1943 elejére a helyzet kezdett elmérgesedni Budapesten, így dédapám úgy döntött, hogy beszél a kecskeméti rokonokkal, és leköltözteti családját a valamivel biztonságosabb vidéki környezetbe. Dédanyám egy távoli rokona, az agglegény Bíró Zsiga bácsi fogadta be a családot.
Zsiga bácsi jogot végzett, azonban volt egy tanyája és egy tímárműhelye is. Az ehhez tartozó meszesgödör és cserzőgödör környéke tiltott zónának számított a gyerekek számára. Apót és Zsiga bácsi fiát Gucit (Gergely), azonban a tiltás nem tántorította el attól, hogy tilosban járjanak. Mikor a tanyagazda elárulta, hogy a gyerekek a gödrök környékén játszanak, Zsiga bácsi ráförmedt nagyapámra: „Mit csináltál, te gyerök?”. Apó erre csak megrántotta a vállát, és annyit felelt: „Nem izgat.” Durr, csattant Zsiga bácsi tenyere nagyapám arcán. Ez volt az első igazi pofon, amit kapott. Úgy tűnik, nem is felejtette el soha.
Elérkezett 1943 szeptembere. Bár nagyapámat beíratták az iskolába, a folyamatos bombázások okozta bizonytalanság miatt a tanév nem indult el. Apó nagynénje, egyben keresztanyja, Judit, a Bethánia Egyesületnek volt a tagja. Az eredetileg Angliából indult mozgalom egy olyan társaság volt, akik a hitet megpróbálták a lehető legjobban megélni. Bibliaolvasásokat tartottak, imádkoztak és jó cselekedetekkel próbálták segíteni egymást a közösségen belül. Időnként konferenciákat is szerveztek, többek között Alcsúton, József főherceg egykori birtokán. Az egyik ilyen konferenciára Judit néni nagyapámat is magával vitte, amely kiruccanásról Apónak négy momentum maradt meg.
Az első, hogy rettentő sok volt a légy. Emiatt az egyik éjszaka kint aludtak az udvarban, mivel az épületben ki kellett kénezni a kellemetlen vendégeket. Nagyapám a hideg őszi estén nézte a kénlapokból készült máglyácskák kékes lángját. A másik emlék, hogy egy férfi nádszálakból és selyempapírból gyönyörű, csillag alakú színes papírsárkányt készített a gyerekeknek, mely a bombázó repülőgépekről egy kicsit elterelve a figyelmet, szállt magasan az égen. A harmadik emlék az országút melletti feketedió-fák terméséből kínkeserves munkával kipiszkált magvakból készített hihetetlenül finom diós tészta. A háború miatt, pótolva az ásványi olajok hiányát, a magvakból kipréselt olajra is szükség volt a hadigépezet fenntartásához, a dió, mák és egyéb magvak hiánycikknek számítottak. Ez a kemény munka árán elkészített étel igazi csemegét jelentett Apó számára. A negyedik emlék pedig olyan dolog volt, mely meghatározta nagyapám későbbi életét, bár ezt ekkor még nem sejthette. A konferenciaterem falán lógott egy színes kép, mely a Bibliában említett keskeny és széles utat ábrázolta.
Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt. (Mt 7,13-14)
A színes kép rendkívüli részletességgel szemléltette a két utat. A széles út mentén részegen szórakozó, majd verekedő, egymás életére rontó embereket ábrázolt, a keskeny út egy nehezen járható sziklás ösvényen tört fel a magasba, melynek végén a vándort Isten országa várta. Hatéves nagyapámat ez a kép rendkívül foglalkoztatta.
Egy német tiszt autójában
Októberben végül mégiscsak elkezdődött a tanítás, így a család visszament Budapestre. Itt, a Bocskai úti általános iskolában kezdte meg nagyapám a tanulmányait, aki mivel már ötévesen írt és olvasott, az első osztályban rendkívül unatkozott. „Szerencséjére” nem kellett túl sokat szenvednie, ugyanis az egyre rendszeresebbé váló bombázások miatt öt hónap alatt végezték el az első osztályt. A frontot egyre inkább visszanyomták, s így 1944 tavaszára a németek bevonultak Budapestre. A harcok miatt jó darabig a második osztály sem indulhatott el, a gyerekeknek valamivel le kellett hát foglalniuk magukat.
Nagyapám csodálta a város felett keresztülzúgó négymotoros amerikai bombázó repülőgépeket, amik harmincas, negyvenes kötelékben hatalmas robaj kíséretében szórták a röpcédulákat és a girlandszerű, acélból készült ezüstszálakat, melyekkel a légvédelmi felderítők rádiójeleit kívánták megzavarni. A diákok repeszeket gyűjtöttek, csereberéltek egymás között. A legértékesebbek azok voltak, melyeken valamilyen felirat, felségjelzés, címertöredék is volt. Apónak is egész szép gyűjteménye jött össze belőlük. A gyerekek észrevétlenül a harcászati eszközök valódi kis szakértőjévé váltak.
A szomszéd lakásba ebben az időben beköltözött egy német tiszt, aki autót és sofőrt is tartott. A garázs, melyben a Lancia (ami ezután sokáig fogalom volt Apó számára) parkolt, egy sarokra volt a lakástól. Nagyapám és még néhány utcabéli gyerek összebarátkoztak a sofőrrel, és rendszeresen elvitették vele magukat ezen a rövidke távon, miután a tiszt hazament.
Nagyapámék szomszédjában laktak Benkóék. Apó játszópajtása lett a család kisfia, Sanyi, aki később a Benkó Dixieland Band alapítása által egy nemzedék számára vált fogalommá. Benkóékhoz érkezett egy Erdélyből menekült csinos fiatal lány (miután a románok 1943-ban átálltak az oroszok oldalára és hátba támadták a németeket, sok erdélyi menekült érkezett Magyarországra). Emma igen tetszett a német tiszt sofőrjének, ezért egyszer elvitte őt kocsikázni, amíg a tiszt dolgozott, s erre a nagy városkörre Apóék is velük tarthattak. Ezek az autózások jelentették a gyerekek számára a napi szintű élvezetet az amúgy általánosan jellemző bizonytalanság közepette.
Légi csata Zsiga bácsi kertje felett
A német katonák aktívan részt vettek Budapest védelmében, mivel Hitler parancsa szerint Budapestnél meg kellett volna állítani az oroszokat. A németek kemény ellenállása csaknem két hónapon át kitartott. Végül hivatalosan 1945 februárjában foglalták el a várost a szovjet csapatok.
1944 tavaszán Andor dédapám ismét leköltöztette a családot a kecskeméti rokonokhoz. Ekkor a németek már a hidakat is aláaknázták, hogy elzárják a közeledő oroszok előtt az átjárást. A Margit híd egyik felét sikerült is véletlenül felrobbantani. Az újságokban sokáig szerepelt az esetről egy fotó, amelyen a hídról egy villamos lóg lefelé, csaknem elérve a Duna vizét. A kecskeméti reptéren volt ekkor a Wehrmacht egyik szállítógépbázisa, amit az angol–amerikai hadierő később felderített. Apó számára így nemcsak a földön parkoló kéttörzsű Gigantok látványa, hanem a légi csaták is érdekességet jelenthettek, melyek most épp Zsiga bácsi kertje fölött zajlottak.
Ekkor dédapám rájött, hogy teljesen mindegy, hol lakik a család, hiszen mindenhol ugyanolyan veszélyben vannak, ezért ismét úgy döntött, hogy inkább hazaköltöznek. Ősszel sem kezdődött el a tanítás, Apóék iskolájából katonakórházat csináltak a németek. Az egyik osztálytársánál, Szilágyi Misiéknél viszont lakott egy szintén Erdélyből menekült tanítónő. Neki dobott össze néhány család egy kis pénzt, s ebben az időszakban, pár hónapig ő tanította az ötfős gyerekcsapatot.
