Hogyan kezdett el traumakutatással foglalkozni?

A karrierem marketing- és üzletfejlesztési vezetőként indult, később pedig multinacionális vállalatoknál dolgoztam trénerként és vezetői coachként. Az elmúlt két évtizedben nemzetközi csoportok vezetőit támogattam a fejlődésben. Munkám során rengeteget utaztam Európa-szerte, és mindenütt ugyanazzal a jelenséggel szembesültem: a felnőtt emberek stressz hatására ösztönszerűen, szélsőséges érzelmi kilengésekkel reagálnak. Kutatni kezdtem, mi állhat e minta mögött, és rájöttem, hogy a reakciókat olyan múltbeli sérülések okozzák, amelyek a jelenben is rendkívül fájdalmasan hatnak. A traumákat bizonyos helyzetek vagy ingerek hozhatják felszínre, és ha valaki nem tudja jól szabályozni az érzelmeit, az erős vagy szélsőséges reakciókhoz vezethet.

A saját elakadásaimmal is szembenéztem, a gyógyulási folyamatom részeként nemzedékekre visszamenőleg kutattam a családunk történetét, örökbefogadó nagyapám, Móricz Zsigmond és nagyanyám, Littkei-Móricz Erzsébet, ismert becenevén Csibe árnyéka ugyanis meghatározta az egész gyerekkoromat.

Németországban, egy többéves képzés keretében tanultam meg azt, hogyan tudunk erős érzelmi impulzusok idején is lelassulni, elkerülve, hogy a gyermekkori fájdalmakból fakadó ösztönös reakció vezessen, és hogy a felnőtt én legyen képes válaszolni helyette. Ezt hívják az árnyékaink vagy traumáink integrálásának.

Mi a trauma?

A kérdés megválaszolásához az alapvető, az élettel szorosan összefüggő jogainkból kell kiindulnunk. Az első a méltó élethez, a második az elfogadó, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokhoz, a harmadik a személyes fejlődéshez való jog. Ha ezek bármelyike sérül, az traumatikus hatással bír az egyén számára. Természetesen különbség van a háborús trauma, a gyerekkori érzelmi elhanyagolás vagy a fizikai abúzus elszenvedése között, de mindkettő negatív hatással van a pszichére. Ha gyerekként ér traumatikus élmény, az azzal járó feszült érzelmi helyzetet még kevésbé tudom kezelni, mint egy felnőtt, hiszen nincs meg hozzá a megfelelő érzelemszabályozási technikám, sem a kellően kifejlődött idegrendszerem.

Milyen következményei vannak a gyerekkorban elszenvedett traumának?

Az ember életösztöne a legerősebb ösztön, képesek vagyunk a legnehezebb helyzeteket is túlélni, mert alkalmazkodunk hozzájuk – gyerekként is. A szervezetünk intenzív akut stressz esetén növeli a kortizol és más hormonok szintjét, hogy a testünk reagálhasson a fenyegetésre. Ez az „üss vagy fuss” reakció, gyerekként azonban sem fizikailag megküzdeni, sem elszaladni nem tudunk, ezért kialakítunk olyan megküzdési módszereket, amelyektől a túlélést reméljük ezekben a kiszolgáltatott helyzetekben. Ezekkel a viselkedésmódozatokkal próbáljuk kompenzálni azt is, hogy nem tudjuk az erős érzelmi impulzusokat kezelni.

Thomas Hübl traumaszakértő fogalmazta meg, hogy minden traumatikus lenyomat megfagyott energia, ami újra és újra felszínre próbál törni az ösztönszerű reakcióinkon keresztül.

A gyerekkori traumák vezethetnek lefagyásos reakcióhoz is, ez is egyfajta túlélő üzemmód, amellyel a szervezet úgy védi magát, hogy kikapcsolja az aktivitást és minimalizálja az energiabefektetést, azaz befagyasztja az energiát.

Hogyan befolyásolhatja az önmagunkhoz kapcsolódást a trauma?

Ha az érzelmi megterhelés olyan súlyos, elkezdjük lehasítani a fájdalmas részeinket, ami azt jelenti, hogy elveszítjük a kapcsolatot a saját belső világunkkal és ezen keresztül környezetünkkel is. Úgy érezhetem, hogy azért történnek ezek a dolgok, mert velem van a baj, ezt érdemlem, és el kezdhetem megmagyarázni magamnak, hogy ez valójában nem is olyan rossz dolog, és a szeretet nézhet ki így is. Ezeket a mélyen gyökerező hitrendszereket kell később megvizsgálni, hogy honnan erednek, és a jelen kapcsolatainkban hogyan vannak jelen.

Hogyan lehet felggyógyulni a traumából? Lehetséges-e egyáltalán a gyógyulás?

A gyógyulás megbízható jele, ha érzem, hogy hat az inger, de meg tudom vizsgálni, hogy a kiváltott érzelem mennyire szól a múltról, és mennyire a jelen helyzetről. Ezekben a helyzetekben a múltat vetítjük a jelenre, és nem az aktuális helyzetre reagálunk, hanem a tudatalatti üzenetére arról, hogy ez egy veszélyes helyzet, és menekülni kell. Például ha gyerekként a szüleim megbüntettek azért, mert hangot adtam a véleményemnek és kigúnyoltak, mert megfogalmaztam a vágyaimat, akkor felnőttként sem merek kiállni saját magamért egy munkahelyi konfliktusban. Ha azonban már képes vagyok az adott helyzetet objektíven felmérni, és megfogalmazni azt, hogy lehet, hogy most félek, de meg kell szólalnom és ki kell mondanom a véleményemet, mert már nem a rettegő, kiszolgáltatott gyerek vagyok, hanem a 45 éves felnőtt, akinek van választása és lehetősége, ezzel a fejlődéssel át tudom írni a régi mintáimat és meg tudom változtatni az életemet.

Szokták mondani, hogy a gyerekkori traumát átélt felnőttek idegrendszere „másképp van huzalozva”.

Van egy kifejezés: neurons that fire together wire together, vagyis amikor bizonyos neuronok egyszerre aktiválódnak, összekapcsolódnak. Minél többször ismétlődik a minta, annál erősebbé válik az idegpálya. A pálya egy már bejáratott út, így az agy a jövőben is ezt a műveletet hajtja végre.

A 45 éves felnőtt példájánál maradva, aki évtizedek óta hordozza a trauma idegrendszeri lenyomatát: egy impulzus olyan mélyen gyökerező túlélési mechanizmusokat kapcsol be, amelyek a múltban, amikor más eszköz nem állt rendelkezésére a védelmét szolgálták. Ezért az illető egy munkahelyi konfliktus esetén is túlélő üzemmódba kapcsol.

Ha azonban eljutunk oda, hogy megerősítettük a másik típusú viselkedési és gondolkodási módot, akkor az impulzus érkezésekor tudni fogjuk, hogy „a huzalozásban” van egy Y-elágazás, vagyis döntési lehetőség. Az érzelmi önszabályozással először a testünket nyugtatjuk meg, stabilizáljuk az idegrendszerünket, hogy kognitívan megállapíthassuk, mi az a konstruktív viselkedési minta, amit az adott helyzetben követni érdemes. Ennek megtanulása nem egy gyors folyamat, de közben nagyon sok mindennel gazdagodunk: jobban rálátunk a saját működésünkre, érzékenyebbé és együttérzőbbé válunk önmagunkkal és másokkal is.

Ezt nevezik poszttraumás növekedésnek?

Igen, a poszttraumás növekedés az, amit „megfejlődök” a trauma feldolgozása során. Ha tudatosítjuk magunkban és képessé válunk jól használni, a kisgyerekkori megküzdési mód is válhat az erősségünkké felnőttként, például a mások szenvedésére rendkívül érzékenyen reagáló sebzett gyógyítók esetében. A trauma kapcsolódási lehetőség is lehet, hiszen látjuk, hogy nem csak minket értek veszteségek, hanem másokat is.

Bárhol jártam a világban, azzal szembesültem, hogy minden nemzetnek megvannak a veszteségei, de kétségtelen, hogy mi, magyarok háromszor álltunk értük sorba. Ugyanakkor ezekből sokat erősödtünk, fejlődtünk, önmagában az, hogy még itt vagyunk és magyarul beszélgetünk, mutatja, hogy mennyire viharállóak vagyunk.

A kibeszéletlen, feloldatlan traumáink azok, amelyek bomlasztják a társadalom szövetét, bizalmatlanná tesznek minket, ezekkel foglalkoznunk kell.

Hogyan hathat sejtszinten a trauma?

Magzati korban traumatizálhat az, ami az édesanyámmal történik. Egy lánymagzatnál már a terhesség ötödik hetében kialakulnak a petesejtek, így ha már a magzati léte alatt történik a traumatikus esemény az édesanyjával, akkor azt továbbadja a gyerekeinek. És később, a gyermekkori traumákat ugyanúgy. A DNS-ünk nem változik meg, az epigenetika szerint bizonyos kémiai anyagok határozzák meg, hogy melyik DNS kapcsol be: transzgenerációs trauma esetén olyan, mintha a DNS egy nagy szakácskönyv lenne, amelynek 200 receptjéből 100 le van takarva. És ezt a letakart szakácskönyvet adjuk át a gyerekeinknek. Hogy nemzedékek sorában milyen hosszan hat egy élmény, jól mutatja Isabelle Mansuy epigenetikai kutatóorvos kísérlete. Egerekhez orgonaillatot vezetett be, miközben kellemetlen csípő hatás érte az állatokat. A kísérlet során az 5. generációs utódok is, ha megérezték az orgonaillatot, elszaladtak.

Ahol a múlt végre megszólalhat – a Málenkij Robot Emlékhelyen jártunk | Magyar Krónika

A Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltakra emlékezni sokáig tiltott volt. Ma már a megismerhetjük történeteiket – a Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Em …

Mi az a kollektív trauma?

Kollektív trauma során egy csoport tagjai ugyanazt élik át. A 20. századi történelmünk traumák sorozata. A világháborúk, a pusztítás, menekülés, kitelepítés, gyökértelenség, kirekesztettség, megszállás, diktatúra által okozott sebzettségeket a mai napig hordozzuk. A személyes gyógyulásunk érdekében a családi, a kollektív gyógyulás érdekében pedig a közös történeteinket kell megismernünk.

Hogyan lehet megküzdeni a megbélyegzettséggel, a szégyennel?

Említettem a három alapvető jogot, amelyek közül az első az élethez való jog. Ha azt mondják, hogy egy társadalmi berendezkedésnek második vagy harmadik rangú állampolgára vagyok, akkor azt csak úgy tudom elviselni, ha elhiszem, hogy nincs jogom a méltó életre. Rengeteg példa van arra a világtörténelemből, hogyan az agresszorok először megszégyenítik, megfosztják az emberi méltóságuktól az áldozatokat. Talán a psziché védekező mechanizmusa, hogy az áldozat ezt valamennyire el is hiszi.

A szégyen rendkívül romboló, roncsolja az ember személyiségét, identitását, és öngyűlöletbe fordulhat vissza.

A kollektív trauma feldolgozásnak fontos eredménye lehet, hogy azok a kisebbségek, csoportok, amelyeket megbélyegzés és kirekesztettség ért, visszakerülnek a méltó helyzetükbe. Nem véletlen, hogy latinul a respect, a tisztelet, azt jelenti, hogy újra látlak. Világszerte szép kezdeményezések vannak, fontos lenne, hogy hazánkban is prioritásként kezeljük a mentális egészséget. A feldolgozatlan traumák népegészségügyi következménye beláthatatlan.

Miért fontos a kollektív gyógyulás?

Be kell építenünk a köztudatba, komolyan kell vennünk, hogy traumatizált nemzet vagyunk, ahogyan azt is, hogy a gyógyulásra mindig van remény, ehhez azonban az egyéni és a kollektív trauma-feldolgozásnak párhuzamosan kell végbe mennie. Misszióm az együttérzőbb, kedvesebb, toleránsabb traumatudatos társadalom létrehozása. Egy kísérlet során betettek egy medúzát egy mérgezett vízzel teli lavórba. A medúza külső rétege felszívta a mérget, hogy megvédje a belsejét. Miután tiszta vízbe helyezték, nem engedte ki rögtön a mérget, csak miután eltelt egy kis idő, ami alatt nem érte több pusztítás. Valahogy így vagyunk mi is, nekünk is van egy sértetlen részünk, amihez vissza tudunk kapcsolódni. De a jelenlegi környezet végtelenül toxikus: nem véletlen, hogy a sok-sok egyéni gyógyításnak még nem látjuk a látványos eredményeit. Ha egyénileg és közösségileg is tudunk gyógyulni, ha szégyen nélkül tudunk magunkhoz és egymáshoz kapcsolódni, akkor újból azt a méltó életet tudjuk élni, amire teremtettünk, és boldogabbá is válunk.