1956 őszén járunk, egyre erősebbek a változást követelő hangok. Rákosi Mátyást még a nyáron leváltották, a Petőfi Körben és a lapokban nyílt viták folynak, az olvadás jegyében pedig olyasmi történik, ami néhány évvel korábban elképzelhetetlen volt:
a magyar értelmiség színe-javát, tudósokat, képzőművészeket, történészeket, rádiósokat, színészeket több fordulóban kiutaztatnak a Dunán a semlegességét frissen kinyilvánító Ausztriába, hogy a sztálinista elnyomás időszaka után szétnézhessenek a vasfüggönyön túl. Alig néhány héttel a forradalom kitörése előtt az írókra is sor kerül.
A négynapos bécsi kirándulás emlékei az íróhajó számos utasának visszaemlékezésében megjelentek. Pálóczi Horváth György, aki két évvel azelőtt szabadult a börtönből, a szabadságharc leverése után pedig Nyugatra távozott, egy 1961-es, az emigráns sajtóban megjelent cikkében így értékelte az utat: „Az évtizede bezárt értelmiséget kiengedik rövid pórázon a nagy világ peremére, Bécsbe, egy kis szabad levegőt szippantani. Bécsi hajó, kollektív hajó, egy kukkantás a mai nagyvilágba… Aztán jöhetnek haza, már akik hazajönnek, nosztalgiákkal, elégedetlenül, mindenféle itt nehezen kapható kacattal a bőröndjükben, kielégítetlenül.” A kirándulás szervezői, teszi hozzá, gondoskodtak arról, hogy a résztvevőket ne kísértse meg a disszidálás gondolata: az írók házastársukat nem vihették magukkal az útra, vagy csupán akkor, ha voltak gyerekeik, akiket „zálogul” Magyarországon hagyhattak.
Az utazás körülményei finoman fogalmazva is rusztikusak voltak. Az írókat nem hotelben szállásolták el, a hajón töltötték az éjszakát, onnan jártak be a városba. Egyesek a kabinokban, mások a fedélzeten, kinyitható ágyakon aludtak. Heller Ágnes így idézte fel a kényelmetlenségeket az első – és hosszú ideig utolsó – nyugati útja kapcsán: „húsz emberrel összezsúfolva aludtunk egy hajótérben, mint valaha az Amerikába kivándorló nyomorultak, de egy-egy nejlon pulóverrel érkeztünk haza”.
Somlyó György közvetlenül az utazás után írt, október 13-án az Irodalmi Ujságban publikált cikkében azt fejtegette, hogy húsz évvel korábban családjával ugyanazon a hajón látogatott Bécsbe, mint ami most szállította. A különbség a két út között azonban nem csak annyi volt, hogy a hajót időközben Szent Gellértről Táncsicsra nevezték át.
A lazuló légkört bizonyítja, hogy Somlyó a sajtóban kertelés nélkül adhatott hangot csalódásának.
Hangsúlyozta, hogy az utazásnak ahhoz az „igen szerényen civilizált formájához” képest is, amely egy olyan, szinte koldusszegény költőnek is kijárt, amilyen az apja, Somlyó Zoltán volt, feltűnő, hogy egy írónak vagy bárki másnak 1956-ban csupán egy „fedélközi kivándorló nívóján” lehetett csak utaznia: „emeletes, katonai vaságyakból összetákolt, közös női hálóterem éktelenkedett (vagy ötven személyre), kaszárnyás zsúfoltságban, s hogy a hajó egyéb helyiségei, társalgói, sőt fedélköze ugyanily módon férfi-hálóhelyül szolgáltak (vagy száz személynek)”.
És nemcsak a diszkomfort zavarta, hanem a méltatlanság és megszégyenülés is, ami „sokévi melldöntögetés”, Magyarországnak a „vidéki rokon szánalmas szerepébe” való süllyedése után a Nyugatra utazó magyar írónak volt az osztályrésze: „azt hiszem, egy se volt közülünk, aki […] ne érezte volna, hogy önmagához, emberségéhez és magyarságához méltatlan szerepbe kényszerül”. És bár Somlyó látta, hogy „haladás már ez az út is”, ki kellett mondania, hogy a kirándulás „kezdetnek is rossz” volt. Nem az utak megszüntetését, hanem az írók minél sűrűbb és akadálytalanabb utazását szorgalmazta, emellett politikai változásokat sürgetett: „szükség van… nem, nem is egyszerűen csak az utazás lehetőségére, de arra, hogy hozzánk, értékeinkhez, tehetségünkhöz méltó módon jelenjünk meg a nemzetek között. Ehhez pedig sok minden tartozik: a külpolitika legmagasabb régióitól egészen a legszerényebb társasutazás körülményeiig”.
Tóbiás Áron, aki később tevékenyen részt vett a forradalomban, és a Bibó István elleni per mellékvádlottjaként ítélték börtönbüntetésre, a Magvető Kiadó szerkesztőjeként kapott helyet az íróhajón. Ő meséli, hogy a Kärntner Straßén sétáltak a szemmel láthatóan idegen, régies ruházatú magyar írók a csillogó kirakatokat bámulva, amikor Bárány Tamás megjegyezte: „így vihetik a rabokat sétáltatásra odahaza, a Gyűjtőfogházban, friss levegőre…”
Egy kolléga azt válaszolta, 1947-ben éppen fordítva állt a helyzet: a többé-kevésbé már helyreállított Budapesten bámészkodtak a szürke és romos osztrák fővárosból elszabadulók.
„Nem volt érdekes Bécs, soványak voltak az emberek, mintha csupa csontváz töltötte volna ki a Kärntner Strassét, rossz volt rájuk nézni… A kirakatok pedig be voltak még deszkázva.” Egy harmadik író pedig arról beszélt, bár a két fővárost csak kétszázhatvan kilométer választja el, a száz év távolság Bécs javára áthidalhatatlannak tűnik.
„Megcsodáltuk a Burgot, a Dómtemplomot, a Kunsthistorisches Museumot. Közben borzongva kóstoltuk meg az »imperialista világ« idehaza valóságos kábítószernek propagált Coca-Coláját – nem találtuk annak… –, esténként bekukkantottunk kétes hírű lokálokba, mint az Ade bár, amelynek magyar tulajdonosa oly szívélyesen fogadta Pilinszkyt, és amiről olyan borzongatóan sejtelmes beszámolót írt, hazatérve, idehaza Füsi József, mintha a dantei poklok valamelyik bugyrában jártunk volna” – írja Tóbiás.
A kirándulással kapcsolatos történetek visszatérő szereplője Abody Béla, aki az íróhajón Heller Ágnes visszaemlékezése szerint külön kabint kapott, „s mindenki áhítattal közeledett hozzá, mint »nagy emberhez«. Jómagamat kivéve persze, mert én nem szoktam áhítattal közeledni olyasvalakihez, akit nem tanultam meg okkal tisztelni”.
Abody neve ma már talán keveseknek mond valamit: igazán a Kádár-korszakban futott be, ismerősei egyöntetű véleméye szerint kivételes szellemi képességekkel megáldott szerző volt, már-már polihisztor („azt tudjátok, ugye, hogy ez a marha Béla az egyetlen zseni köztetek?” – idézi Vas István ítéletét Vajda Miklós), ám talentumát elkótyavetyélte, visszatetsző módon igazodott a rendszerhez, s végül a kabaréhaknikig és a Vidám Színpad igazgatásáig jutott; a kirándulás idejében még a Magvető Kiadó irodalmi vezetője volt.
Heller is említi, és ezt már bizonyos csodálattal, hogy Abody a badeni kaszinóban kevéske költőpénzét megjátszva hatalmas összegeket zsebelt be.
Mint maga a szerencse kegyeltje írja: „Badenban három egymást követő napon összesen (tisztán: fogyasztást, belépőt, borravalókat, útiköltséget leszámítva) 6500 osztrák schillinget nyertem ruletten. Ezen kávét, OPERALEMEZEKET, cigarettát és egyéb élvezeti cikkeket vásároltam, majdnem egy mázsa összsúlyban.”
A fáma szerint azonban a hazatéréskor a magyar vámosok kereskedelmi mennyiségnek minősítették a kincseket, és „megőrzésre” átvették őket. Minthogy hamarosan kitört a forradalom, a csomagokhoz nem juthatott hozzá, az írószövetség váltotta ki egy évvel később s osztotta szét mint egy külföldi segélyszervezet küldeményét. Abody nem volt a javakban részesülők között.
Csurka István Az esztéta című önéletrajzi regényében arról ír, hogy a forradalom után a Budapesti Gyűjtőfogházban, a Budaörsi úti laktanyában és a kistarcsai internálótáborban töltött, szexuálisan deprivált hónapokban sokszor visszaidézte a hajóutat, különösképpen a fedélzeten látott „hosszú fehér combot egy nyugágyon”.
Hogy mit jelentett egy hozzá hasonló kezdő írónak a bécsi kirándulás? „Szinte érthetetlen ajándék volt ez. Számomra és több nemzedéktársam számára egy bizonyos számú megjelent írás, novella, költemény, s végeredményben az Írószövetség, még pontosabban – csakhogy ezt akkor még egyáltalán nem láttam ennyire tisztán – a szervező hatóság, pártközpont és a belügy jóindulatú hozzájárulása kellett a hajóra való felkerüléshez. Rangot jelentett Pesten. Szó, ami szó, felkerültem a hajóra, soronkívülien és jutányosan. Mint fiatal író, aki még nem tagja az Írószövetségnek, de az lesz, mert be van adva a kötete, és minden hónapban megjelenik egy-egy novellája az Új Írásban.”
A bécsi kultúrsokkot így írja le: „Kikötött a hajó, kiszálltunk, s a parton narancsot és banánt árultak bódékban. Nekiestünk a banánnak. Úgy zabáltuk a banánt, mintha a Magyar Dolgozók Pártja központi bizottsága elől kellett volna elennünk. […] Ez egy összehasonlító rendszertani kirándulás volt. Bécsben a Kärtner Strasse ragyogott, tele volt jobbnál jobb kurvával – mármint a Thököly étteremhez, Fehér Ökörhöz és Ilkovicshoz szokott szemünknek –, a Ringen, a föld alatt olasz eszpresszóduplát lehetett inni, és minden lüktetett. […] Ámulatba ejtett tehát, azt is mondhatni, lenyűgözött Bécs, a kapitalizmus, de nem ejtett rabul.”
Az utazás szerinte nem csak az írók nyugati tájékozódását szolgálta: „Természetesen a szervek számára is fontosak voltunk, és a hajókirándulást sem csak hangulatjavítás céljából szervezték, hanem nyilván egy jó nagy kollektív kihallgatás, megfigyelés lehetőségét látták benne, s talán azt sem bánták volna, ha néhányan kint maradnak. De hát senki nem maradt kint.”
Hogy kik vettek még részt a bécsi kiránduláson? Például az ókori irodalom neves fordítói, Devecseri Gábor és Lakatos István (az ő barátságuk, ami Devecseri kommunista hevülése miatt romlott meg, ekkoriban kezdett helyreállni), Szabó Magda (a háború előtti Bécsben sokat forgolódó író később arra emlékezett, hogy az osztrák főváros ekkor még nagyon furcsán nézett ki, „a város és az emberek is viselték a háború nyomát”), Cseres Tibor, Tatay Sándor és Hubay Miklós.
A magyar írók a kirchengassei kultúrházban, az Osztrák–Magyar Társaság által rendezett esten is bemutatkoztak, igaz, Hubay előadása a sztálinista sematizmusból éppen kimászó magyar irodalom problémáiról kevés érdeklődöt vonzott, de arra jó alkalom volt a rendezvény, hogy osztrák szerzőkkel felvegyék a kapcsolatot.
Az íróhajó visszaútja Budapestre irodalomtörténeti jelentőségű: ekkor talált igazán egymásra és kötött legendás barátságot a kor két kivételes érzékenységű alkotója, Pilinszky János és az igazán csak élete végén felfedezett Rubin Szilárd. A hajókirándulást Rubin remekművében, a Csirkejátékban is megidézi. A költővel való összebarátkozását ugyan nem említi, de megjelenik a később a Nők Lapja irodalmi rovatvezetőjeként ismertté vált Galsai Pongrác, itt Csajtay Náci, regényeinek állandó szereplője, ifjúkori barátja, akihez felnőttként már meglehetősen ambivalens kapcsolat fűzte.
Kérdés persze, Galsai tényleg részt vett-e az úton, vagy csak Rubin költötte bele alakját a kiránduláson történtek elbeszélésébe, mely szerint Csajtay egy útitársnőjükkel elzárkózik a kabinjukban, a regény elbeszélője, Angyal Attila azonban rájuk ront, verni kezdi az ajtót, követeli, hogy hagyják el a helyiséget. Csajtay állon vágja barátját, de eleget tesz Angyal kívánságának.
Somlyóhoz hasonlóan Rubin is utazott már korábban a Szent Gellérten, nem is egyszer, amikor szülővárosából, Mohácsról Budapestre ment.
Az utazás során Angyalnak az a látomása támad, hogy a hajón nem is Bécsbe, hanem Mohácsra, ifjúkorába tér haza, és megtalálja elvesztett szerelmét, Orsolyát. Innen a nagy felindultság, innen a csodálatos mondatokat szülő lélekállapot. „Valami sarkallt, hogy szálljak ki, hiszen ez a városka Mohács, és itthon vagyok. De csak mosolyogtam a rögeszmén. Láttam, ahogy az osztrák vámőrök elhagyják a hajót: miattuk kötöttünk ki. Nem mozdultam, csak bámultam a betonfal mögött magasló éjszakai várost. Mint a szabad szemmel nézett térhatású film, olyan volt mostanáig a világ: elmosódott, esetlen ábrákat láttam. Ez a felemás szemüveg kellett, egyik lencséjében az élettel, a másikban a halállal, hogy igazán látni tudjak.”
Miközben az íróhajó, immár folyásirányban, szelte a Duna habjait, az utasok a fedélzeten Rajk László újratemetésének rádióközvetítését hallgatták. Mint Tóbiás Áron emlékezik: „Komor gyászzene hangjai töltötték be a vizet és az eget. […] Fakó, elgyötört, mély hangon szólt a riporter, Ember György (aki maga sem gondolta volna, hogy egy-két hónap sem telik bele, és ő is útra kel Nyugatra, a 200 ezer magyar menekülttel, családostól…)”
Nyitókép: A Táncsics oldalkerekes gőzhajó, háttérben az óbudai Duna-part, 1958.
