Ha az ötvenes évek magyar futballjáról van szó, mindenkinek az Aranycsapat jut először eszébe. Ez volt az az időszak, amikor először olimpiát nyert a válogatott, megverte 6:3-ra az angolokat a Wembleyben (majd a visszavágón 7:1-re a Népstadionban), a klubfociban pedig a Honvéd valószínűleg az ekkori világ legjobb csapatát tudta kiállítani.
Gyakran megfeledkezünk e korszak árnyoldalairól. Például tudja-e valaki, hogy mit csinált ekkoriban a Fradi? Elvégre – mint azt egy korábbi cikkünkben is bemutattuk – az 1945-ig tartó futballtörténelmünk legsikeresebb magyar csapatáról van szó. Történetének ezt követő, Albert Flórián megjelenéséig tartó szakasza viszont mintha kiesett volna a közemlékezetből.
Ugyanezt az eltűnést figyelhetjük meg például Szűcs Sándor nevével kapcsolatban. Eszünkbe szokott-e még jutni, hogy egy 19-szeres válogatott futballistáról van szó? (Mivel ekkoriban jóval kevesebb válogatott torna és mérkőzés volt, mint manapság, ez a szám kifejezetten magasnak számít.)
Valójában mind a Fradi, mind Szűcs Sándor esete a Rákosi-rendszer sportpolitikai árnyoldalait mutatja be. Hiába voltunk ekkoriban a legsikeresebbek a futballban (és általában véve a sportéletben), a totális diktatúra mindent megtett azért, hogy a társadalmi élet e területét is bedarálja.
Harcban a csapatnevekkel és a szurkolókkal: csapatok, akiket nem kedvelt a rendszer
Az ÉDOSZ (Élelmezési Dolgozók Szakszervezete) SE csapata nem tudott harcba szállni a bajnoki címért 1950-ben. Ha valaki meghallja ezt a kijelentést, valószínűleg elintézi egy vállrándítással: sohase hallottunk erről a klubról, miért aggódjunk miatta? El kell azonban árulnunk a kedves olvasónak, hogy itt a második világháború előtti magyar futball legsikeresebb csapatáról, a Fradiról van szó.
1950-ben először ÉDOSZ-ra változtatták a nevét, majd 1951-től már Kinizsiként vett részt a bajnokságban. Utóbbi választásnak egyébként megvan az a pikantériája, hogy a nyilasok is példaképként tekintettek Kinizsire, csak ők a Vasast nevezték el Mátyás király híres katonája után.
Természetesen itt nem csupán névváltoztatásról van szó. Hadd soroljunk fel három játékost, akik bárkinek ismerősek lehetnek: Budai II, Kocsis, Czibor. Igen, az Aranycsapat legendás támadóiról van szó. Mindhármukat manapság általában a Honvédhoz kötjük, viszont 1948-ban még egytől egyig a Fradit erősítették. A kommunista hatalomátvétel után ugyanis a kiemelkedő játékosokat előszeretettel irányították át a rendszer számára kedves csapatokhoz – például a Honvédhoz.
A Fradi komoly szálkát jelentett a kommunista vezetés szemében: mint az előző rendszer kedvelt együttesét, a neve egyet jelentett a „horthysta fasizmussal”. Hogy az ellehetetlenítését mennyire komolyan vette az új államvezetés, jól bemutatja egy korabeli – a történészek által hitelesnek ítélt – anekdota.
Rákosi 1949-ben egy reggel megkérdezte titkárától, mi lett a hétvégi Fradi-Vasas-meccs eredménye. A titkár óvatlanul azt válaszolta, nem tudja, hiszen a hétvégén fontosabb politikai kérdések kötötték le a figyelmét. Rákosi erre felbőszült, és emelt hangon oktatta ki a titkárt: a sport igenis az egyik legfontosabb politikai kérdés, különösen ha egy jobboldali és baloldali csapat mérkőzik!
A Fradit nem tiltották be, de az átszervezésekkel igyekeztek gondoskodni arról, hogy az élcsapatok küzdelmébe lehetőleg ne szólhasson bele. Egy gazdasági ágazat, az élelmezés alá rendelték – ahogy ekkoriban jellemzően a csapatok egy gazdasági ágazat vagy egy minisztérium felügyelete alá kerültek. Élére 1950-től a pártelit körében befolyással nem rendelkező élelmiszeripari vezetők kerültek, így a csapat lobbiereje minimálisra csökkent.
Az egyesület színeit is megváltoztatták, a hagyományos zöld-fehér helyett immáron piros-fehérben rúgták a bőrt az egykori FTC játékosai: nem titkoltan a teljes korábbi klubidentitást meg kívánta semmisíteni az államhatalom.
Ironikus módon a Vasassal sem ápolt teljesen felhőtlen viszonyt a kommunista vezetés. Pedig első ránézésre kézenfekvőnek tűnne szívélyesség: elvégre egy hagyományosan baloldali klubról van szó – mint arra az idézett anekdotában Rákosi elvtárs is rámutatott –, amely a Horthy-rendszerben is szakszervezeti gyökerekkel rendelkezett. A probléma viszont éppen a Vasas szociáldemokrata kötődése miatt adódott: a kommunisták gyanakodva tekintettek a régi, moderáltabb baloldali párt csapataira, hiába olvadt össze a két párt 1948-ban.
Az erőforrásokat úgy adagolták a klub számára, hogy a Honvéd, a Bástya (a korábbi MTK) és a Dózsa (Újpest) küzdelmeibe minél kevésbé tudjon beleszólni. Ennek ellenére a magyar klubfutball egyik legnagyobb sikerét éppen a Vasashoz köthetjük – igaz, már a forradalom után –, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK) 1958-ban egészen az elődöntőig meneteltek, ahol a későbbi győztes Real Madridot is legyőzték Bundzsák és Csordás góljaival. A döntőhöz ugyanakkor ez sem volt elegendő.
A haderő, az ÁVH és a Belügyminisztérium csapatai: a kedvezményezettek
Említettük már, hogy a kommunista vezetés legkedvesebb klubja a Honvéd lett, de ha figyelembe vesszük a többi favorizált csapatot is, megfigyelhetjük a tendenciát: mindegyik valamely erőszakszervezethez kötődik.
A Honvéd, ahogy a nevéből sejthető, a Néphadsereg együttese lett. A professzionális futballt a Rákosi-korszak felszámolta Magyarországon, így a Honvéd játékosai a haderőn keresztül juthattak pénzhez. Mindannyiuk katonai rendfokozatot kapott, például maga Puskás Ferenc is – innen ered egyik beceneve: a „Száguldó Őrnagy”. Hogy mennyire privilegizált csapatról van szó, jól mutatja, hogy az Aranycsapat legendás kezdő tizenegyéből nyolc játékos erősítette ekkoriban a Honvédet (Lantos, Zakariás és Hidegkuti pedig az MTK utódcsapatából jöttek).
Nem kockáztatunk nagyot, ha azt állítjuk: az államvezetés valószínűleg az ekkori futballvilág legerősebb együttesét rakta össze a korábbi kispesti középcsapat alapjain.
A Honvéd felülről koordinált felpumpálása elválaszthatatlan az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) társadalmi üzenetétől: demonstrálta az új hatalom által nyújtott mobilitási lehetőségeket. Elvégre olyan futballisták váltak néhány év alatt világsztárokká, akik sokszor éppen csak elvégezték a „hat elemit”, őket láthatta a közönség tiszti ruhában parádézni a pályán kívül és válogatott mezben a pályán. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a sport egy társadalmi szelep legyen, amin keresztül a rendszer keltette indulatokat el lehetett csatornázni. Nem véletlen jelentett hatalmas traumát az 1954-es vb-döntő veresége (legalább akkorát, amekkora örömöt okozott a németeknek).
A rendszer számára másik kedves csapat az egykori MTK-ból újjászervezett klub lett, amit először a Textilipari Dolgozók Szakszervezete alárendeltek, de az igazi privilégiumokat akkor kezdte élvezni, amikor 1951-ben az ÁVH vette át felette az irányítást. A klub nevét előbb Bástyára (minthogy országunk „erős bástya az imperializmus elleni harcban”), majd Vörös Lobogóra változtatták. Talán mondanunk sem kell: ahogy nőtt az államvezetés klub iránti szimpátiája, úgy vált a társadalom számára egyre gyűlöltebb csapattá, hiszen mégiscsak a titkosrendőrség szárnyai alatt működött.
A klub korábbi zsidó gyökerei miatt pedig ez a gyűlölet sok futballszurkolónál összekötődött az antiszemitizmussal: ahogy az MTK-t a korábbi „zsidó elit” csapatának látták, úgy vált a szemükben a Vörös Lobogó az új „zsidó-kommunista” hatalmi centrum együttesévé. E helyzet pikantériája, hogy bár a Rákosi-rendszer politikai elitjében sok zsidó származású egyént találunk, az ő identitásukban a „zsidó” elem többnyire nem volt jelen: sokan nem is vállalták a családi hátterüket. Igaz, éppen az egyik olyan pártfunkcionárius, Vas István tervhivatali elnök került rövid ideig klub élére, aki a származását nyíltan felvállalta.
A rendszer harmadik kedvenc csapata az Újpesti Dózsa lett, amelyet a Belügyminisztérium irányított. Érdemes felfigyelni a D-betűre, az összes szocialista országra ugyanis jellemző volt, hogy a rendőrségi egyesületek neve így kezdődött (ezek voltak a különböző Dinamo-klubok, amely családnak az Újpest is részévé vált). Érdekes, hogy a csapat előtörténete nem feltétlen predesztinálta a klubot ilyen fokú támogatottságra. Hiába volt ugyanis hagyományosan a szurkolóinak zsidó, illetve munkás társadalmi háttere, a csapat neve a háború idején „árjásított” Gamma Művek (e névre keresztelték át ugyanis az együttest) miatt szélsőjobboldali jelentést is hordozott.
Az olvasónak is feltűnhetett a csapatok felsorolása közben, hogy vidékieket eddig egyáltalán nem említettünk. Ennek oka, hogy a Rákosi-rendszer egy valamiben nem változtatott a „horthysta fasiszta” sportfelfogáson: a Budapest-centrikusságot készséggel megőrizte. Egyébként a vidéki csapatok is a fővárosiakhoz hasonlóan valamely szakszervezeti vagy erőszakszervezeti irányítás alá kerültek, viszont a bajnokság végkimenetelébe nem volt általában sok beleszólásuk.
Érdemes még megemlíteni, hogy minden átszervezéssel együtt a szurkolótáborokat kevéssé sikerült megváltoztatni – kivételnek talán az MTK tekinthető, ahol a társadalmi utálat szétrebbentette a drukkereket. Továbbra is a Fradi maradt a legnépszerűbb klub országszerte, hiszen a rendszer elleni csöndes ellenállás szimbólumává vált. Átalakultak viszont a hagyományos klubrivalizálások: az MTK-Fradi elvesztette szuperrangadó-jellegét (az FTC-ből átszervezett ÉDOSZ, majd Kinizsi nem is nagyon tudta veszélyeztetni a rendszer által favorizált klubok dominanciáját).
Mindezzel együtt a futballt többé-kevésbé sikeresen használta propagandacélra a rendszer: a mérkőzések továbbra is tömegrendezvények maradtak, ahol a diktatúra bemutathatta a pozitív arcát. Muszáj viszont említést tennünk a sportélet legsötétebb eseményéről: ez volt a hírhedt Szűcs-per.
Szűcs Sándor pere: a legsötétebb epizód
A korrektség kedvéért el kell mondanunk, hogy a Szűcs-perben hozott ítélet még a Rákosi-korszakban is egyedülállóan szigorú volt. De ne rohanjunk ennyire előre.
Említettük, hogy a professzionális labdarúgás a kommunista rezsim idején megszűnt. Bár a javadalmazások továbbra sem voltak rosszak, egy nyugat-európai klubbal már ekkor sem vehették fel a versenyt a Néphadsereg vagy a rendőrség fizetései. Sok játékos akár ezért, akár a diktatúrával szembeni ellenérzései miatt megpróbált Nyugatra emigrálni. A sportolóink tömeges disszidálása egyébként az 1956-os melbourne-i olimpia után következett be, több olimpiai bajnokunk döntött úgy ekkor, a levert forradalom után, hogy nem kíván hazatérni.
A Rákosi-korszak elején, kisebb volumenben ugyan, de ez a jelenség szintén létezett. És voltak, akiknek sikerült a disszidálás: Kubala László például ennek köszönhetően vált az FC Barcelona legendájává. Másokat viszont lebuktatott az ÁVH: így járt 1949-ben például Lóránt Gyula (az Aranycsapat tagja), Kéri Károly, illetve Egresi Béla. Őket Kistarcsára internálták, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány közbenjárása kellett ahhoz a Belügyminisztériumnál, hogy kiengedjék őket.
Mondhatjuk, hogy Lórántnak szerencséje volt, hogy csak 1951-től játszott a Honvédnál. Ha ugyanis két évvel később, már kispesti játékosként kísérli meg ugyanezt, nem biztos, hogy ilyen szerencsével jár. Korábban már említettük, hogy az erőszakszervezetekhez kötődő csapatok játékosai pro forma az adott szervezet (rendszerint tiszti) állományához tartoztak. Ahogy a honvédesek papíron katonák voltak, a bástyások (vörös lobogósok) az ÁVH-tisztjeiként kapták a fizetésüket, az újpesti játékosok pedig rendőrként.
Ez lett Szűcs Sándor, 19-szeres válogatott labdarúgónk veszte. Mint az Újpesti Dózsa játékosa, hivatalosan rendőrfőhadnagyként kereste a kenyerét. A disszidálásra őt elsősorban magánéleti okok motiválták: szerelmes lett Kovács Erzsi énekesnőbe, aki viszont ekkor férjnél volt. Természetesen az ilyen viszonyt a „szocialista erkölcs” szellemében nem nézte jó szemmel a hatalom – mégiscsak kettő korszakos celebritásról volt szó, kik mutassanak példát, ha nem ők? Mindkettejüket fenyegetésekkel próbálták rávenni a kapcsolat megszüntetésére, így végül a disszidálás mellett döntöttek.
Az ÁVH viszont elkapta őket, Szűcsnek pedig az volt a szerencsétlensége, hogy éppen néhány hónappal korábban avatták rendőrtisztté, így a Katonai Főtörvényszéken került sor a tárgyalására. Itt az ítélet csak szigorúbb lehetett, mint a civilek ellen: Szűcsöt külföldre szökés kísérlete és tiltott határátlépés előmozdítása miatt halálra és vagyonelkobzásra ítélték, mivel, ahogy a bíróságon fogalmaztak:
személyes érdekeit, körülményeit, szerelmi ügyét hazája iránti kötelességteljesítésének ilyen mértékben fölé rendelte.
Kovács Erzsi és a többi disszidálni készülő társuk börtönbüntetéssel úszták meg. A Szűcs-perben a korszak legsúlyosabb ítéletét hozták egy olyan sportolóval szemben, aki disszidálni próbált: 1951-ben felakasztották. Ez annak volt köszönhető, hogy az Elnök Tanács egy 1950-es törvényerejű rendelete kimondta:
A katonai büntetőbíráskodás alá tartozó az a személy […] aki külföldre szökik, vagy a szökést megkísérli, életfogytig tartó börtönnel büntetendő. […] Ha a […] bűntettet csoportosan vagy felfegyverkezve követik el, a büntetés halál.
A sportolók tehát, bár kapcsolataiknak hála sokszor kivételezett helyzetben voltak (lásd Lóránt és társai ügyét), nem függetleníthették magukat az államhatalom önkényétől. Ezt pedig szintén fontos észben tartani, amikor nosztalgiával gondolunk vissza a Rákosi-korszakban elért eredményekre.
Tényleg volt egy Aranycsapatunk, egy olyan olimpiai küldöttségünk Helsinkiben, ami 16 aranyat nyert, és igen, ekkor épült a Népstadion is (ami a korszak egyik legmodernebb létesítménye volt az egész világot beleértve). De mindennek árnyékában ott volt a régi klubok szétverése, a disszidálások, és még azt se lehetett kizárni, hogy egy határátlépésért kivégzik az embert. Ennek a világnak ez egy olyan szelete, amit szintén érdemes megjegyezni.
| Főbb források: – Hadas Miklós-Karády Viktor (1995): Futball és társadalmi identitás. In: Replika, 17-18. sz. 88-120. – Marschal Adrienn: Futball és állambiztonság: Szűcs Sándor pere. In: Retörki, Kronológia |
