Ide leülhetünk?
A stégre? Persze, az a szabály, hogy a tulajdonos nem zárhatja le a stégét, bárki használhatja. És ez nagyon jól van így kitalálva. A horgászvizsgán is sokkal fontosabbak ezek az etikai szabályok, mint az, hogy hány centis a ponty, amit elvihetsz. Viszont azt is minden vízi ember tudja, hogy amikor a stég tulajdonosa megjelenik a parton, el kell hagyni a terepet, hiszen neki elsőbbsége van. A horgászat tanított meg erre is, amit most csinálunk: nyugodtan ülni a vízparton. Egyértelműen megmondta nekem a mostot, rávilágított, hogy nem kell mindig azonnal kimondani, amit gondolunk. Azért, hogy legyen időnk észrevenni, ami van, nemcsak azt, ami kívül, hanem azt is, ami bent játszódik le. A víz környékén az élet bősége árad. Ezt megfigyelni és ebben gyönyörködni egyértelműen az apukámmal közös horgászataink során tanultam meg. Ő sem törődött sokat azzal, ha nem volt kapás. Üddögéltünk, két d-vel. Üddögéltünk, és az nekem egy csodálatos dolog volt.
Üddögéljünk hát! Mit látunk innen?
Itt megy előttünk éppen a Balabán hajó, sétautakat tesz, arról a csatornáról kapta a nevét, ahol majd nemsokára mi is evezni fogunk, az egyik kedvenc helyszínem a környéken. Ráckeve híres a csónakos piacáról is, ennek itt több száz éves hagyománya van. A mai napig teljes természetességgel járnak az emberek csónakkal, motorcsónakkal vagy kenuval vásárolni. Aztán beszállnak a cekkerekkel a hajóba, és hazatérnek a „zsákmánnyal”. Nagy, bőséges piac, leveszöldséggel, fűszerrel, kenyérrel, megannyi kézműves termékkel. Ez a varázsa a kisközösségeknek: olyan viszonyrendszerük van, olyan lüktetésük, ami a nagyvárosban elvész. Ott a lépcsőházban lévőket is alig ismered, itt beszélgetsz a szomszéddal.
Kisvárosi idill?
Nem idealizálni akarom a kisvárost, de itt van platform a megbeszélésekre, ami nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen adottság. Ez a nagyvárosban nekem sosem volt. Lehet, hogy azért sem, mert sokat költöztem.
A Duna viszont kísérte, egészen a kiindulóponttól.
Olyan az életemben ez a folyó, mint egy állandó lüktető ér. A szerves részem. Szerencsés fickó vagyok, hogy Dunaújvárosban születtem, ami sok embernek a panelt vagy a vasművet juttatja eszébe, de – mivel tervezett városról van szó, és a gyerekkoromra már megnőtt a növényzet – én igazi parkvárosi hangulatra emlékszem. Rengeteg volt a zöld. Amikor tavaszonként lenyírták a füvet, utána napokig harsogott a frissen vágott fű illata, imádtam. Ha kellett, ha nem, mi leszaladtunk a Duna-partra, pecáztunk, dobáltuk egymást a vízbe. Ilyen tüskeváras volt az én gyerekkorom.
A jelene is annak tűnik. Hogyan kötött ki Ráckevén?
Dunaújváros után sokáig éltem Budapesten, a sors úgy hozta, hogy valahogyan mindig a Dunához közel. A Dereglye utcában is laktam például, beszédes név… De éltem Amerikában is: New Yorkban sok időt töltöttem egy hajón, Jerry’s Boat, meg is írtuk a Quimbyvel. Manhattanben laktam, egy italboltban dolgoztam, de rengeteg időt töltöttem a Hudson folyó partján. New Jersey-ben pedig ott volt a Delaware folyó, igazi indiánregényes hangulat. Aztán Budafokon is éltem, ott sem messze a víztől. Azonban ezek egyike sem volt tudatos döntés, az első ilyen Ráckeve. Vízpartot kerestünk a feleségemmel, megéreztük, hogy bizony jelentős életminőségbeli értékről van szó. Nehéz szavakba önteni, mennyit jelent. 2017-ben költöztünk ide, a kislányom, Abigél még pelenkás volt. Ő a második házasságomból született, a bátyja, Zakariás örökölte a horgászszenvedélyt. A legnagyobb fiammal, Teóval is horgásztam, de azért nyilván más huszonhárom éves fejjel apának lenni, mint negyvenhárom évesen. Sok minden változott, például halat sem eszem már.
Miért?
A jógaéletmódom miatt már nem fogyasztok húst, és korábban csak akkor horgásztam, ha meg is ettem a halat. Ahimszában vagyok, ami egy szanszkrit szó, és vonatkozik a gondolatokra, a szavakra és a tettekre egyaránt. A lényege a nem ártás. Egyébként nagyon érdekes, Zakariás, aki igazi halmágus, tehetséges horgász, sokszor megsajnálja a halakat. Múltkor miután kifogott egy hatalmas példányt, kívánt tőle hármat, mint az aranyhaltól: „soha ne fogjanak ki téged, soha ne fogjanak ki téged, soha ne fogjanak ki téged”. Így engedte el.
Maradjunk még egy kicsit az említett szemléletmódnál. Zenészként ismert igazán, de elvégezte a pszichológiát is. Azt szokta mondani, hogy a munkássága egyfajta híd a keleti filozófiák és a nyugati tudomány között.
Így van. Gyerekkorom óta foglalkoztat a teremtett világ, tanár szüleim minden kérdésemnél felmutattak a hatalmas könyvespolcra, mondván, ott keressem, kutassam a válaszokat. Az egyetemen az egyik kedvencem a tudományos módszertan volt, de a nagy kérdésekre valahogy mindig csak széttárt karok voltak, és elméletek. Megtanultam, hogy még a matematikában is van olyan, hogy elmélet meg sejtés, és bizony van határa a tudománynak, úgyhogy elkezdtem ezen a vonalon mozogni. Alapszinten tehát minden tudományt megértek. A megélések döntik el leginkább, hogy merre húz az ember szíve, és számomra a jógaéletmód által hozott belső megtapasztalások azt mutatták nekem, hogy a tudat előbb volt, mint az anyag. Itt vagyok tehát ötvennégy évesen, mondhatjuk, hogy tudományos jógiként, aki spirituálisan képzeli a világot, és közben falja a tudományos könyveket. Abban hiszek, hogy az egyik legfontosabb tennivalónk törekedni arra, hogy tegyünk másokért: a kicsi és nagyobb közösségeinkért. A gyerekünkért, a szüleinkért, a városunkért, az országért. Ekkor indulunk el a teljesség felé. Ebből ugyanis hála származik, a legtisztább szeretet megélése.
És „szeretet nélkül minden ház üres” – szól a híres Quimby-dal. Itt, a Balabán-csatornán, mit él meg?
Most a nyárfát és a termését. Olyan, mintha havazna. Ha szellő van, akkor az egész egy mesevilág. Az ember nézi a természetet, nem nevezi el, nem kommentálja, csak hagyja, hogy a formákon megpihenjen a szeme. A minap kérdezte meg tőlem valaki: „Livius, hol veszik el vajon az a gyermeki hozzáállás, amikor megfogjuk a pitypangot, bámuljuk, belefújunk, nézzük, ahogy száll, és mosolygunk?” Szerintem ez veszteség nélkül visszahozható. Amint erre tudatosan ráirányítjuk a figyelmünket, a felnőtt elme gyógyulásba fordul. A Balabán nekem azért fontos, mert megmutatja, hogy közvetlen mellettünk rendkívüli csodák vannak, pici édenkertek. Szimbolizálja az érintetlenséget, de ha a belógó növények mögé pillantunk, látjuk, szép egyensúlyban és békességben él a természet az emberrel.
Szeretem ezt. Bennem ezért erős reménység van arra, hogy túl fogunk jutni ezen a technokrata őrületen, és szép lassan mindenki a maga szerény módján elkezd az egységtudat felé mozdulni. Kimaxoltuk az individualizmust. Ideje belendíteni egymást a jóba.
Jó, hogy említi a lendítést, ez a szerep valahogy gyerekkora óta sajátja. Olvastam, hogy a zenekar megalakulásának hajnalán a dunaújvárosi gimnáziumban úgy lett diákigazgató, hogy egy összetákolt „repülőn” lendült be a terembe a tanárok megrökönyödésére.
Meg is választottak! Mindig kommunikátor voltam, kicsi koromtól kezdve a színpad volt az igazi terepem. Nagymamám mindig azt mondta, hogy isteni tehetségem van arra, hogy szórakoztassak másokat. Nekem az előadás tényleg olyan, mint halnak a vízben lenni. Persze, izgulok néha, de az inkább facilitáló, mintsem debilizáló hatással van rám – ha lefagyok, akkor is mondok közben valamit, és kikeresem, hol tartottam. Ez a rutin a színpadon alakult ki, és kiválóan felhasználható a tudományos és filozófiai előadásaimon is. Ma már olyan módon szeretnék lendítő lenni, hogy mások lelki fejlődését segítsem. Ehhez megmutatom az összes hibámat, az alapján lehet mérlegelni. Mindenki azt szeretné, hogy figyeljenek rá, viszont ha van egy elképzelésem arról, kivé akarok válni, akkor kevésbé vagyok kiszolgáltatva a világ millió impulzusának. A reagáló ember sosem boldog, a teremtő ember pedig mindig az valamilyen értelemben. A művész is ezt teszi, elképzel valamit, és már el is kezdi létrehozni. A másikra erőltetni a véleményünket felesleges arrogancia. Ó, milyen sokat csináltam!
VARGA LIVIUS
1971-ben született Dunaújvárosban. Pszichológus, védikuséletmód-mentor, zenész, előadóművész. Zenekarai a Quimby, A Kutya Vacsorája, a Braindogs, a Mantrasound és a Varga Livius Show Band.
Megbánta?
Nem így mondanám. Örülök, hogy végeztem azokkal a korszakokkal. Azt is pontosan tudom, hogy egy csomó dologról lemaradtam, de egy pillanatig sem hiszem, hogy nem kellett volna lemaradnom róluk. Valószínűleg belehaltam volna.
Ezek szerint lehet visszafogott rock and roll életet élni?
Nem tudom, hogy a rock and roll igaz-e még arra, amit én csinálok. Az egy nagyon szabad élet, egy „kit érdekel a világ” érzés. Számomra egy állandó ivászat is volt, de két és fél éve már alkoholt sem fogyasztok. Nem azt mondom, hogy sosem fogok, de nem érzek rá késztetést. Amikor fent vagyunk a színpadon, és ott van tízezer ember, akkor is egymást lendítjük a jóba. Én adom le az impulzust, ő a saját maga rajongásával adja vissza az energiát fel a színpadra, ettől én még többet adok, és ez a forgószél az égbe repíti a lelkeket. Ez fantasztikus érzés, és ugyanez kicsiben, nyugodtabban és szelídebben a kisvárosi lét megélése. Pedig vannak olyan számok, mint az Egónia, amit mire végigénekelek, úgy érzem magam, mintha összevertek volna. Újra átadom magam annak a korszaknak a múltamból, ami nehéz, de tudom, hogy valakinek a közönség soraiból éppen akkor erre van szüksége. Én pedig bármikor kérhetem a zenésztársaimat, hogy ezt vagy azt a dalt ne forszírozzuk. Mindannyian esendők vagyunk, ezt nem szabad titkolni. A felállás a lényeg.
Időközben megérkeztünk Lórévre. Miért itt zárjuk a napot?
Lórév egy rác falu, és ahogy a neve is mutatja, lóvontatású kompok szállították az embereket és az árukat az egyik partról a másikra. A gyerekeim ide járnak iskolába, szerb nyelven tanulnak. Nagyon kedves hely, rengeteget sétálunk errefelé, a kutyákkal is. El, egészen a Zichy-kápolnáig, amely igazi szent hely, noha a története nem vidám. Itt végezték ki Zichy Ödönt hazaárulásért. A körülötte lévő vidék az ártér része, így amikor kilép a medréből a Duna, itt egy hatalmas tó alakul ki, télen még korcsolyázni is szoktunk rajta. Ha egy mód van rá, én minden napomba beleteszek egy kompos utazást, mert nekem lelki frissítés átkelni a Dunán. Mindössze nyolc perc. Nézem a vizet, nem adok nevet a formáknak, csak érzem, hogy egyre nagyobb az energiám. Rárezgek a természetre. Ezután teljesen más bemenni a városi dzsungelbe.
Említette, hogy kellenek tervek. Hogy látja a következő éveket?
Én elképesztően boldog vagyok attól, hogy amit itt élek, az az életem, nem a hobbim. Megtanultam, hogy a boldogsághoz a szolgálat vezet. Az emberek lelki gyógyulásért jönnek hozzám. Erre szokták mondani, hogy jó meló, nem? Szóval olyan százig beterveztem, de bármikor átadom magam az univerzumnak. Száz fölé is tervezek majd, kilencvenöt körül, ha úgy adja az élet.
