Még október 16-án jelent meg Cell című tudományos folyóiratbanaz ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja kutatóinak közreműködésével készült tanulmány, amely szerint genetikai egyezések igazolják a 10. századi magyarok egy részének uráli eredetét.
A mérföldkőnek számító tanulmányban az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontjának Archeogenomikai Kutatóintézete (ELTE HTK AGI) nemzetközi kutatókkal együttműködve 120 ősi genomot elemzett Nyugat-Szibériától a Volga folyó térségéig.
A kutatócsoport úttörő eredményként azonosította a 10. századi honfoglaló magyarok egyik legfontosabb genetikai forrását. A kutatás a Dél-Urál hegység környékén élt 8–10. századi karajakupovói régészeti kultúrába sorolt közösségek genetikai jellemzőit tárta fel. Ezt az uráli régészeti egységet fűzi a legtöbb kulturális kötelék a Kárpát-medencében megtelepült honfoglaló magyarokhoz.
A tanulmány a karajakupovói csoportok legmarkánsabb genetikai forrásaként a késő vagy posztszargatka kultúra középső Irtis és a Tobol folyók menti csoportjait azonosította Nyugat-Szibériában (Kr. u. 3–5. század). Az ő genetikai örökségük meghatározó szerepet játszott a karajakupovói népesség és több, Kárpát-medencei honfoglaló egyén genetikai állományában is, ami azt bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarság egy részének eredete Nyugat-Szibéria Krisztus utáni első évszázadaiba vezethető vissza.
A kutatás során egy olyan új módszert is alkalmaztak, amely genetikai kapcsolati hálózatokat épít az egyező dns-szakaszok alapján. Ennek eredményei szerint a Volga–Urál térség karajakupovói és a Kárpát-medence honfoglaló magyar népességének egy része közös genetikai hálózatot alkotott, amely egy nagy méretű, távoli rokoni szálakkal összekapcsolódó populációra utal. Távoli rokonsági szálak a két régió népessége között több ezer kilométer távolság ellenére is kimutathatók voltak.
Az eredmények egy kettősségre is rávilágítottak: az uráliakkal egységet képező Kárpát-medencei honfoglaló hálózaton belül elkülöníthetők voltak a bajkáli és a jakutiai eredetű genetikai szálak. Ez arra utal, hogy a honfoglalók több biológiai forrásból eredtek. Azok az egyének, akik a legerősebb távoli rokoni kapcsolatokat mutatták a dél-uráli régióval, nagyrészt a jakutiai komponens hordozói voltak. Hozzájuk pedig kapcsolódtak (házasság, utódnemzés révén) más keleti területekről származó csoportok is, feltételezhetően a vándorlás során vagy az Etelközben.
A vizsgálat eredményei alapján a karajakupovói kultúra a honfoglaló magyarság egyik legfontosabb forrása volt, és közösségei a 6. századra az Urál hegység mindkét oldalán megtelepültek. A Volga–Urál területekről a Kárpát-medencébe irányuló vándorlás gyorsaságát egyaránt jelzik az erős genetikai kapcsolatok és a honfoglalók között megtalálható uráli genetikai típusok is.
Ugyan a genetika nem bizonyít nyelvhasználatot, az eddigi eredményeket összesítve feltételezhető, hogy a honfoglaló népességből éppen azok lehettek a magyar nyelv hordozói, akik az uráli genetikai jegyekkel bíró, újonnan azonosított genetikai hálózatba tartoztak. További eredmény, hogy biológiai folytonosság figyelhető meg a kora középkori karajakupovói népesség és a Káma-vidéki késő középkori csijaleki kultúra népessége között, ami arra utal, hogy a Julianus barát által megtalált keleten maradt magyarok leszármazottai a 14. században is jelen voltak az Uráltól nyugatra fekvő térségben.
A kutatást Gyuris Balázs (ELTE HTK AGI) vezette, régészeti értékelését Leonyid Vjazov (Ostravai Egyetem) és Türk Attila (PPKE RI, ELTE HTK MŐK) végezte. A projektet magyar részről Szécsényi-Nagy Anna (ELTE HTK AGI), amerikai részről David Reich (Harvard Medical School) irányította.
Hogyan zajlik a kutatás?
Korábbi cikkünkből kiderül, hogy a régészeti feltárásokról múzeumi raktárakba vagy embertani gyűjteményekhez kerülnek a csontok. Ott tisztítják, dokumentálják, leltározzák őket. Ezt a munkát általában antropológusok végzik – meghatározzák az elhunytak nemét, elhalálozási életkorát, valamint alapvető betegségek jegyeit keresik a maradványokon. Csak ezek után vesznek dns-mintát; előfordul az is, hogy évtizedeket tölt egy lelet a múzeumban, mielőtt hozzányúlnak.
„Egy teljes koponya esetében mindez úgy történik, hogy kivágunk belőle egy picinyke csontot, a sziklacsontot, az emberi csontozat ugyanis ebben tartja meg legjobban a dns-t. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, akkor fogakkal dolgozunk. A csontokból vagy fogakból tisztítás után kifúrunk egy egészen kis pormennyiséget, 50 milligrammnyit, ez nagyjából két csipet sónak felel meg” – vázolta fel lapunknak Szécsényi-Nagy Anna, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének igazgatója.
Ezt követően különféle enzimatikus folyamatokat alkalmazva egy éjszakán át forgatják, áztatják a port, majd kinyerik az örökítőanyagot, amelyet utána dns-könyvtárakba foglalnak. Ez annyit tesz, hogy molekuláris vonalkóddal látják el a dns-szálakat, így a későbbi laborfolyamatok során nyomon tudják követni a mintákat, illetve újra ki tudják őket halászni egy-egy elegyből. Ezek után elkezdik szaporítani a dns-t, hogy látható és mérhető legyen, majd megfejtik a bázissorrendjét, ezt nevezik szekvenálásnak. A dns-szekvencia visszanyerése után kezdődik a bioinformatikusok, illetve a biostatisztikusok munkája. Az ő feladatuk összevetni egymással a szekvenciákat, illetve a különböző genomi pozíciók változásait, változatait egymáshoz képest, valamint populációgenetikai kérdések esetén csoportszinten is megvizsgálni az eredményeket.
Nyitókép: Helyszíni antropológiai vizsgálat és genetikai mintavétel (Mende Balázs G., Tyumenyi Állami Egyetem (Ru). Szöllősi Mátyás felvétele
