BP Underground (2017)

Roger Miret, az amerikai Agnostic Front nevű együttes énekesének életrajzi könyve egészen megdöbbentő olvasmány: bemutatja ugyanis, miként alakult ki a nyolcvanas években New Yorkban a hardcore-punk szubkultúra, amely eleinte a nehéz sorsú, szegény és reményvesztett fiatalokat szívta magába, a koncertek pedig konkrétan életveszélyesek voltak. Az antirasszista és a náci skinheadek számtalanszor egymásnak estek baseballütővel, késsel vagy bármilyen már szúrásra alkalmas eszközzel, aki pedig túlélte az erőszakot, azzal gyakran a kábítószer-használat végzett. Mindez azért érdekes, mert a ragadozók azóta növényevőkké váltak, mindez sokszor szó szerint is érthető: részben ebből az irányzatból indult el a straight edge mozgalom, amelynek a tagjai elutasítják az alkoholt, a cigit és bárminemű drogot, többen pedig az öncélú szexuális életet és a húsfogyasztást is.

Hozzánk a műfaj persze jóval később gyűrűzött be, de ez esetben ezt szerencsésnek is tekinthetjük, hiszen addigra már letisztult, nem balhékról szólt, hanem a közösségről: a stílus kedvelői pontosan felismerték egymást mások mellett olyan külső jegyekről, mint hogy sokan a Suicidal Tendencies bandanáját hordták, már-már testvérként kezelték a másikat, a koncerteknek pedig általában a legendás Fekete Lyuk adott otthont. Ennek a világnak a kialakulását mutatja be Koltay Anna és Turán Eszter BP Underground – Hardcore/Punk című alkotása zenészek, újságírók és rajongók megszólaltatásával, szociológiai érvényű korrajzot is adva.

Akit pedig kevésbé érdekel ez az irányzat, vagy végigkövetné, hogy a rendszerváltás utáni időszakban más alternatív műfajok miként nyertek teret, a Filmion megtekinthetik a dokumentumfilm három folytatását is, amelyek a hiphop, az elektronikus zene és a rock kezdeti éveit járják körbe.

Nincs parancs (2020)

1989 novemberében mámorban úszott egész Németország, amikor végre ledőlt a berlini fal. Egyetlen nő azonban nem osztozott az üdvrivalgásban: Gundula Schafit mindössze két és fél hónappal korábban próbált átszökni nyugatra, a férje azonban dulakodásba keveredett egy katonával, aki meghúzta a ravaszt, a férfi pedig meghalt.

A vasfüggöny és lényegében a hidegháború utolsó áldozatáról Szalay Péter 2006-ban már készített egy rövid dokumentumfilmet Határeset címmel, azonban úgy érezte, jóval több van a témában, így egészestés alkotásban is feldolgozta. Utóbbi nemcsak az özvegy visszaemlékezéseire fókuszál, hanem kiderül: az az egyenruhás, aki megölte a férjét, valahol szintén a rendszer áldozata volt: még húszéves sem volt azon a tragikus napon, mardosta utána a bűntudat, végül akkor talált némi békére, amikor az asszony hajlandó volt megbocsájtani neki.

A mélyen emberi és szomorú központi szál mellett számos felemelő vagy épp vidám pillanatot is tartogat a Nincs parancs! Egyrészt

megismerhetünk benne egy magyar és egy német alezredest, akik az ukázzal szembemenve a páneurópai pikniken keletnémetek tömegét engedték át a határon (és korábban egymást létezésesről sem tudtak, majd a film után jó barátok lettek),

másrészt a vizualitásában kifejezetten szellemes filmet átjárja a beatzene és a szabadság levegője.

Varrat (2020)

A kilencvenes évek elején még sokakból rosszalló tekintetet vagy épp megrökönyödést váltott ki egy tetoválás látványa,: ekkor a katonák mellett csak bűnözők testét tarkították a különféle ábrák és feliratok. Manapság viszont kis túlzással azzal lehet kitűnni a tömegből, ha valakinek egyetlen tetoválása sincsen, főleg ha fiatal és művészeti területen tevékenykedik.

Kempf Márta Anna rendezőnő szereti mélyen beleásni magát egy-egy kulturális témába: a nagysikerű Akkord című dokumentumfilmjében például arra kereste a választ, miként hat egymásra a hazai könnyű- és a népzene, ezúttal pedig lényegre törően végigvezet minket a tetoválás sokezer éves történelmén.

Így hat egymásra a könnyű- és a népzene | Magyar Krónika

Különleges dokumentumfilm készült arról, hogy a látszólag két egymástól eltérő műfaj hogyan kapcsolódik egymáshoz hosszú évtizedek óta, az Akkordban olyan n …

Aztán eljutunk abba az időszakba, amelyikben a BP Underground-sorozat epizódjainak első fele is játszódik:

a kilencvenes évek elején, ahogyan a sokszor koszos pincékben játszó, új műfajokkal kísérletező együttesek, úgy a tetoválómesterek is hasonló körülmények között, kisebb szalonokban, félillegális módon próbálgatták a szárnyaikat. Ekkoriban a lázadó zenei műfajok előadóival és rajongóival egy közösséget alkottak, ezek az apró üzletek ugyanúgy az alternatív színtér találkozópontjai voltak, mint a koncerttermek.

Aztán ahogyan lenni szokott, a kapitalizmus bekebelezte és magába csatornázta a kapitalizmusellenességet is, azonban hiába váltak divatossá a tetoválások, árasztották el a szalonok az összes bevásárlóközpontot és jelentek meg a legmainstreamebb zenei fesztiválokon is, a szakma becsülete nem csorbult. Épp ellenkezőleg, felértékelődtek a különleges alkotók, manapság egy sikeres és egyedi tetoválóművésznél több éves várólista van, amerikai rocksztárok is hajlandók csak miattuk repülőre pattanni és Budapest felé venni az irányt.

A Varrat kimerítően sok aspektusból járja körbe ezt a világot, az egyetlen hibája azt, amit a filmről írt önálló kritikámban is megjegyeztem: ugyan láthatunk néhány pazar tetoválást, a képi világ nagyrészt kimerül a beszélő fejekben, azaz ennyi erővel akár podcastben is feldolgozhatta volna a témát.

De amikor ezt írtam, még a mozikban játszották a filmet, most viszont már senki nem tiltja meg, hogy egyéb elfoglaltság mellett hallgassuk a remek sztorikat.

Nyitókép: A vasfüggöny bontása a magyar-osztrák határon, 1989. Fortepan / Szigetváry Zsolt