„László úrnak, Magyarország kitűnő királyának, unokatestvérünknek utódok vigasza nélkül az emberi sors szerint történt elhalálozása miatt, eleve elrendelt isteni kegyelem folytán mi lettünk utódja trónjának és koronájának egész Magyarország kormányzásában, a származás joga és rendje szerint.”
III. András levele III. Alfonz aragóniai királynak, 1290
Hogy halála után már a kortársak is az utolsó Árpád-házi királynak tekintették III. Andrást, azt István nádornak 1303-ban kelt sorai bizonyítják: „Meghalt András, Magyarország jeles királya… az atyai ágon származott utolsó aranyágacska Szent Istvánnak, a magyarok első királyának sarjai közül, nemzetségéből és véréből.” Nem volt szükségszerű, hogy így legyen, ám míg korábban a túl sok trónképes herceg jelentette a problémát, ezúttal elmaradt a királyi fiú gyermekáldás.
A trónörököshiány valójában már egy generációval korábban kezdődött. Amint a fenti idézet is elbeszéli, „László úr”, IV. László 1290-ben fiú örökös nélkül halt meg, az öccse, András herceg még őelőtte, gyermekkorban szintén. Egész Európában egyetlen magyar királyi herceg élt, az is Velencében, és annak a származása is kétséges volt.
A történet megértéséhez II. András király koráig, egészen pontosan az 1235-ös esztendőig kell visszamennünk. András háromszor nősült, harmadik felesége, Estei Beatrix a halálakor gyermeket várt. A trónon Andrást követő, első házasságából származó IV. Béla Beatrixot azzal vádolta meg, hogy a gyermek nem is Andrástól való, hanem Dénes nádortól. Dénest az új király megvakíttatta, az özvegy Beatrix német földre menekült, ott szülte meg István herceget. Sem a házasságtörés mellett, sem ellene nincsenek bizonyítékok, ám IV. Bélának mindenképpen érdekében állt, hogy a még meg sem született vetélytársat kiiktassa. Sokat mondó tény, hogy az országnagyok később István herceg fiát különösebb fennakadás nélkül elfogadták Árpád-házinak.
A tízéves korában árvaságra jutott István herceg Velencében nevelkedett, itt vette feleségül a dúsgazdag Morosini család leányát, Tomasinát. Magát valódi jogalap nélkül Szlavónia hercegének címezte, és a magyar trónigényét mindvégig fenntartotta. Nem lehetnek kétségeink, hogy a IV. Bélával és V. Istvánnak elégedetlen magyar főurak kapcsolatot kerestek vele, de ebből komoly akció nem származott.
Más volt a helyzet az 1236-ban született András fiával, akire a végrendeletében a szlavón hercegi címet és a magyar trónigényt örökítette. A Kun László királlyal szembekerülő tartományurak egyre többször vették fel Andrással a kapcsolatot. Később ennél több is történt, az 1280-as évek végén a magyar urak kétszer is behozták András herceget az országba, de Lászlónak sikerült kiszorítania onnan.
Mielőtt tovább gombolyítanánk a történet fonalát, érdemes egy pillantást vetnünk arra, hogy vajon András milyen identitást vallhatott a magáénak. Az anyanyelve egészen biztosan a velencei olasz volt, hiszen huszonöt éves koráig Velencében élt, olasz család vette körül, feltehetően az életmódjában, viseletében is a velencei patríciusokhoz hasonult. A család ugyanakkor bizonyára gondot fordított rá, hogy magyarul is megtanuljon, magyar szokásokkal is megismerkedjen. Önmagát magyar királyi hercegnek tekintette, és ebben a környezete osztozott vele.
IV. László halálakor András éppen Habsburg Albert bársonyos fogságában volt Bécsben, miután sikertelen magyarországi behatolása nyomán a zalai gróf kiszolgáltatta az osztrák hercegnek. A krónikák szerint innen szerzetesi állruhában szöktették meg, de valószínű, hogy a szökés idején Albert szándékosan csukta be a szemét. A Székesfehérvárra érkezett Andrást minden fennakadás nélkül koronázták meg, bár a magyar történelemben először esküt kellett tennie egy úgynevezett koronázási hitlevélre is.
Ez az eskü jelezte, hogy milyen messzire jutott az ország kormányzása a mindössze egy évszázaddal korábban uralkodó III. Béla abszolút hatalmától. Andrásnak tartományurakkal kellett osztoznia a hatalmán, miközben a többi csoportok és rétegek is jogaik kibővítését követelték. Igen jellemző egy későbbi törvénykönyvének bevezető mondata: „András urat, aki királyi nemzetségből származik, úgy tiszteljük, mint az ország törvényes urát”. Történetírói alapszabály, hogy törvénybe azt szokás foglalni, ami hibádzik. „Királyi nemzetségből származik”, vagyis kétséges e származás, törvénnyel kell eloszlatni a kétségeket. „Úgy tiszteljük, mint az ország törvényes urát”, vagyis a tisztelet is hiányos, külön deklarálni kell.
A lengyel királyi családdal rokon Kujáviai Fenenna hercegnőt András 1290-ben vette feleségül. A választás meglepő, mivel Fenenna apja száműzetésben élt, a házasságnak dinasztikus értéke nemigen volt. Ki tudja, talán valódi vonzalom állt a döntés mögött, mindenesetre az utóbb megözvegyült András a második feleségét már dinasztikus megfontolásból választotta Habsburg Ágnes személyében. Fia egyikőjüktől sem született.
A tartományurak, mindenekelőtt a Kőszegiek és a Csákok túlhatalma ellen III. András az egyházban és a nemességben keresett szövetségest. Ennek következtében felgyorsult Magyarország rendi állammá alakulásának folyamata, amelyben az egyes rendek és kiváltságosok az országgyűléseken és más módokon érvényesíteni tudták az érdekeiket. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a kezdeni sikereket jelentős visszarendeződés követte. Andrásnak hatalmas külföldi kihívókkal kellett szembenéznie, és ehhez belföldön kompromisszumokat kellett kötnie.
Két nagyhatalom, a német birodalom és a pápaság is kétségbe vonta András legitimitását. Habsburg Rudolf német király Magyarországot egyenesen a fiának, Albertnek ajándékozta, a pápa viszont a nápolyi Anjouk trónigényét támogatta, mivel III. Károly nápolyi király édesanyja V. István magyar király leánya volt. András először az osztrákkal számolt le, jelentős sereggel behatolt az osztrák területre és több kisebb csatában győzött. Időközben a német király meghalt, Albert kész volt békét kötni.
Az Anjoukkal már nehezebb volt a helyzet. Mária királyné, V. István leánya a fiának, Martell Károlynak adományozta Magyarországot, aki felvette a magyar királyi címet, és a magyar báróknak hatalmas birtokokat, egész megyéket kezdett el adományozni. Bár e területek nem voltak Károly birtokában, a megajándékozottaknak az adomány jó ürügyül szolgált ahhoz, hogy a királlyal szemben gyakorlatilag uralkodói jogokat követeljenek maguknak. III. András nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy a legnagyobb bárókkal leszámoljon, de azok sem a királybuktatáshoz.
András uralkodásának legnagyobb része ezzel az egymás szorongatásával telt. Rengeteg taktikázással, országgyűlésekkel, csatározásokkal végül nagyjából sikerült úrrá lennie a helyzeten, a legnagyobb tartományurak is behódoltak. Ekkor azonban fölélénkültek az Anjou ambíciók, Károly nápolyi király 13010-ban a magyar királysághoz tartozó Spalatóba (ma Split) küldte unokáját, Carobertót, hogy az átvegye a hatalmat. Az új trónkövetelő azonban semmilyen eredményt nem ért el, András nem is törődött vele, lekötötték saját belső ügyei. A konszolidáció folytatására azonban már nem maradt ideje, a beköszönő 14. század második hetének végén, 1301. január 14-én meghalt.
Vele vitán felül kihalt az Árpád-ház, a magyar nemzeti uralkodó dinasztia. Az András halálát követő, több mint nyolc éven át tartó hatalmi küzdelemből végül az Anjou herceg, Caroberto emelkedett ki, hogy Károly Róbertként Magyarország egyik legnagyobb uralkodója váljék belőle.
Vége a sorozatnak
• • •
