Dugába dőlt – mondjuk a mai napig, amikor egy vágyott tervünket nem sikerült megvalósítanunk. Vajon honnan származik ez a szólás, és mit jelent a benne szereplő duga szó?

A szólás a kádármesterségből ered, a duga – vagy ismertebb nevén a donga – a hordó oldalát alkotó hajlított deszkát jelenti. A kádárok – más néven bodnárok és pintérek – különböző faedényeket (hordókat, kádakat, dézsákat, vödröket, puttonyokat, köpülőket) készítettek. Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkájában rámutat, hogy a „dugába dől” mellett a „vékony dongájú”, illetve a „nagy feneket kerít valaminek” kifejezések szintén a hordókészítés, a hordóhasználat terminológiájából származnak.

A különböző rendeltetésű faedények elkészítéséhez kulcsfontosságú volt a jó abroncs kiválasztása. A 16–17. században a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből való faabroncsokkal kötötték össze, amelyek azonban nem voltak tartósak, könnyen kiszáradhattak vagy elrothadhattak. Ezért évente kétszer újra kellett kötni őket, hogy elkerüljék a dugába dőlést, vagyis a hordó falát alkotó dongák bedőlését és a bor kifolyását, kárba vesztét.

A faabroncsok újrakötése, azaz a borkötés rendkívül fontos feladat volt, ahogy az a debreceni bodnárcéh rendtartásából is kitűnik. A Magyar néprajz így ír róla: „Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt […] megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes.”

A régi mesterségeken keresztül nemcsak kulturális örökségünkhöz kapcsolódhatunk, de jobban megérthetjük a múlt gazdasági, társadalmi viszonyait, azt, hogy hogyan éltek, dolgoztak az emberek. A kádármesterség különösen a nagy múltú borvidékeken volt jelentős, sok helyütt apáról fiúra szállt – a hozzá tartozó eszközökkel, szerszámokkal együtt. A 19. században elterjedtek a vasabroncsok, de továbbra is használtak faabroncsos hordókat is.

A kádárok legjellegzetesebb és legtöbb munkával előállított terméke a hordó volt. A hordókészítés első lépése a duga- vagy dongafák kiválasztása volt, mert csak egyenes szálú, görcsmentes fa jöhetett szóba. A kiválasztott fát a szála mentén felnegyedelték, majd a megfelelő formára faragták. A dongafákat legalább fél, de akár két évig is szárították, mert ahogy azt a Magyar néprajzban olvashatjuk,

a kádármesterek úgy tartották, hogy az idő viszontagságainak kitett dongafa megszelídül.

Hordókészítéshez a dongákat abroncsba kellett állítani. Ha a dongák már jól összeilleszkedtek, a hordót kitüzelték, kívülről pedig vízzel locsolták a dongákat. A dongafa így rugalmassá vált, és az összes abroncsot rá lehetett szorítani. Ezután következett a csínvágás, a hordófenék bedeszkázása és a dongák közeinek tömítése, amelyhez az úgynevezett kádárgyékény puha, hosszú leveleit használták. Ahhoz, hogy a hordó készen legyen, még ki kellett fúrniuk a csaplyukat és a beöntőlyukat, a helyére tenni a feneket. A kész hordókat a hordómérőnek vagy akolómesternek nevezett mértékhitelesítők akófával mérték és hitelesítették.

A kádármesterek ma is készítenek hordókat hagyományos módon, természetes anyagok használatával. A kézzel készült, egyedi termékek nemcsak igazi műalkotások, de a bennük tárolt italoknak is különleges, tartós ízt adnak.

Fotók: Néprajzi lexikon