Még a határ előtt, Mezőpeterdnél hatalmas záporba került a két motor. Apóék a falu templomának bejáratához húzódtak be, s itt várták meg, hogy a vihar egy kicsit elcsendesedjen. Mielőtt továbbindultak volna, szedtek az árokparton némi csalánt, amit a motorok elejére erősítettek, s így, „felcsalánozva” érték el a magyar–román határt. Mikor a határőrök megkérdezték, minek a csalán, nagyapámék azt válaszolták: „hát, mert csalánba nem üt a ménkű”. Ezen a határ mindkét oldalán jót derültek.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Az első nagyobb megálló Nagyvárad volt. Itt a másodlelkésszel találkoztak Apóék, aki miután elmondták neki milyen céllal érkeztek, további neveket és címeket adott meg, akiket Apóék bátran felkereshettek. Nagyvárad után Körösrév következett. Erről a településről Apó nemcsak a fiatal lelkész segítőkészsége miatt emlékezett meg, hanem a helyi sajátosságnak számító úgynevezett vászonkorsók kapcsán is, melyet az ott élő fazekasok készítenek kiváló minőségű agyagból. (Ebből a máztalan edényféléből később egész szép kis gyűjtemény lett a nagyszüleim házában, gyerekkoromból élénken emlékszem a darabokra.) Néhány napig élvezte a társaság a körösrévi lelkész vendégszeretetét – aki kis híján bajba került, mivel nem jelentette be a külföldiek érkezését a rendőrségen –, mielőtt a Király-hágón átmotorozva, átlépve a történelmi Erdély határát, az első valódi erdélyi faluba, Csucsára érkeztek. Itt állt Ady apósának, Boncza Miklósnak a családi kastélya, ahol a költő egy ideig Csinszkával élt. Az épület azóta sajnos már Octavian Goga emlékházaként ismert. (Octavian Goga román költő, drámaíró, antiszemita politikus, miniszter, a Román Királyság miniszterelnöke volt.)
Csucsa után Bánffyhunyad következett, melynek gyönyörű, festett kazettás, zsindelyes temploma mély nyomot hagyott nagyapámban. Később, már a kilencvenes években, a bánffyhunyadi templom fűtés-korszerűsítéséhez a Dunamelléki Református Egyházkerület nyújtott anyagi segítséget, és Apó kereste fel azt a pécsi céget, aki azokat a padsor alá szerelhető fűtőszáltekercseket gyártotta, melyeket aztán végül itt, Erdélyben is használtak. Magyarnagykapus a gyönyörű népviselet és az írásos hímzés miatt, Körösfő a fafaragás miatt volt érdekes. Kolozsváron a püspöki hivatalban aztán kényelmes vendégszobát és újabb címeket kaptak a püspökhelyettestől, Dávid Gyulától. A püspök, nagyapámék ottjártakor inkább a futballmeccs-eredményekkel volt elfoglalva… Kolozsvárral kapcsolatban mindenképpen szeretném megemlíteni Imre Lajos bácsi nevét, aki elvitte Apóékat a domboldalra épült, fenyőfákkal körülvett, gyönyörű Házsongárdi temetőbe, ahol végigjárhatták az erdélyi történelem olyan nagyjainak sírjait, mint például a bibliafordító, zsoltáríró Szenczi Molnár Albert, a költő Dsida Jenő, Reményi Sándor matematikus vagy Berde Mária író. Sőt, még az akkor kilencven év felett járó híres építészt, Kós Károlyt is meglátogatták.
Rengeteg további települést, például Magyarborzást, Marosvásárhelyt, Szovátát, Gergyószentmiklóst és segítőt, mint Bak Áron, Hermán János, az evangélikus Raduch Zsolt, Horváth Lóránd, Nagy Géza, Árgus Lajos említhetnénk még. Vagy azt a Dobri Jánost, aki a 25 éves házassági évfordulóját úgy ünnepelte feleségével, hogy Jankó ebből több mint tíz évig nem volt otthon, ugyanis a hadifogság és a börtön vendégszeretetét élvezte. Vele nagyapámék hosszú évekig tartó családi barátságot ápoltak. A közel három hétig tartó küldetés alatt számos olyan lelkésszel ismerkedtek meg, akik megbízhatók voltak, tenni akartak a gyülekezetükért, és örömmel alakítottak ki magyarországi kapcsolatot.
Bibliacsempészek
A következő erdélyi útja alkalmával már nagyanyám is Apóval tartott. Mikor Apó beszerezte első autóját, már arra is volt lehetőségük, hogy olyan dolgokat vigyenek magukkal, melyek Erdélyben hiánycikknek számítottak. Pasztástollat (golyóstoll), susogókabátot (orkánkabát) és könyveket, többek között Bibliát kértek az ottani lelkészek. A hála pálinka, házi sajt, szemes bors (mely akkor nálunk ritkaság volt) és szíves vendéglátás formájában mutatkozott.
A román törvények szerint vallási és történelmi műveket tilos volt bevinni az országba, így ezeket csempészni kellett. 1974-ben jelent meg Magyarországon az új fordítású Biblia, melyet Apó a 100-as Škoda, motor és az utastér közti üregébe (itt szívta be a motor a levegőt) rejtett el, s így tudott látogatásonként néhány kötetet átvinni a határon. Igaz, az autó kicsit nehezebben ment, de legalább az ottani magyarokhoz is eljutott az új fordítású Biblia. Mikor Romániában már tombolt a nyomorúság, cukrot és nagy, illatos fehér kenyeret vittek. Ott csak kicsi, ragacsos, fekete kenyérhez lehetett (jobb esetben) hozzájutni. Amikor egy személy, egy hónapra összesen fél liter étolajat kapott, hatalmas kincs volt az ötliteres kannában érkező, motorolajnak álcázott étolaj.
Ebben az időszakban kezdtek hollandok járni Magyarországra, akik arra voltak kíváncsiak, hogyan élnek az emberek a vasfüggöny mögött. Apó barátjának, Czanik Péternek (ekkor már harkányi lelkész) közbenjárásával nagyapámék felhívták a nyugati, jómódban élő testvéreik figyelmét arra, hogy a határon túl élnek olyan keresztények, akik a legalapvetőbb dolgokat is nélkülözik. Ekkor vált szélesebb körben ismertté az a tény, hogy Romániában mintegy másfél millió magyarul beszélő református él, és hogy a protestantizmus nem Magyarországon, hanem a Kárpátok vonalánál végződik. (Ennek nyomán jött létre a Kelet-Európa Misszió és az Erdélyért mozgalom.) Ceaușescu politikája olyan nyomorba taszította a népet, hogy a nyolcvanas évek vége felé tömegével szöktek át az emberek Magyarországra, mindezt tűzparancs alatt, sokan életület áldozva a jobb élet reményében. Mivel a román kormány a hollandokból semmi hátsó szándékot nem nézett ki, csak az országba érkező valutát látta, nem is ellenőrizték őket olyan szigorúan a határon. Így viszonylag szabadon vihettek be az országba használt ruhát, bútort és élelmiszert. A hollandok később már saját nyomdáikban, több ezer példányban nyomtatták a magyar nyelvű Bibliát és a református énekeskönyvet, melyet aztán Erdélybe csempésztek. Apóék feladata ekkor az volt, hogy a határon túli lekészek figyelmét felhívják arra, hogy ne ingyen osztogassák a hívek közt a könyveket. Ebben az időben a vallási könyvekből mindössze néhány darabot biztosított az állam a gyülekezetek számára, így gyanússá válhatott volna azok tömeges megjelenése a hívek közt, ami aztán az egész hálózat lebukásához is vezethetett volna. Nagyapámék elmondták nekik, hogy kérjék el a könyvek árát, és a bevételt fordítsák a templomra vagy a legszegényebb családok megsegítésére.
Apó 20 éven keresztül járt át Erdélybe. Szinte minden hónapban volt valami elvégzendő feladat, mígnem elérkezett 1989. Ez év karácsonyán nagyszüleim izgatottam hallgatták a híreket, melyek a romániai forradalomról, az első szabad választásokról és a határ túloldalán elinduló változásokról szóltak. Ezzel lezárult nagyapám életének ezen szakasza. Már nem volt szükség arra, hogy élelmiszert vagy Bibliát csempésszen. Rádöbbent azonban arra, hogy nem szükséges közel 1000 kilométert utazni ahhoz, hogy segítségre szoruló magyarokra leljen. Elég ehhez Baranyából átmenni a déli határon.
Utószó
Nos, itt hagytuk abba Apóval a felvételeket. Még nagyon sok mindenről beszélhettünk volna. Nem esett szó például a Délvidéki Református Menekült Misszióról, mely 1991-ben kezdte meg működését a délszláv háború menekültjeinek megsegítése céljából. Nem mesélt esperessé választásáról, sem a Pécsi Református Gimnázium megalapításáról, ahogy a többi gyermekük, az első unokák és dédunokák születéséről sem. Nem beszélt részletesebben arról, mikor 1956. október 23-án a teológusok, köztük ő is utcára vonultak. De talán nem is az a lényeg, hogy mindent felsoroljak, amiben nagyapám részt vett. Nem az számít, mi mindent tett élete során, hanem az, hogy miért tette. Apó azt mondta, hogy a lelkészi praxisában, a felkészülései során mindig arra törekedett, hogy lehozza a földre azokat az alapigazságokat, szent történeteket, amik a templom falain kívül, a mindennapi életünkben is érvényesek. Bízom benne, hogy ezzel a kötettel egy kicsit én is hozzájárulhattam ahhoz, hogy nagyapám életfilozófiája minél több ember szívében tovább munkálkodjon.
Így hagytuk abba az utolsó felvételt: „Na, de erről majd legközelebb.” Ugyanúgy, mint ahogy minden korábbit is. Aztán egyszer csak nem lett legközelebb. Én a munkára és egyéb teendőkre hivatkozva elmaradoztam, Apó pedig gyengélkedni kezdett, míg végül már nem volt alkalmam többé leülni vele szemben a nagy bőrkanapéra, melyből már gyermekkoromban is csak csendben figyeltem őt. Akkor még semmit nem fogtam fel abból, amit csak most, irományom végére érve értettem meg igazán. Nagyapám misszióját.
Zárásként álljanak itt az ő szavai:
Elindultam, mint egy pesti srác, aztán belepillantottam, milyen is az a vidéki romantika. Ebből a romantikából aztán egy nagyon valóságos falusi nyomorúságba csöppentem. Ha visszanézek, ezzel telt el az életem.
Én azt gondolom, nem volt hiábavaló.
