Minálunk európai összehasonlításban jókora lemaradással, 1957-ben indult el a rendszeres televízióadás, jóllehet a tévézés már a harmincas években rohamos fejlődésen ment keresztül, még ha csupán kevesek szórakozása is volt. Néhány mérföldkő a tévétörténelemből: 1931 körül Amerikában elindulnak a félig-meddig még kísérleti, de már többé-kevésbé rendszeres adások, 1932-ben a BBC is elindítja tévészolgáltatását, 1935-ben pedig Németország és Franciaország következik a sorban.
1936-ben a berlini olimpia eseményeit televízión közvetítik a német fővárosban kialakított nézőcsarnokok közönsége számára. Ugyanebben az évben a BBC már nagy képfelbontású tévéadást sugároz. 1937-ben VI. György koronázását közvetíti. 1938-ban, ugyancsak a BBC-n kezdődik az olyan ma ismert tévés műfajok története, mint a tévéhíradó vagy a kvízműsor. 1939-ben, néhány hónappal azelőtt, hogy a világháború kitörése miatt felfüggesztik a műsorsugárzást, a brit adó első ízben teljes egészében közvetít egy musicalt, nem mást, mint a Magyar Melody című művet. Legalábbis így szól a fáma.
A Magyar Melodyt eredetileg Paprika címen mutatták be a londoni Őfelsége Színházában 1938 szeptemberében, a produkció azonban bukás volt, három előadás után levették a műsorról. A szerzők – Eric Maschwitz librettista, illetve Bernard Grün és George Posford zeneszerzők – azon nyomban át is dolgozták a darabot, s immár a jobban csengő Magyar Melody cím alatt, 1938 novemberében a manchesteri operaházban került színre a mű, ezúttal zajos sikert aratva. Ezután visszatért az Őfelsége Színházába, ahol 105-ször játszották a darabot. Olyan dalok hangzottak el az előadásban, mint a Csárdás, a Mint egy cigánybanda, a Budapesté a szívem, a Holdfény a Dunán.
A Filmed Live Musical szerint a háború előtt a BBC nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy színházi előadásokat a televízión keresztül eljuttasson a szélesebb közönséghez. (Más kérdés, hogy akkoriban ez a közönség szélesnek éppenséggel nem volt mondható: a második világháború kitörésekor nagyjából húszezer brit háztartás rendelkezhetett tévékészülékkel.) A legtöbb darabot a BBC-nek az Alexandra-palotában működő stúdiójában vették fel, egyes előadásokat viszont – így a Magyar Melodyt is, 1939. március 27-én – élő színházi közvetítésként adtak.
A Magyar Melodyt a sajtóban úgy harangozták be, mint az első zenés darabot, amit teljes hosszában (közel három óra) közvetít a televízió.
Hogy végül így történt-e, nem egyértelmű. Egyes források szerint csak részleteket adtak le a tévében, és az első egészében közvetített darab címe a Me and My Girl című musicalnek jár.
Egy, a Pesti Hirlapban március 9-én megjelent rövidhír arról tudósít, hogy „a londoni rádióközpont televíziósan közvetítette Békeffi és Stella vígjátékát, a Méltóságos asszonyt. Másnap a Magyar Melody című látványosság egyes jeleneteit közvetítette a rádió”. 18-án pedig arról ír a lap, hogy a nagy sikerre való tekintettel rövidesen „a His Majesty színház teljes előadását fogja közvetíteni a televízió, mégpedig magából a színházból. A bérlők tehát otthon nemcsak hallani, hanem látni is fogják az egész előadást”.
Bárhogy is legyen, az bizonyosnak tűnik, hogy a Magyar Melody jelentős része adásba került, az angol lapokban pedig lelkes hangon írtak a közvetítésről, amely minden nézőjének meghozta a kedvet ahhoz, hogy élőben is megtekintsék a musicalt.
Érdekes a nagyváradi Friss Ujságban ezekben a napokban megjelent, Mit „látott” ön a rádióban? című cikk, amely a Magyar Melody sikerének említése mellett (állítólag az angol király és királyné is megtekintette „távolbalátón” a musicalt) a televízió angliai és franciaországi térhódításáról számol be. A cikkből megtudhatjuk, hogy a francia postaügyi miniszter az új technológiát ingyenes előadásokon népszerűsítette. Eredeti filmbemutatók, divatbemutatók, színházi és sportközvetítések, főzőműsorok, illetve világhíradó szerepeltek a tévék kínálatában. Utóbbival kapcsolatban teszi fel a kérdést a cikk szerzője: „Minek a hirekhez televízió?” Válaszában pedig a bemondónők szépségét ecseteli: „Ha egy ilyen szép nő mondja a rossz híreket, meg sem tud ijedni az ember.” S idézi egy francia lap (az alig egy évvel későbbi történelmi fejlemények ismeretében kissé elbizakodottnak ható) jóslatát:
ha Hitler meg fogja látni a francia televízió bemondónőjének mosolyát, rögtön le fogja fegyverezni a német hadsereget.
(Kevéssé ismert, de a megszálló németek televízióadót is működtettek Párizsban. A háború előtti francia tévéadást a Eiffel-torony tetején található adóantennán keresztül sugározták, és a főváros hatvan-nyolcvan kilométeres körzetében volt fogható. Mielőtt a németek bevették volna Párizst, a televízió munkatársai szándékosan tönkretették az adókészüléket, és több évnek kellett eltelnie, mire a németek helyreállították azt. 1943 májusában indult újra a rendszeres adás, immár Fernsehsender Paris név alatt, német és francia nyelven, főleg variétéműsorokat, kulturális magazinokat, tévéfilmeket sugároztak a Párizs környéki kórházakban kezelt katonák és a német tisztek szórakoztatására, a francia nézők száma csupán száz körül lehetett. A sugárzást egy héttel Párizs felszabadítása előtt szüntették be.)
A Magyar Melody sztorija a szokott műfaji kliséket vonultatja fel, sok meglepetést nem tartalmaz, zanzásítva a következő. Egy alföldi faluban aratóünnepet tartanak, a polgármester ez alkalomból táblát avat a falu szülötte, Belváry Rózsi („Roszi Belvary”) tiszteletére, akiről az hírlik, Párizsban híres színésznő lett. Ferenc gróf, a környék zsarnokoskodó ura ellenérzésekkel viseltetik bizonyos Hajós Mihály, avagy „Michael Hajós” iránt, aki a faluba vonult vissza, hogy operettet írjon. Hajós arról álmodik, hogy Rózsi lesz a darab főszereplője. Rózsi hazatér a faluba, és valósággal elbűvöli a zeneszerzőt, azt viszont nem tudja, hogy a fiatalember nem más, mint Erzsébet királyné unokaöccse. De Rózsinak is van egy titka: valójában nem sikerült befutnia Párizsban.
A lány megvallaná az igazságot, azonban későn: a Rózsiért epekedő Ferenc gróf a királynét hívja segítségül, hogy vessen véget a bimbózó kapcsolatnak. Mihály a nagynénje parancsára elhagyja a falut, azelőtt, hogy szerelmét megvallhatta volna Rózsinak. Hónapokkal később a budapesti Café Continentalban a továbbra is sztárságra pályázó Rózsit felfedezi egy Bárdos nevű színházigazgató, aki új előadásához főszereplőt keres. Bárdost lenyűgözi Rózsi énektudása, kíváncsi azonban, kinek a dalát adta elő. Ekkor lép elő a háttérből Mihály, a dal – a címben szereplő Magyar melódia – szerzője. A fiatalok újra egymásra találnak, Rózsi pedig megkapja a főszerepet.
A YouTube-on az ausztrál énekes, Brian Lawrance előadásában hallgathatjuk meg ezt a bizonyos magyar melódiát, amelyben nem nehéz ráismernünk a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország-ra, Vincze Zsigmond és Kulinyi Ernő Hamburgi menyasszony című 1920-as operettjének híres dalbetétjére. Hogy a Magyar Melody zeneszerzői, Grün és Posford, honnan ismerték a dalt, nem tudhatjuk.
Van azért ennek némi finom pikantériája: néhány hónappal a világháború kitörése előtt az angol tévé élő színházi közvetítésében a talán legemblematikusabb magyar irredenta dal átdolgozását éneklik.
De térjünk vissza a történethez. A féltékeny Ferenc gróf falubelieket vitet Pestre, hogy a premieren botrányt robbantsanak ki. A királyné váratlan megjelenése azonban elhallgattatja a zavarkeltőket. Ferenc gróf nem hagyja magát: elárulja a királynénak, hogy Mihály és Rózsi ismét egymásra találtak. A királyné magához kéreti a lányt, és elárulja neki, hogy Mihály az ő unokaöccse, egyben próbálja meggyőzni, hogy a zeneszerzővel kötött házassága tönkretenné a karrierjét. Rózsi vérző szívvel szakít a szerelmével. A darab utolsó felvonása egy tiroli szállodában játszódik. A királyné találkozik a boldogtalan Mihállyal. Megesik rajta a szíve, és feltárja szerepét a pár szétválasztásában. Ekkor érkezik meg Rózsi a hotelbe, a királyné pedig áldását adja a fiatalok szerelmére.
„Bár operettel kapcsolatban a szerzői szabadság teljes és a librettistának a világon minden meg van engedve, a His Majesty’s Színház tágas nézőterén ülve jól esett látni, hogy az angol szerző mennyire igyekezett az operett magyar levegőjét hitelessé tenni” – írta a londoni színházi előadásról írt kritikájában az Uj Magyarság újságírója, Hegedüs Ádám. „Semmi túlzás, semmi ferdítés, semmi rikító »helyi szín« nincs benne. Bár a kilencvenes évek Magyarországát, amelyben a darab fele lejátszódik, csak hallomás és olvasás révén ismerjük, elhisszük, hogy a színpad a konvenciók határai között az igazi századvégi Magyarországot adja. […] A háttér egyszerű, ízléses, magyaros és ami a ruhákat illeti, valóságos néprajzi kiállítás vonul be a színpadra. Szebbnél szebb magyar ruhák, a Sárköz, Kalocsa, Mezőkövesd, Kapuvár eredeti színei és motívumai.”
Nyitókép: Újfajta televíziókészüléket tekintenek meg az amerikai Szövetségi Kommunikációs Ügynökség munkatársai 1939-ben. Forrás: Wikimedia Commons
