnagyobb megfosztottságot szabadsága elvételén túl az jelentette, hogy hosszú hónapokig nem engedték misézni. „A szentmise utáni vágya a Jóisten kegyelméből a Pio atyával való misztikus találkozásban oldódhatott fel” – mondja Brigitta. Ennek állít emléket a bilokációs cella (Pio atya abban a kegyelemben részesült, hogy egyszerre két helyen tudott tartózkodni). Imádságban kísérte Mindszenty bíboros sorsát, megjelenhetett a bíboros cellájában és elhozhatta neki a misézéshez szükséges kellékeket. „Pio atya természetfeletti módon mindig segített engem mindazokban a nagy szenvedésekben, amelyeket az Úrért és népemért el kellett viselnem” – mondta egy 1971-es római interjúban.
A szűk börtönudvar valójában egy keskeny aszfaltsáv, amelyet négy magas fal vesz körül. A rabok itt is, mint egy ketrecben mozoghattak csak, több fegyőr vezetett egy-egy elkülönített rabot. A bíboros séta közben imádkozott, olykor megtörtént, hogy félhangosan valami kicsúszott a száján. Az őrök jelentették „a nagy bűnt”, a parancsnok pedig meg akarta tiltani, hogy a séta alatt imádkozzék. „Imaéletem nem tartozik a hatalomra” – felelte neki Mindszenty. Az udvaron látható Kovalovszky Dániel Egy pokoli színjáték díszletei című fotókiállítása.
A börtönudvaron végezték ki 1949. október 15-én Rajk Lászlót, a bíboros cellája ablakából oldozta fel a halálraítéltet. Az akasztásra összegyűlt elvtársak a kivégzés után visszavonultak a tárgyalótermekbe, és Farkas Mihály kitalálta, hogy hozassák fel Mindszentyt „feszültséglevezetőnek”. A bíboros emlékirataiból elénk tárul a hátborzongató helyzet: átvezették az udvaron, fel a másik szárnyba, a bemeneti helyiségbe, ahol kinyílt előtte az ajtó, és szembetalálta magát a bepálinkázott elvtársi gárdával, akik kinevették a rongyos darócruhájában előttük álló papot.
Az emlékirataiban nem közöl további részleteket, de a történészek szerint nem merült ki ennyiben a „tréfa”, valószínűleg durván megszégyenítették az idős főpapot. Arról már olvashatunk, hogy miután visszavitték a cellájába, hálát tudott adni azért, hogy átment ezen a megalázó helyzeten, miként Jézus Krisztus, és képes volt arra is, hogy imádkozzon a kivégzettekért, noha tudta, hogy azok az emberek valójában az ellenségei voltak. „Nagyon szép és érdekes – mondja Brigitta –, ahogy ez a fegyház az egymást keresztező sorsok börtönévé vált, mert a legkülönbözőbb sorsok találkoztak és valamilyen módon hatottak itt egymásra.” Sétánk során Brigitta felidézi Olofsson Placid bencés atya, Endrédy Vendel zirci apát, Szenes Hanna és a börtön több más kényszerű lakójának történetét is.
Utolsó állomásunk a kazamaták, Brigitta is itt fejezi be a bíboros Conti utcai éveinek történetét. Mindszenty József rabsága vége felé történt, hogy a kazamatákban lévő fürdőben, amit kéthetente használhattak a rabok, az egyik őrmester egyszer csak felé fordult és azt mondta: „Én is keresztény vagyok.” Az idős főpap fiatal kora óta meglevő, de a börtönbeli évek alatt kezeletlen pajzsmirigy-betegsége akkora nagyon súlyossá vált, ehhez társult az itt szerzett tüdőbaj, 1954 tavaszára 82 kilóról 49 kilóra fogyott. „A kazamata-börtönben, egy mindenből kivetkőztetett, csont és bőrré vált főpásztor előtt történt ez az önkéntes hitvallás. Bár ketten voltunk csak a helyiségben, de a falaknak is füle volt ott. És mégis elhangzott egy Rákosi-rendőr ajkáról. Nem halt meg a hit és a szeretet az egekig csapkodó gyűlöletben sem. Ami megmaradt belőlük, az sötét zárkám legszebb vigasztaló fénysugaraivá lett” – írta emlékirataiban.
A Magyarországi Mindszenty Alapítvány várja az érdeklődőket Az én fegyházam című Conti utcai börtönsétára, a meghirdetett időpontok az alapítvány közösségimédia-oldalának eseményeinél találhatók.
