„Valami igazat keresek.” „Azt nyomozzuk, hogy mi a valóság.” Két mondat a Kurtág-töredékek címmel a napokban moziba kerülő portréfilmből. Lehetnének ezek közhelyek is, de korántsem azok, sőt. A ma századik születésnapját ünneplő (ezt még leírni is különös) zeneszerző munkásságát valamelyest ismerve pedig nagyon is látszik, hogy amikor Kurtág azt mondja, hogy ő valami igazat keres, akkor ott valami igaz van keresve, és ha azt nyomozza, hogy mi a valóság, akkor ő tényleg a valóság után nyomoz. Az egyik legjelentősebb kortárs zeneszerzőről beszélünk, és ez azzal együtt van így, hogy a legtöbben soha egyetlen művét sem hallották, ez biztosra vehető. Túl tömény, idegen, disszonáns – az ember már hallja is ezeket a paneleket, ha úgy általában a kortárs zenéről van szó. Kurtág azt is mondja ebben a portréfilmben, hogy nem akar modern zeneszerző lenni. Amit valószínűleg úgy ért, hogy mindenestül a hagyomány, az európai zenei hagyomány talaján áll, zenéje abból sarjadt ki, és nem valamiféle emészthetetlen zárványként van jelen. Kurtág mögött közvetlenül ott áll Bartók Béla, távolabb Beethoven, még távolabb Bach. De ott áll Sztravinszkij, Mozart, John Cage és az életre szóló barát, Ligeti György is.
Kurtágnak nem a zenéje emészthetetlen, hanem a világot elárasztó szórakoztató zene vált túlságosan is emészthetővé. Aki egész életében csak aktuális popslágereket hall, annak nyilván szinte rémisztő Kurtágot hallania. Pedig a közhiedelemmel szemben vannak olyan darabjai, amelyek még a kortárs zenét ritkán halló fül számára is könnyen befogadhatók. A fél évszázada íródó Játékok című sorozatának miniatűr darabjai például ilyenek. Rövid, koncentrált zongoradarabok, amelyek hol játékosak, hol drámaiak, hol éteri szépségűek, hol nyugtalanítóan sűrűek. Ezeket akár gyerekek is játszhatják.
Egy évszázadba sok minden belefér, Kurtág életének egy évszázadában is felmérhetetlenül sok mozzanat fért el.
A Temes partján fekvő Lugoson született, majd 1945-ben átszökött a román–magyar határon, hogy felvételizhessen a Zeneművészeti Főiskolára. Weiner Leótól, Kadosa Páltól, Veress Sándortól tanult, majd később Párizsban többek között Olivier Messiaen óráit is látogatta. Tanított a Zeneakadémián (1986-ig), ahol Schiff András és Kocsis Zoltán is a tanítványa volt. 1973-ban Kossuth-díjat kapott, aztán 1996-ban ismét. Az 1980-as évek közepétől kezdődően Európa és a nagyvilág számos színpadán és zenei intézményében megfordult, így Bécsben, Hágában, Utrechtben, Amszterdamban, Berlinben, Párizsban, New Yorkban, Tübingenben, de nem is sorolom tovább, mert nem érnék a végére. Mindeközben minden létező komolyzenei díjat megkapott, köztük a zenei Nobelként számon tartott Ernst von Siemens Musikpreist 1998-ban. Első operáját, a Samuel Beckett drámájára épülő A játszma vége (Fin de partie) című művet 2018 késő őszén mutatták be, és nem máshol, mint a milánói Scalában.
És ha már opera: második operájának február 20-án lesz a bemutatója a Művészetek Palotájában. A címe Die Stechardin, a szövegkönyve Georg Christoph Lindenberg német filozófus, matematikus és fizikus írásai alapján készült, és annyi már most tudható róla, hogy a szerelem, az emlékek és a halál fölött „mereng” a történet, amely Kurtág feleségének, a 2019-ben elhunyt Kurtág Mártának állít emléket. Hetven évig éltek házasságban, rendkívül szoros szellemi és lelki kötelékben. A saját jogán is kiváló zongorista Kurtág Márta nélkül (elég csak meghallgatni azt a szólólemezét, amelyen Beethoven Diabelli-variációit játssza) nagyon nehéz elképzelni Kurtág Györgyöt. Mára legendássá vált az a felvételük, ahol Bachot játszanak együtt. Megrendítő, felülmúlhatatlan előadás.
Ezek az elnagyolt életrajzi adatok és néhány mű emlegetése persze valójában semmit sem árul el arról, hogy kicsoda Kurtág György, vagy hogy milyen Kurtág György zenéje. Legendásan zárkózott ember, amit úgy kell érteni, hogy a világ permanens alapzaját kizárja az életéből. Nem ezzel van elfoglalva ugyanis. A saját univerzumában tartózkodik. Zenéje sokat merített és merít a világirodalomból, de a magyar irodalomból is. Már első főműve, a Bornemissza Péter mondásai is a 16. századi prédikátor és író szövegeit helyezi középpontba, később Pilinszky János és Tandori Dezső verseit is megzenésítette, ahogy Franz Kafka, Rainer Maria Rilke és Hölderlin egyes verseit is. De még mindig nem esett szó arról, hogy milyen is Kurtág György zenéje. Takarózhatnék azzal, hogy nem vagyok avatott ismerője az életműnek (tényleg nem), de nem ezért nem tudok róla mit mondani, hanem mert nem lehet. Illetve nagyon is lehetne, de azzal semmi lényegeset nem mondanék róla.
Elemi erejű, szikár, puritán zene, a második világháború utáni „redukcionista” vonulat hagyományának szellemében. Rokona tehát Pilinszkynek, Camus-nek, Tandori Dezsőnek vagy Mészöly Miklósnak. Minden sallangot és cifraságot száműzött a zenei nyelvéből, csak a lényeget tartotta meg. Minden egyes hang, amit életében leírt, már-már mániákus keresés és kutatás eredménye. Hogy mit is keresett egész életében, azt nehéz megmondani. Talán egyfajta mindenen túli harmóniát, békét és beteljesülést. Amit Bach így fogalmazott meg: „Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit.” Nem véletlenül szerepel ez a Bach-mű Kurtág Játékok című lemezén, és az sem véletlen, hogy a feleségével éppen ezt a darabot (is) játszotta annyira emlékezetesen. Kurtág nagy, tragikus szerző, de ezt nem úgy kell érteni, hogy nihilista lenne. Egyáltalán nem, sőt. A 20. század pokoli tapasztalatai mélyen átjárják a műveit. Kurtág György a 20. század egyik legnagyobb krónikása, de mindannak, amit életében komponált, van egy olyan rétege is, ami kívül esik az időn és a történelmi tapasztalaton: az örökkévalóságban lebeg.
