„[T]ornyosulni kezdett s főni és forrni, a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngni készülő Dunának. A víz már partjain túl lejtett, a kőkorlátoknak már csak tetői látszottak s helyenként a most csinált ganajgátig terjedt. A bőszült folyam a váci töltést átszakasztotta, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét” – írta az 1838-as árvízről naplójában Wesselényi Miklós báró. Mivel maga is úgy vélte, a folyó megnyugodott, elment színházba. „Még nem volt vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már benn van a városban. A Duna felé siettemben a víz még csak szivárgott át a kisgáton. Hazamenvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már omlott a hullám a Váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig, vízben lovagolni. […] A félrevert harangok kongása s a még csak helyenként felrémült nép süket moraja, mely az éj csendjén keresztül mint egy baljóslat hangzott, az egésznek keblet szorító alakot adott” – jegyezte fel a további eseményekről. Naplója végigköveti a nagy árvíz mind a hat pusztító napját, amely során méltán megszolgálta a főúr, hogy az árvízi hajósként emlegessék.
Pest és Buda történetének legnagyobb természeti katasztrófáját Jókai Mór is megörökítette Kárpáthy Zoltán című regényében. „Künn a várfokon három mennydörgő lövés zavarta fel az éjt. A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán. Vész, vész, vész! Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az ítélet, itt a halál! Ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és a föld? Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban” – írta. Kárpáthy Zoltán maga robbantja fel a folyón összetorlódó jeget, ennek ellenére elönti a várost a Duna. Főhőse később Wesselényi báróval együtt menti az embereket a vízből, heroikus küzdelmük pedig legendássá válik.
Az 1838-as nagy árvíz nem pusztán az emlékezetünkben hagyott mély nyomokat, hanem a város képét is formálta. A katasztrófát követően a városfejlesztés legfőbb célja az árvíz elleni védelem kialakítása, valamint a Duna megregulázása lett.
Egy évvel a tragikus események után többek között Széchenyi István is felvetette, hogy egy Pestet körülölelő csatorna létrehozásával kezeljék a helyzetet.
Az elképzelést jóval később, az 1860-as évek közepén vetette papírra Reitter Ferenc mérnök. A szakember saját elhatározásából és önerőből készítette el a hajózható csatorna tervét, amely nagyjából a mai Nagykörút vonalát követte volna. Ez a megoldás az árvízvédelem mellett gyógyírt jelentett volna a fejlődő ipar szállítási gondjaira is, hiszen a nagy tömegű áruk vízen mozgatása egyszerűbb és olcsóbb volt, mint a lovakkal vontatás. Az ötlet a hatóságok tetszését is elnyerte, és építési tilalmat vezettek be a csatorna tervezett vonalára. Emellett a sajtó is érdeklődéssel követte a fejleményeket, a lapok rendszeresen beszámoltak róla, ha egy politikus megtekintette a terveket. Reittert az Akadémia levelező tagjai közé is felvették, székfoglalójának középpontjában pedig magától értetődő módon a csatorna állt. Végül a kiegyezés után félretették a koncepciót, mert az Andrássy-féle kormányzat idején új irányt vett a későbbi főváros fejlesztése. Reitter egyébként abban is részt vállalt.
A nagy árvíz következtében megvalósuló változások között első helyen kell említeni, hogy a rakpartot Reitter Ferenc tervei alapján magasabbra emelték, így már az 1838-as szint fölé ért, továbbá feltöltötték Pest és Buda alacsonyabban fekvő részeinek nagyját. Előbbi esetében értelemszerűen nagyobb területekről beszélünk. Ezenfelül elzárták a soroksári Duna-ágat, a Kopaszi-zátony mentén pedig egy hosszú töltéssel, a Kopaszi-gáttal szűkítették a folyómedret. Ennek következtében sikerült megszüntetni a vizes, mocsaras állapotokat a mai Lágymányos területén, ahová a századforduló után a Műegyetem épülete is került.
Az évtizedek alatt elkészített védműveket az 1876-os áradások tették próbára, bár ez alkalommal közel sem keletkeztek akkora károk, mint az 1838-as katasztrófa során. Ennek ellenére mindenki a nagy árvízhez hasonlította az eseményeket. Egyébként ebben az évben is a téli jeges ár, valamint a tavaszi olvadás okozta a problémát. A felgyülemlett víztömeg egyszerre érte el Budapestet, ám nagyjából Buda és Óbuda területére korlátozódott a pusztítás. Húszezer embert kellett kitelepíteni, de egyértelműen látszott, hogy az akkor már egyesített Budapest fejlődött az árvízzel szembeni harc terén.
Az 1876-os ár sem vonult el nyomtalanul, a városvezetés levonta a tanulságokat, és továbbfejlesztette a rakpartot, még 62 centiméterrel megemelte a partfalakat. Többek között ez védte meg a későbbiekben a lakókat a Duna haragjától.
Nyitókép: Kilátás a Gellérthegyről a Királyi Palota (később Budavári Palota) és a Széchenyi Lánchíd felé. Előtérben a Szent Demeter szerb templom és az Alexandriai Szent Katalin-templom. A felvétel az 1876-os dunai árvíz idején készült. Fortepan / Ladinek Viktor
