„Szentté kell lennünk!” – száz éve született Futó Károly atya

Futó Károly 1925. október 24-én született, a nyolctagú család egy apró angyalföldi lakásban, sok küszködéssel járó szegénységben, de derűs légkörben, szeretetben élt. „Micsoda ajándék, hogy szegénynek születtem! Finom volt a zsíros kenyér. Nyáron mezítláb jártam, hogy vigyázzak a cipőmre, mégsem volt soha semmi bajom. Édesanyám egész nap varrt, és közben énekelt. Derűs légkört teremtett. Mellette egy hokedlin írtam a leckét, közben beszélgettünk. Jó dolgom volt” – emlékezett vissza az 1930-as évekbeli gyermekkorára.

Gyerekként érzett hívást a szolgálatra, majd az érettségi idején fogalmazódott meg benne, hogy pap lesz, de csak két évvel később, 1946-ban jelentkezett az esztergomi szemináriumba. 1951-ben szentelte pappá Esztergomban Hamvas Endre szeged-csanádi püspök.

„Szentté kell lennünk!” – fogalmazta meg papi jelmondatában életcélját.

Élete a szolgálat és az elkötelezettség példája volt, akkor is az embereket szolgálta, amikor az egyházi tevékenységek számos akadályba ütköztek. Első állomáshelye Mórahalom volt: itt 1960-ig szolgált, majd 1962-ig Makó-Újvárosban volt káplán. 1962-től Budapesten először a ferencvárosi plébánián, 1968-tól a Budapest-Rózsafüzér Királynéja plébánián, 1973-tól Terézvárosban szolgált káplánként. 1974 és 1996 között a Budapest-Béke Királynéja lelkészségen tevékenykedett. 1996-ban nyugállományba ment, de még évekig végzett lelkipásztori szolgálatot. 2017. november 10-én, életének 93., áldozópapságának 67. évében hunyt el.

Egész életében szerényen, egyszerűen élt – nem csak beszélt a szegények megsegítéséről, hanem osztozott is sorsukban. A nélkülözők, kisemmizettek felé fordult, akik gyakran még az egyházi közösségekben is háttérbe szorultak. Nem csupán lelki gondozást végzett, hanem anyagi, gyakorlati segítséget is adott: ételt, ruhát, támogatást, közbenjárást. Olyanokat is befogadott, akiktől mások elfordultak, híd volt a társadalom peremén élők és a közösség között.

„Karcsi bácsi világ életében szegény volt, nagyon egyszerű életet élt. De ő nem lemondott a dolgokról. Egyszerűen nem volt neki. És ezt feltűnés nélkül élte meg. A lemondásban mindig van valami gesztus, valami nagy elhatározás, valami ünnepélyesség. Neki a szegénység valóban a lelkéből fakadt. És tudott örülni minden apró szépségnek” – búcsúzott tőle temetésén Erdő Péter.

„Semmije sem volt, és mégis mindenkinek ingyen adott mindent. Egyszer nála voltam, amikor bejött egy néni, akinek nem volt kályhája a kezdődő télben. Karcsi bácsi odaadta az utolsó pénzt is, amiből másnap ki kellett fizetnie egy tartozást. Amikor a tartozásért jöttek, már a kezében volt ismét – valaki ajándékából – a pénzösszeg, ami kellett. Kérdeztem: Karcsi bácsi, ezt hogy csinálod? Azt mondta: mindig így csináltam, sosem sikerült ez másképp. Ilyen tanácsai alapján épült fel a magyarszéki kármelita kolostor, amelynek lelki vezetője volt. Ráíratta az épületre: »Isten vitte végbe ezt a művet.« Teljesen ráhagyatkozott a Gondviselésre, gondjait a gondviselő Istenre bízta” – emlékezett meg róla Roska Péter.

„A mi testvérünk ahhoz értett, hogy a világ dolgainak is örülni tudjon, kevésben is igazán boldogságot találjon, hogy Isten ajándékát lássa benne, amivel egymást is gazdagabbá tudjuk tenni, és ami az örök élet ígéretét hordozza. Szüntelen élt benne az örök életre nyíló reménység, várakozás, készület, és pontosan ez tette a világgal való kapcsolatát is annyira gazdaggá, derűssé, tanúságossá, hogy a betegségben, az öregségben, akkor, amikor az ereje elfogyott, amikor mankót kellett fognia vagy járókerettel járnia, akkor is sétált, amennyit tudott – örült” – fogalmazott búcsúbeszédében Jelenits István. 

Mindenütt, ahol szolgált, összetartó, élő közösséget épített, mindenkire volt ideje, mindig lehetett hozzá fordulni: „ha bejön hozzám egy ember beszélgetni, abba nem szólhat bele senki. Nálam senkinek sem kellett sietnie, amíg mondanivalója volt, meghallgattam. Ha félbeszakítanék valakit, nem érezné a felszabadulást”. Sokak számára volt lelki vezető, mindig mindenkinek tudott mondani valami bátorítót – nem nagy szavakat, hanem pont azt az egyszerű, de személyes útmutatást, amire akkor és ott szüksége volt.

„Ahogy emlékezem Rá, Jézus jut az eszembe Róla, Őt élte elénk. Ezt jelenti szentté válni: olyan ablakká válni, amelyen át Isten fénye átragyog. … A legmegkapóbb Benne talán az az öröm volt, ami felragyogott a szemeiben, amikor valakit meglátott, és az az odaadó figyelem, amivel hallgatott minket, amikor lelkünket kiöntöttük előtte” – emlékezett rá Roska Péter. 

Születésének 100. évfordulóján szervezik meg Kaposváron a „Határtalan öröm” – Fogyatékossággal élő testvérekkel a szinodális úton című eseményt, melyen többek között megemlékeznek a szegények és fogyatékossággal élő személyek papjáról, ismertetik a „Határtalan Öröm” zsinati dokumentumot, valamint arra a kérdésre keresik a választ, hogy hogyan evangelizálnak bennünket a fogyatékossággal élő testvéreink.