A lányt, akivel Budapest egy forgalmas és hangos pontján találkozom, Female Yeti néven lehet megtalálni a közösségi oldalakon. Amúgy Kovács Zsuzsannának hívják, de mivel ideje nagy részét utazással tölti, leggyakrabban Suzie-nak szólítják.
Kint csörömpöl a villamos, ő éppen azt meséli, hogy szinte hazajár a Himalája alaptáborába. Nemrég egy esküvőt szervezett oda, két túrázó pár esküdött örök hűséget egymásnak a tábor bejáratát jelző híres kőrakás mellett, és olyan jól sikerült az esemény, hogy szeretne több hasonlót lebonyolítani a világnak ezen a kitüntetett, 5360 méter magas pontján.
Zsuzsa ismeri a magas hegyek világát az Andoktól az Atlaszon át az ázsiai óriásokig. 2021-ben megmászta a tizennégy 8000 méternél magasabb hegy egyikét, a Manaszlut. Ezt csupán néhány magyar mondhatja (mondhatta…) el magáról, például Erőss Zsolt.
Tengerszinthez közelebb, Londonnál kezdjük a történetet, oda ment ki 2005-ben, miután két diplomával sem sikerült megfelelő állást találnia itthon.
„Volt tizennyolcezer forintom, hatalmas elszántságom, szerencsére az utóbbi sokat számított. Itthon németül tanultam, ezért bébiszitterként helyezkedtem el, majd amikor már jól ment az angol, feladtam egy hirdetést, hogy bárban szeretnék dolgozni. Rám írt a BBC, behívtak állásinterjúra. Az esélytelenek nyugalmával mentem, ám nekik minden papírnál és tapasztalatnál többet nyomott a latban, hogy látták, nagyon akarom a munkát. Nyolc évig dolgoztam a BBC-nél, a végén – magyarul talán – létesítménygazdálkodási menedzserként.”
Az volt a feladata, hogy hárítson el minden a működést gátló zavart, legyen az vécédugulás, rossz légkondicionáló vagy terrortámadás. A lényeg, hogy az adást semmi ne veszélyeztesse.
„Amikor költségvetési megvonások miatt átszervezték a céget, eldöntöttem: eljövök. Csak azt nem tudtam, mihez kezdjek. Éreztem, hogy ilyen jó munkahelyem többet nem lesz. Ez volt a karrierem csúcsa, mármint abban, amit a társadalmi elvárásoknak megfelelően teljesítettem. Pozíció vagy pénz – ezek nem motiváltak. Karácsony előtt egy barátom felhívott, hogy találkozzunk, akkor érkezett vissza Délkelet-Ázsiából. Öt perc után tudtam mit akarok: utazni, tervek nélkül. Tél volt, vacak idő, ő meg ott ült lebarnulva, kisimulva. Másfél évbe telt, mire másodállással és sok mindenem eladásával összegyűlt a szükséges pénz. Akkor már egyre több utazási blog létezett, ezeket olvasgattam, nem volt senki, aki azt írta volna, megbánta, hogy világutazásra adta a fejét. Gondoltam, csak nem én leszek az első…”
Korábban kétszer járt Nepálban, egyértelmű volt, hogy oda akar visszamenni. A hegyek világa mindig közel állt hozzá, Angliában is tagja volt egy sziklamászó csapatnak. És visszament. Méghozzá a nagy földrengés után, így magával vitt egy komolyabb összeget, amit Londonban e célra gyűjtött. Azt mondja, így jut legbiztosabban az igazán rászorulókhoz a segély. Később ugyanígy segített egy serpa kislányon, akinek meghalt az édesanyja. A gyerek nem engedte látótávolságon kívül az apját, nehogy őt is elveszítse, cipője nem volt, de mindig mosolygott. Azóta lett cipője is, mert Zsuzsi vitt neki. Akárhányszor Nepálba megy, előtte mindig keres egy ügyet, egy projektet, aminek a támogatására gyűjt.
„Az első út kevés híján két évig tartott, és Patagóniában ért véget. Patagónia a másik szerelmem a Himalája mellett. Két óceán között van, állandóan fúj a szél, a fáknak esélyük sincs függőlegesen nőni. Sikerült megmásznom az Andok legmagasabb csúcsát, a 6962 méteres Aconcaguát, oxigén és teherhordó nélkül. Sőt, azt éreztem, mennék tovább.”
Az lett a munkája, ami a hobbija: az utazás. Csoportokat vezet a világ különböző tájaira, kirándulókat, túrázókat, olyanokat, akiknek az ő laza, nem belefeszülős stílusa tetszik. Ennek vetett véget a covidjárvány, pontosabban szinte mindennek. Se utazás, se jövedelem, csak a dilemma, hogy mi legyen a következő lépés.
„Akkor találtam ki, hogy megmászok egy nyolcezres csúcsot, és bevallom, azért választottam a Manaszlut, mert az tűnt a legolcsóbbnak. Itthon ültem, ez arra volt jó, hogy szponzorokat keressek, de arra döbbentem rá, hogy Magyarországon egy női mászó nem számít. Végül saját márkás túraholmikat, bögrét, nyaksálakat készítettünk a barátnőmmel, és ezekből lett bevételem. Illetve kaptam fontos darabokat a felszerelésemhez. Edzeni sem lehetett, hiszen karantén volt, így egy csepeli tízemeletes panelház lépcsőházában készültem, megpakolt hátizsákkal a hátamon.”
Minden hegymászó, a legpuritánabb is, alaptáborból indul, az ottani szolgáltatás díját ki kell fizetnie. Zsuzsának is ezt kellett leszurkolnia, illetve a vele tartó serpa bérét. Akivel finoman szólva sem alakult jól az együttműködésük.
„Azt mondta, fáradt, én törtem az utat a hóban, pedig felváltva szokás. Oxigén nélküli mászást akartam, mert az az igazi teljesítmény, ehhez azonban tovább tart az akklimatizálódás. Az ember felmegy egy darabon, aztán lejön, fokozatosan szoktatja a szervezetét a magassághoz. De ha sokáig vesztegel 5000 méter körül, elfogy az ereje. Velem ez történt, mert az expedíciós vezető nem engedett fel a hegyre sokáig. Én mindenképpen fel akartam jutni a csúcsra, ezért végül oxigénnel indultam el. A csúcs felé vezető úton visszafordultam, éreztem, elfogy az erőm a hóviharban. A serpát kértem, maradjon látótávolságban előttem, mert nagyon fáradt vagyok, nem bírom sem figyelni, sem törni az utat. De eltűnt. Az oxigénem elfogyott, eldőltem a hóban, valahonnan jött egy másik serpa, megnézte, élek-e, tőle kaptam egy oxigénpalackot. Erőre kaptam és lejutottam a 3-as táborba.”
Egy nap pihenő után újra megpróbálta, és sikerült! Ez így egy rövid mondat, de úgysem lehet leírni, milyen feljutni a Föld nyolcadik legmagasabb és ötödik legveszélyesebb csúcsára, a nem véletlenül halálzónának nevezett régióban. Jöhet lavina, sok a hasadék, néhol függőleges falon kell felhúznia magát a mászónak.
„Csak azt sajnálom, hogy meg sem próbálhattam oxigén nélkül… Nagyon sok probléma van a hegymászás körül, Hillary sírna, ha látná a mai viszonyokat. Ha nem lenne közösségi média, negyedannyian másznák meg az Everestet. Így kifizetnek egy csomó pénzt, két serpa megy velük, rákapcsolják őket az oxigénre, és elmondhatják magukról: ők is ott voltak. Olyanok, akik előtte esetleg hegyet sem másztak.”
Ezzel együtt a Himalája őrzi fenségességét. A hegy akkor is csodálatos, ha az emberek nem feltétlenül. Egy esküvő a Khumbu-gleccser szélén, ahol mindig süvít a szél és a pár meg a kevéske násznép talpa alatt több tonna jég árasztja a hideget, elég jó kezdés a közös élethez. Túrázni Patagóniában, az Atlaszban, bejárni Görögországot, Marokkót – nem lehet megunni. De nem túl magányos egy utazó? Nem vágyik néha valamire, ami állandó?
„Egy idő után igen. Találkozol emberekkel, beszélgetsz, de nem ismernek sem téged, sem a kultúrádat, a beszélgetések óhatatlanul nem lesznek mélyek. Nagy álmom volt az is, hogy a karácsonyt bikiniben tölthessem. Emlékszem, ott ültem Thaiföldön egy kávéval, pálmafák közt karácsonykor. És azt éreztem, szörnyű, hogy nincs ünnepi hangulat, nincs forró csoki, karácsonyi vásár, család, barátok. Nem voltam boldog. Egy idő után a csodák mindennaposak lesznek, az a döntés, hogy most Laoszba menjek vagy Kambodzsába, olyan dilemma, mint az, hogy rozskenyeret vegyek vagy kovászosat. Ezért is maradtam például Peruban meg Vietnamban egy ideig. Munkát ajánlottak, szívesen elidőztem kicsit, mert néha az állandó csomagolás, és az, hogy minden nap ugyanazokat a dolgokat kell kiderítened, hogy tovább tudj menni, fárasztó és megelégelhető.”
Nemrég a barátnőjével vettek egy erdőrészt Zalában, van rajta egy kis faház is. A világot járva pontosan látja, hogy a klímaváltozás nem rémhírkeltés.
„Volt Patagóniában egy vízesés, emlékszem, a hátizsákom beleesett, amikor ott jártam. Nemrég visszamentem, és elhűlve láttam, hogy kiszáradt. Jól tudom, hogy a víz a legfontosabb, és egyre inkább az lesz. Amikor kerestünk egy kis területet, én azt néztem, csak legyen ott víz…”
Fotók: Facebook / Female Yeti
