Szabó Magda a magyar irodalom méltán elismert, számontartott alkotója. Mégis mintha kevesen tudnák, milyen sokoldalú író volt ő. Az 1917-ben született Szabó 1940-ben doktorált latin–magyar szakon, később tanított, rövid ideig kultuszminisztériumi tisztviselő volt. Tanári évei elején, 1947-ben publikált először, verseket a Magyarok és az Újhold lapjain. Regényekkel csak jóval később, tízévnyi kényszerített hallgatás után jelentkezett. Sokoldalúságát jól mutatja, hogy később színműveket, rádiójátékokat, ifjúsági regényt, verses mesét, forgatókönyvet is írt. E nagy merítésből mégis érdemes kiemelni a verseket, mert ezek az első, nyomtatásban megjelent alkotások – bár kétségtelenül nem csúcsteljesítményei sem az életműnek, sem a magyar irodalomtörténetnek – a lélek olyan finom rezdüléseit rögzítették, hogy az olvasó is csak „szívvel” közelíthet hozzájuk. A leírt sorok ma is élnek, hatnak ránk – amennyiben nyitottak vagyunk arra, hogy egy huszon-harminc-negyvenéves nő lelki világába merüljünk.
A Magvető Kiadó gondozásában 1975-ben megjelent Szilfán halat című kötet 1940 és 1958 között született, részben sosem publikált verseket gyűjt egybe. Nyolc fejezeten és megannyi versen át követhetjük, miképp formálta a világháború és az azt követő sötét idők egy fiatal önmagáról és a világról alkotott képét, művészi munkáit. Szabó Magda soraiban meg-megjelenik a szívbéli nyomorúság és az elkeseredettség. A művek visszatérő kérdése, meddig, miért, hogyan éljen tovább az ember. Jól mutatja ezt az alábbi, Ha meglelted a magadét című vers egy részlete:
Nemcsak gonosz és eszelős
szigorú is ez a világ:
tigris hátán a karcsú csíkok
iszonyú kategóriák.
Te meglelted a magadét,
mit vergődöl hát, buta hal?
Mit bizonygatod: nem vagy még öreg,
és nem lehettél fiatal,
hogy csak füst voltál, imbolyogtál,
láng voltál, nem lobogtál,
kormoztál, összerogytál,
a földön fodorodtál,
így éltél esztelen.
A nyomasztó kérdésekre a válasz mindig megérkezik – ha nem is rögtön, nem is közvetlenül. Aki keresi, a kötetben elmerülve előbb vagy utóbb megtalálja a feloldozást. Bár Szabó Magda verseiben újra és újra a képtelen iszonyatot hozza elénk, a pusztulás és pusztulásra ítéltség elismerése mellett a szerelemről, a humánumról, a másikhoz való szeretetteljes odafordulásról ugyanilyen intenzíven ír. Megérezhetjük, az beszél így, aki a végső, teljes elfogadás nyugalmából szól. Így ír a Szelíden és szilárdan című versben:
Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,
mondom neked, hogy én, aki körül
a gyűrűs idő bezárta magát,
most a talpammal érzem újra az
egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.
[…]
Látod, most azt is el tudom viselni,
hogy nélkülem is régi rend szerint
forgatják testüket a hűtlen égitestek.
Az Elfogadlak című alkotásban pedig így:
Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szeretnék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.
Szabó Magda versei az iszonyatot éneklik meg, az élet nehézségeinek vélt vagy valós lehetetlenségeit. De azt is elmondják: a köznapi nyomoron túl van egy végső rend, amiben minden, ami van, a helyén van, és aminek fénytörésében bármi, ami csak lehet, értelmesnek látszik.
