A huszadik századi magyar festészet nagy outsidere, Czimra Gyula munkáscsaládba született 1901-ben, maga is gyárakban dolgozott, majd műszaki rajzolónak tanult. Később Franciaországba került, a Renault-gyárban géplakatosként végzett munkája mellett képzőművészeti tanulmányokat folytatott, s megkezdődött egy különleges festői életpálya, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria Árnyak nélkül című, szeptember 14-ig látható kiállítása mutat be.
Életműve elég élesen elkülönülő periódusokra osztható, egyes motívumok azonban következetesen végigkísérték a pályáját. Mint a műterem-tematika, amely már Franciaországban megragadta figyelmét, élete utolsó éveiben pedig ismét érdeklődésének középpontjába került.
Párizsban készült rajzai, festményei mintha valami apokalipszis utáni tájat ábrázolnának: az emberek letűntek a föld színéről, üres párizsi utcák és terek, a Notre-Dame, a Pantheon nyomasztóan torz alakzatai, külvárosi, sötétségbe olvadó épülettömbök tárulnak elénk. (Hogy effajta nocturne-képeket készített, magyarázza az is, hogy munkásként éjszaka volt lehetősége képzőművészettel foglalkoznia.)
Czimra a húszas évek végén aztán felfedezte a fauve-okat, Van Gogh-ot, Gauguint, a primitív művészetet, ez az együttes hatás pedig alapvető változást hozott festészetében: komor ködképek helyett káprázatos, tobzódó színeket vitt a vászonra. S ekkor történt művészetében az az alapvető fordulat, amire a kiállítás címe is utal. „Egyszer csak azt éreztem, hogy árnyékkal nem megy a festés” – mint maga fogalmazott.
Érdekes összevetni korai, zord hangulatú önarcképeit az Önarckép szalmakalappal című, 1934-ben készült festményével, amelynek színsíkjai egészen elementárisan hatnak a nézőre: az ég pompázatos kékje, a narancsos-agyagos föld, a zöld felöltőben, sárga szalmakalapban megjelenő festő – mindez a felszabadulás katarzisát sugározza.
„Színorgiás” korszaka egészen a második világháborúig tartott, Nagybányán, Szentendrén alkotott, majd Rákoshegyen telepedett le, felesége, Zombory Eta kúriai tisztviselőként biztosította megélhetésüket, így Czimra a kertészkedésnek és művészi kiteljesedésének szentelhette magát, megrendeléseket sem vállalt. Művészete mindinkább befelé, a belső terek, belső valóságok felé fordult, a harmincas évek végén pedig hosszú időre felhagyott a festészettel.
„Czimra nem az álmokban, nem a történelemben, nem a társadalmi utópiában, nem az elvont formák világában ismerte föl a tökéletességet, hanem az emberi otthon szerény helyiségeiben és szegényes tárgyaiban” – olvashatjuk a tárlat sajtóanyagában.
A kiállításon látható egyes festményei, mint a lenyűgöző színkavalkádot felvonultató Szántás vagy szentendrei és párizsi utcaképei a naiv művészetet idézik; a rákoshegyi években készült önarcképei, csendéletei, kertfestményei a pointillizmus esztétikáját gondolják újra. De a műveket általánosan áthatja Van Gogh színhasználatának inspirációja, és vissza-visszatérnek Czimra életművében a holland mester előtti olyan tiszteletadások, mint a Van Gogh-i szalmaboglyákat megidéző, 1945 körül készült Cséplés.
Az ötvenes években, miután textilművészeti tanulmányai után visszatért a festészethez, a neoklasszicista és a metafizikai festészet (s a munkásábrázolásokkal valamelyest a szocialista realizmus) jegyeit hordozó művekkel folytatta pályáját.
Hogy ismét a sajtóanyagot idézzük: „Az 1955 és 1957 közötti években teremtette meg későbbi nagy stílusának az alapjait: a kevés színre redukált, geometrikusan letisztult kompozíciót, valamint a szűkebb otthon csaknem üres képeit. 1960-ig tartó nagy korszaka alatt az életmű legfontosabb művei születtek meg. Az otthon egyre kisebb, de nagyon koncentrált képei; a város kissé naiv, de így is a látvány szerkezetére összpontosító ábrázolásai és a csendéletek és enteriőrök.”
Utolsó korszakának alkotásait megkapó humor, a dolgok szeretete hatja át, a tárgyi világhoz való bensőséges viszonyát tükrözi minden műve. A Palántázók a XVII. kerületi Kossuth TSZ-ből vagy a rákoskeresztúri kereszteződésről készített festményei ismét a naiv művészet vonulatát idézik. És ott vannak a Czimra-életmű talán legfontosabb darabjai, a műterem-, konyha- és szobaképek, utóbbiak a Van Gogh-remekművek jellegzetes motívumait (hajópadló, asztal, szék) vonultatják fel.
Enteriőrjei az évek múlásával egyre lecsupaszítottabbá váltak, már-már absztrakt kompozíciókká tisztultak (nem véletlenül keltették fel Barcsay Jenő érdeklődését Czimra ezen alkotásai) Egy évvel 1966-os halála előtt festett, Kék falú szoba című képén, mely szobafestészete betetőzésének tekinthető, mintha az életből kivezető folyosóról pillantana utoljára vissza a földi otthonba.
Mint S. Nagy Katalin művészettörténész írja: „Sem a mindennapi élet, sem a teóriák nem érdekelték, csak a saját szellemi önarcképének megtalálása az alkotás során. A létezés problémája, és ehhez kellett a spirituális tér, az üresség, a csaknem semmi. Ezért nem vált kiszolgáltatottá – származásának sem, a szegényes életformának, a magánynak, a háborús állapotoknak és az ötvenes fojtogató légkörének sem.”
Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
