Rossz fát tesz a tűzre, mondjuk, amikor valaki csínyt, csintalanságot követ el.  Honnan ered ez a szólás, és milyen következményekkel járt az, ha valaki szó szerint rossz fát tett a tűzre?

A paraszti háztartás központja a tűzhely volt, elődeink azon főztek, sütöttek, körülötte melegedtek, aludtak, beszélgettek. „A tűzhöz fűződő rendkívül sok racionális és mágikus hiedelem is jelzi, hogy a hely vagy berendezés, ahol, amiben ég, milyen jelentős szerepet játszott a mindennapi életben” – olvashatjuk a Magyar néprajz életmódról szóló kötetében.

A „rossz fát tesz a tűzre” szólás eredete abba az időbe nyúlik vissza, amikor a tűzre helyezett „rossz”, nedves fa komoly problémákat okozott. Nemcsak azért, mert az ilyen fa nem ég jól, hanem azért is, mert kellemetlen füstöt áraszt magából. A paraszti háztartásban a tűzgyújtás nemcsak nagy munkával, de nagy füsttel is járt, mivel jellemzően kémény nélkül épített helyiségben végezték. A füst elvezetése önmagában nehézséget okozott, hiszen csak az ablakon, ajtón tudott távozni, ezért ha valaki súlyosbította a helyzetet azzal, hogy figyelmetlenségből – netán szándékosan, bajkeverésből – rossz fát tett a tűzre, az joggal vívta ki családtagjai haragját.

A 19. század elején országszerte többnyire nyílt tűzhelyen főztek, a kezdetleges házbeli tűzhelyeknek nem volt semmiféle füstelvezetője. „A régi lakások tsupán egy tágos konyhábul, egy mellette levő pitvarbul, egy két kamarábul és istállóbul állottak” – írta az őrségi parasztházról Nemesnépi Zakál György 1818-ban. A családok ezekben a füstös helységekben éltek, itt aludtak, étkeztek, végezték a különböző házimunkákat.

Szokás volt, hogy a tüzet nem hagyták kialudni, a tűzhely sarkán rakott tűztakaróba húzták a parazsat, ahol hamuval takarták be, vagy tuskót tettek rá, ami a tüzet másnapig megőrizte.

A tüzelőhely fejlesztésének, tökéletesítésének része volt a tűzzel együtt járó füst elvezetésének megoldása. A 19. században már külön szobát építettek a házakban a főzés, sütés és fűtés helyszínéül. Ez volt a füstöskonyha, ahonnan a füst a mennyezetbe vagy a falba vágott nyíláson – vagy ha nem volt ilyen nyílás, akkor csak a nyitott ajtón – távozhatott. Nem csoda, hogy elődeink próbáltak mielőbb megszabadulni a füsttől, igyekeztek minél több olyan feladatot, amihez tűzre volt szükség, egyszerre – egy füst alatt – elvégezni.

Miért jó, ha egy füst alatt végzünk el több feladatot? | Magyar Krónika

Szólásaink, közmondásaink magukban őrzik népszokásainkat, ősi hagyományainkat. Mit szólunk hozzá? sorozatunkban ezúttal az „egy füst alatt” szólás alapjául …

A házbeli tűzhely vált a család életének központjává, hiszen telente, hideg időben ez adta a meleget és a fényt, amikor pedig nem kellett a házat fűteni, a pitvarnak nevezett helyiségben főztek. Érdekesség, hogy a pitvar, azaz a konyha szerepét betöltő külön főzőhely az Alföldön már a 15–16. században kialakult. A füst elvezetését a pitvar fölé épített pendelykémény biztosította. A tűzhelyek a nyitott kémény alatt – a kéményalján – helyezkedtek el, a középtűzhely más néven középpadka mellett a kemence szája előtti padkát használták. A pitvarból nyíló lakóhelyiségekbe is építettek kemencét, azok szája előtt is készítettek tűzhelyet, vagyis tüzelőpadkát. A padka egyik sarkába rendszerint katlant építettek, amely főzőtűzhelyül is szolgált.

A kiskatlanon bográcsban, vasfazékban főztek, a nagykatlanon üstben a szilvalekvárt főzték, disznóöléskor a zsírt sütötték, nagymosáskor vizet forraltak.

A nyílt tűzhelyeken cseréplábasokat és cserépfazekat használtak, ezeket az égő tűz vagy a parázs mellé, illetve köré állítottak. A tűzikutyához, más néven vasmacskához támasztották az égő fahasábokat, hogy a tűz jobban melegítse a mellé tett cserépedényben fövő ételt. A kemencében kenyeret, tésztaféléket, hurkát, kolbászt, húst sütöttek, babot, borsót, lencsét, töltöttkáposztát, szemeskukoricát főztek, gyümölcsöt aszaltak, de szerephez jutott a népi gyógyításban is:

a rühes gyermekeket, átfázott embert a meleg kemencébe bújtatták, hogy jól kiizzadjon.

Kiemelt fotó forrása: Magyar néprajz