Jártunk már Fiumében, de ezt a szép tengerparti várost nem lehet megunni, akár a múltjáról van szó, akár a jelenéről. Ami a múltat illeti, igazság szerint erős jóindulattal nevezhetjük csak magyarnak, hiszen sem közjogilag nem volt Magyarország része (corpus separatum, elválasztott test volt a magyar Szent Korona fönnhatósága alatt), sem a lakossága nem volt soha döntően magyar ajkú. Azért már az előző századfordulón is bár soknyelvű, de magyar városnak tekintették a magyar Déli Vasút végállomásán, magyar kormányzóval, magyar intézményekkel fölszerelt települést, amelyhez így vagy úgy szinte minden magyarnak köze van azóta is.
Mi maradt a magyar Fiuméból? | Magyar Krónika
Fiume egy külön világ – vagy legalábbis az volt, amikor a magyar koronához tartozott. Százhárom évvel az utolsó magyar kormányzó, Jekelfalussy Zoltán távozása után mi maradt a tengeri Magyarországból?
Bár annak idején nyaralni inkább a szomszédos Abbáziába jártak a jómódú polgárok, jó élet volt azért Fiuméban is annak, akinek volt pénze erre a jó életre. Talán még szegénynek is jobb volt itt lenni, mint másutt, hiszen a nap szegényre-gazdagra egyformán sütött, és a vitágzó leander is egyformán gyönyörködtette az arra járót.
Mostani képünkön valami játékot játszanak a fehér ruhás hölgyek a kerek téren, a ráérő urak és hölgyek pedig azzal töltik el az időt, hogy őket nézik. Ebben a szép parkban uzsonnázni is lehetett, amint arról egy bizonyos Karcsi tudósítja Mihály barátját és minket, kései utódait.
Tekintetes Greilinger Mihály úrnak Szombathely, MÁV műhely. Fájhat a szíved, hogy nem jöttél el, nézd! ebben a szép parkban uzsonnázunk, és te reád gondolunk. (…) egészségére ürítem poharam.”
Sorozatunk előző része itt olvasható:
