1990-ben Megfújom fűzfa lantomat címmel jelent meg egy antológia, amely alcíme szerint „szórakoztatóan rossz verseket” gyűjtött egybe. Kövesdi Márton, Marton Péter és Szilágyi Márton olyan hírhedt magyar fűzfapoéták művei mellett, mint a 19. században élő, postásból a „haza koszorús vándorlantosává” avanzsáló Hazafi Veray János vagy a két sorával – „Nézem a nép masírozó seregét, / Számba veszem a legények elejét” – a kommunista propagandaköltészet panteonjába bevonuló Csohány Gabriella, bizonyos Imre Farkas Esztétika című versét is beválogatták a kötetbe, amelynek nyitányát – „Verset írni nem lepkeűzés. / A rekordvers Himalája-szirt” – egyidőben ironikus kommentárok kíséretében idézték a sajtóban, mint az amatőr költők naiv lelkesültségének példáját.
Többé-kevésbé ezek az idézések jelentették Imre Farkas költői utóéletét, akiről még a fűzfaköltészeti gyűjtemény szerkesztői sem tudtak közelebbi életrajzi adatokat felkutatni. Az Imre Farkas-ügy azonban összetettebb, mint hogy szimplán műkedvelő poétának könyveljük el. Bizonyítja ezt, hogy az Osiris Kiadó által 2003-ban kiadott A magyar költészet antológiájának szerkesztője, Ferencz Győző Imre Farkas két versét – Ki nem tört vulkán, Agyalágyult – is felvette válogatásába. A Megfújom fűzfa lantomat válogatói pedig idézik az Imre egyetlen megjelent kötetében, a Lírai kutatásokban közzétett köszönetnyilvánítást:
Hálás köszönettel mindazoknak, akik segítették verseskötetem megjelenését. Külön köszönet illeti Szabó Lőrinc, Kardos László és Turóczi-Trostler József támogatását, akik segítették az író biztonságérzetét.
Szabó mellett tehát neves irodalomtörténészek segítették szerzőnket a költői pályakezdésben.
Mindezek után már csak az a kérdés: ki volt Imre Farkas? Egy pillanatig se szégyellje magát az olvasó, ha nem ismerős számára ez a név. Még születésének és halálának ideje is bizonytalan. Ferencz Győző kérdőjelesen egy 1923-as születési évet tüntetett fel az antológia tartalomjegyzékében (a Wikipédia magyar írókat, költőket összesítő listája szerint 1924-ben született), halálát pedig – szintén kérdőjelesen – 1973-ra időzítette. Az utóbbi dátum bizonyosan téves. 1967 novemberében az újvidéki Híd folyóirat közölt egy interjút Weöres Sándorral, amelyben elmondja: „a napokban halt meg Imre Farkas, egy nagyon érdekes, ismeretlen költő”.
Weöres egy, a méltatlanul elfeledett 20. századi költőket firtató kérdésre válaszolva említette őt. „Kevés verset adott ki, nem tudom, van-e kiadatlan anyaga, és az hol lappang. (…) Imre Farkas munkájában a felszín, ami először megüti az embert, furcsa, dilettáns jelleg. Az első találkozás a verseivel kicsit ijesztő: mintha egy közönséges dilettánst olvasna az ember. Ennek ellenére az a néhány kritika, ami róla megjelent, nem volt csúfolódó és bántó.”
Weöres hat évvel később az Új Írás egy összeállításában a következőket nyilatkozta:
Ki kellene adni a fiatalon meghalt Imre Farkas verseit. Amilyen hitelességgel és erővel versekbe tudja önteni az elmebaj és környékének állapotait, a félig vagy teljesen pszichopatologikus állapotokat, a világirodalomban példátlan, bármely nagy kultúrának büszkesége lenne és mi hagyjuk kallódni, aludni.
Ismeretlen költőnkről az egyetlen nagyobb lélegzetvételű szöveget Weöres Sándor felesége, Károlyi Amy írta 1972-ben a Jelenkorba. Ebből kiderül, hogy Imre, ez a „furi ember” rendszeresen eljárt a költőházaspár lakására. „Ült már az ágyam szélén Lipótmezőről szabadult költőnő s éles kis késsel almát hámozott. S a tényleges lipótos költő a kimenőnapjain látogatott rendszeresen; sohse láttam Myskin-ebb, kristály-tekintetűbb embert. Hát ezek közé sorolódott be Imre Farkas. Igaz, őt megelőzte a kötete. Ez a kötet megfogott, sőt fogva tart. S erről közvetve Imre Farkas is tudomást szerzett. Egy csillagász-fizikus barátja hozta fel. Nem az arcát tudom felidézni, hanem a mozgását. Otthonosan mozgott az idegen lakásban, s akivel beszélt, annak a széke mellé guggolt, ahogy távolkeleten dolgoznak a földeken, s feltekintett a beszélő-partnerra valami kutyaszerű tiszta bizalommal. Értelmes volt, művelt, olvasott. Fáradhatatlan beszélő, aki a témát ronggyá lyuggatja. De magáról nem beszélt.”
Imre Farkas, mint olvashattuk, mentális betegséggel (egyik verse tanúsága szerint skizofréniával) küzdött. Hogy miként kezdődött ez a betegség, milyen hosszan kezelték a Lipótmezőn, s végül pontosan mi okozta halálát: nem tudhatjuk. Arról sem mondhatunk biztosat, Imrének mi volt a költői mellett a másik, fő hivatása. A szórványos cikkekben, amelyek vele foglalkoznak, hol fizikusként, hol atomfizikusként, hol matematikusként hivatkoznak rá. Annyi biztos – verseskötete címéből és magukból a versekből is ez olvasható ki, és ezt a gondolatot fejtegeti egy, a Jelenkorban 1963-ban megjelent esszéjében –, hogy művészi és tudományos vizsgálódás egyesítése lebegett a szemei előtt. (Fontos megjegyezni azt is, hogy az „Imre Farkas” művésznév volt. Költőnket valójában Farkas Imrének hívták, a vezeték- és keresztnév felcserélését az indokolta, hogy ezen a néven már működött költő, az operetteket és dalszövegeket szerző, 1879-ben született és 1976-ban meghalt Farkas Imre.)
Tudjuk róla, hogy Újpesten élt. A háború után megalakult újpesti képzőművész-kolónia, a Bagolyvár baráti társaságának tagja és „ideológusa” volt. 1962-ben saját költségére, magánkiadásban jelentette meg a Lírai kutatásokat hatszáz példányban – ez volt a Kádár-korszakban az első ilyen formában megjelent kötet, s hogy a kultúrpolitika zöld utat adott neki, abban bizonyára Imre nagynevű támogatóinak is szerepe volt. Az első kiadás borítóját Kondor Béla tervezte, a szerző az ismerősei körében terjesztette, az egy évvel később megjelent második, bővített kiadást, amiből mi is beszereztünk egy példányt, az Állami Könyvterjesztő Vállalat már a boltokban is elhelyezte. Nagy visszhangot nem keltett. „Ez, és a már korábban megrendült idegállapota okozta alig néhány évvel később korai halálát. A tudósok kora egyik kiváló matematikusának tartották” – írta róla Morvay László 1986-ban a Magyar Nemzetben.
Ez minden, amit Imre Farkas életéről a sajtóarchívumot böngészve kikutathatunk. Károlyi Amy a tanulmányában felidézte temetését is, megjegyezve, hogy Jancsó Miklós is részt vett rajta. Ezt megerősíti feltételezésünket, hogy Imrének szoros kapcsolatai voltak az értelmiséggel és a művészvilággal.
Weöres Sándor egy Fülep Lajosnak címzett 1964-os levelében ezt írta: „Imre Farkas kötetéről csak annyit: ordenáré, mint a slágerszövegek, de szesz van benne. – A szerzőt személyesen még nem ismerem, most akart eljönni, de Amy influenzája miatt a látogatás későbbre marad.” A feleségével közös esztétikai ítéletük lehetett a fenti, mert Károlyi is azt húzza alá, hogy Imre költészetét valami dalszöveges (vagy, hogy a kötet egyik versének címét idézzük, „slágeroid”) jelleg lengi be:
1962-ben jelent meg Imre Farkas könyvének első verziója, a versek jó pár évvel korábbiak. Ezzel az évszámmal kezdett ütni a beat órája. Így bízvást elmondhatjuk, hogy Imre Farkas az első magyar pop költő. Minden benne van, ami a pop-ot teszi: vulgáris érzelmek, vulgáris nyelven, helyi ifjúsági bemondások, amik akár a HÉV-en is elhangozhatnának.
A beat magyarországi betöréséről szóló cikkünk alább olvasható:
Így rendezték meg Abonyban az első beatmisét | Magyar Krónika
Egyes hívekből megrökönyödést, másokból tetszést váltott ki az az 1967-ben az abonyi templomban megrendezett beatmise, amelyről az akkor még újságíróként dolgozó Nádas Péter számolt be a Pest Megyei Hírlapnak.
Érdekes, hogy Károlyinak és Weöresnek a popos stílus volt Imre Farkas műveinek meghatározó jegye, a mai olvasó talán már nem is nagyon érti ezt a megállapításukat. Ők jóval a pop előtt születtek, mi meg jóval a pop születése után, ami számunkra már jól ismert (és Imre verseivel megérzésünk szerint nem sok rokonságot mutató) önkifejezési forma, az nekik valami nagyon új volt, másra éreztek rá benne, mint mi. Van persze példa Imre verseiben arra az „ordenáréságra”, amit ők emlegetnek. Például amikor arról fantáziál, hogy édesanyja megbosszulja a szerelmi sérelmét, és felpofozza a hűtlen barátnőjét, vagy éppen a meddőséget olvassa rá kényszeresen ugyanerre a lányra („A természet is csalódott benne”, Egy gyermektelen asszonyhoz). De hol volt ilyen kegyetlenség a hatvanas évekbeli beatszövegekben?
Nem valamiféle áttételes sznobság értéket találni Imre Farkas verseiben? – merül fel bennünk a kötetet lapozgatva. Hiszen meg hány sora meg strófája van, ami helyet kaphatna a Megfújom fűzfa lantomat-ban. Íme, egy szerény válogatás: „A hódolat nekem nem szólott. / Nekem feltűnést nem hozott / még új ruhám sem. A zümmögés / szépségedre vonatkozott” (Séta Helénával). „Hol a fényképész unokaöccse? / Szép félszüzeknek hol mond szépeket? / Hol magyarázgat új Ilonáknak / akt meg pornográf felvételeket?” (Menekülő udvarlók). „Jó volna, ha futhatnának / egymástól, mindent feledve, / s nem állna fenn a szenvedés / megmaradásának elve” (Szakítás). „Több, mint tíz éve lehet férjnél, / s még mindig deflorálatlanul / tűnhet fel egy-egy vízióban, / s a vágy görcse alig csillapul” (Elmaradt nász). „Mint tagétes patula, olyan / színű ruhában, elfeledett / tartalmakat reprodukálva / elég nyugodtan közeledett” (Hipnózis). „Csak a változás állandó, és / minden folyik, minden mozog. / Ugyanabban az állapotban / maradni fárasztó dolog” (Héraklejtosz). „Most már örökké szégyenünk lesz. / A gyalázattól arcunk kékül. / Így jár egy nász, ha tisztázatlan / erkölcsi alapokra épül” (Morál).
Az, hogy verselése bicegős, egy dolog. A versmondatok megformálása, mint Weöres hangsúlyozza, dilettáns költőre vall. Persze ez a megállapítás felveti annak kérdését, hogy pontosan mitől lesz egy versmondat jól megformált, mi emeli az igazi lírát a primer önkifejezés szintje fölé. Nehezen lehetne ezt definiálni. Egyszerűbb megnevezni néhány tényezőt, amely e szint alatt rekeszti el Imre Farkas költészetét. A tudományos nyelvezet idegen kifejezéseinek megmosolyogtató közbeiktatása. A túlnyomórészt klisés költői eszköztár. A hangnemek ügyetlen keverése, a kinyilatkoztató darabosság és a laza-csevegős tónus összeérkeztetése akár egy versszakon belül: „A perzsa lírában a lepke / hűség és következetesség / jelképe. De nálunk, nyugaton / más jelentést kaptak a lepkék. / Ez a lepke, mely szinte lángolt, / ahogy a napfény rajta táncolt, / nyugati lepke volt, és persze / Ilona is nyugati lány volt” (Lepke).
A gyakori erkölcsi-bölcseleti kijelentések hol a költő valóságidegen kényszerképzeteit tükrözik, hol meg laposan közhelyesek. Ezzel kapcsolatban írja éleslátóan Károlyi Amy, hogy
Imre Farkas önmagának társszerzője. A két szerző olykor megkontreminálja egymást s mit az egyik elánnal kezdett el, biztos, tudatos kontúrokkal, ahhoz a másik primitív erkölcsi szentenciát ragaszt.
Imre Farkas mindent felülíró, az egész köteten végigvonuló rögeszméje a „félszüzesség”. Amikor először olvassuk ezt a minősítést, azt hisszük, csak valami félszellemes bemondás. De nem: verseinek visszatérő motívuma, egyben életének nagy, gyötrelmes kérdése, hogy fiatalkori szerelme, Ilona, avagy Cica, szűz volt-e. „Negyedrészt, félig minden férfié, / de egészen még nem volt senkié” (Félszűz). A Lírai kutatások másik nagy gondolati vonulata az értelemhez való hűség, a tudomány elhívása, a megismerésre feltett élet. De ez a vonulat szorosan összekapcsolódik az előbbi dilemmával, hiszen „Erotikus izgalmak nélkül / a dolgok burkát le nem tépem” (Amor intellectualis). És ugyanebben a versben ezt a látomást tárja elénk: „Képletek közül Szép Heléna / elbűvölően mosolygott rám: / Ha föltárnál egy világrejtélyt, / szívesen dobnám le a szoknyám”. A „matézis szőkesége” (Szerelem) vonzotta a tudomány felé.
A félszüzesség kérdése azért nyomasztja, mert az értelem megbicsaklik benne, nem tud az ügyben megdönthetetlen bizonyosságot teremteni. Mintha Schrödinger macskája játszadozna velünk: a szemtelen Cica szűz is, meg nem is. És az ő könnyűvérűsége különös módon egybefonódik a tudományos vizsgálódás nyitottságával: „Maga szereti a fizikát, / s a csillagokat fönt az égen, / s az algebrát. Hát az algebra / lehet akárkié? Csak én nem?!” (Hipnózis). Imre világossá teszi saját maga számára: „Algebrád is üres fecsegés lesz, / űrhajódon jót kacag a hold, / ha nem tudod megmondani azt se, / hogy Ilona szűz vagy szajha volt” (Strandon, Ilona-komplexum). A matematikai műveletek a szerelmi viszontagságokkal állnak összefüggésben: „Valaki álmunk elodázza. / Tízezerig is elszámlálunk, / mintha egy félszűz kis jampeclány / hatalmasabb lehetne nálunk” (Álmatlanság).
Károlyi Amy szerint Imre százhuszonkét verse közül „kettő ha hibátlan”, igaz, rögtön hozzáteszi:
De azok az egysorok, kétsorok, három-, négy-, ötsorok szikráznak, sokkolnak, elképesztenek és megrendítenek. És ettől van, hogy a százhuszonkét vers közül nincs egy egészen rossz vers sem.
Mi megengedőbbek vagyunk, a Lírai kutatásokban érzésünk szerint van azért vagy tucatnyi vers, ami ha nem is hiba nélkül való, de amit egy komoly költő is vállalhatna. Más kérdés, hogy megírni nem tudná őket, hiszen ezeket a verseket csak Imre ihletett, olykor ténylegesen káprázatos magasságokba szökő dilettantizmusa önthette formába. Imre Farkas nem volt a szó hagyományos értelmében vett jó költő, de vannak költői találatai, amelyekhez a „jó költészet” aligha vezette volna el. És végső soron ezzel adunk választ a sznobsággal kapcsolatos kérdésre. A földön tekergőző kukacok látványa lesz ennek a nagyon találó költői önarcképnek az apropója: „Nem tudom, hogy mi rángatja, / gyötrelem vagy mennyek kéje, / hogy, amit a talajba ír, / műremek vagy ürülék-e” (Kukac).
A tébolyról, elmegyógyintézeti kezelésekről szóló költeményei nagyon érdekesek, de pont ezekre fokozottan igaz, hogy inkább csak részleteikben erősek: „Ez a valaki antipódom, / a kétkedés volt, ami rágott, / és csodálatos indigóján / átkopírozta a világot” (Antipód). „Sakkoztam a Klauzál téren. / Mindjárt gondoltam: »Feladom, / mert már figyelnek mindenhonnan. / Spiónok ülnek a padon. // El vannak szánva: felborítják / a nyelvtant és a fizikát. / Szemükön nem-ránk-szabott rendszer / meg nem értése izzik át«” (Májusi emlék). „Borulat föd, mint Hölderlint. Félek, / olyan könnyen szétpukkad a lélek” (A tudat margóján). „Bárhogyan jött az első hullám, / kicsit önként is hullt bele / elménk” (Idegosztály).
Emlékezetes a zavarba ejtő holokausztvers, a különös pszichoszexuális ficamokra valló Halálmenet és Akrázia hónalja, amelyben az akaratgyengeségről elnevezett hölgy izgatóan feltárulkozó, sötét hónaljszőre a váci országút lombjai alatt végigvezetett, sárgacsillagos kísértetsereg emlékét idézi meg a beszélőben („Ha bármikor rágondolok, / nem szégyenkeznem nem lehet. / Bár tébolyító szorongás / áramként járta testemet, / ám elfojthatatlanul az / elhurcoltak sorain át / meztelen hónaljjal láttam / nyújtózkodni Akráziát”), vagy a nem kevésbé bizarr Anyaság a laboratóriumban kísérletező, patkányanyákat injekciózó, majd kisfiához mosolyogva hazatérő doktornőről.
Erős filozófiai versei vannak, mint az idők kezdete óta vetkőző-meztelenedő istennőt bemutató Időtlenség („Elfogy a napfény, helyet cserél, / ami megvan és ami nincsen, / mire az istennő hasában / rugdosni kezd az új kisisten”), a négysoros, frappáns Titok („Ha nem volna probléma, és volna / a megoldások háreme nyitott, / akkor is volna kutatnivalóm. / Tudnom kellene, miért nincs titok”), a világ dolgait makacsul önmagukhoz hasonlító Különös („Ez az alkony olyan, mint az alkony, / én is mindig önmagam vagyok. (…) És ez a köd mintha csak köd lenne, / s ez az álom, akárcsak az álom. / Valami mégis oly különös benne, / de a különöst sehol sem találom”), vagy a létezők betanultan szabálykövető viselkedését leíró Engedelmesség („A csillagok is dresszírozhatók. / Egyszer elhagyta a pályáját a nap. / A fúriák megvesszőzték érte. / Most már paríroz, mert fél, hogy kikap)”.
Feltűnő Imre filozófiai műveltsége, Wittgenstein hatása („Amire nyelvünk föl nem hatalmaz, / gondolkodásunk nem fejtheti meg”, Anyanyelv), Kanté („Szeretnénk, csak az ész szavára / hallgatva, olyan verseit írni, / mint a tiszta ész kritikája”, Kant) vagy éppen Schopenhaueré („Azért van-e, mert röpködős volt, / hogy öle nem termő talaj, / és magja vész, kit ilyenhez fűz / varázshatalmával a faj?”, Felhőposta).
S ott vannak azok a bizonyos Imre-féle egy- és kétsorok vagy csupán szóösszetételek, a „háromméretű pillanat”, a „negatív múzsa”, a „félszegröptű önműködő csúfság”, a „dömping fűszálak mélyzöldje”, a „halk tengerben úszó holdbébik”, a „protokoll emlékezet”, az „örökkévalóság kartonjából kivágott táj”. Ez a felkiáltás: „Kimondhatatlan testű nők, / állítsátok meg az időt!” (Józsué), ez a sejtés: „Ha hálónkkal ki tudnánk fogni, / ezen a szomorú világon / örökké tudnánk mosolyogni” (Induló). A szerelmi csalódásnak ez a ragyogó megéneklése: „Elhagytalak minden ünnepnapra / s hétköznapra, valahány csak van / hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek. / Elhagytalak aktban, félaktban, / s mindenféle divatú ruhában, / mindenféle tartásban, pózban” (Memorandum). Az Ilona-komplexum legkíméletlenebb megfogalmazása az Egy gyermektelen asszonyhoz-ban: „Falat ért, mert zsákutca a teste, / nincs tovább és magtalan a virág. // Már mikor szűz volt (mert volt, hiszed-e?), / meddő babákkal játszott csöpp keze.”
Írásunkat Imre Farkas talán legsikerültebb, a műveire jellemző bizarr erotikát a tagétes patula, vagyis a büdöske motívuma köré szervezve a leghatásosabban kifejezésre juttató versével zárjuk. Egyben kifejezzük a reményünket, hogy egy kellően elszánt irodalomtörténész kikutatja ennek a furcsa félpoétának az élettörténetét, és napvilágra hozza esetlegesen lappangó verseit.
Büdöskék
Büdöskék: rossz szagú virágok,
nem is virágok, félgyomok.
Egyszer vetettük, több se kellett
és irthatatlanul konok
még emlékük is. Kertünk gyepén,
a büdöskék között fekszem.
Barátnőim, a gyereklányok
kis szoknyája fel-le lebben.
Szemem, mint tükör földön fekve,
lerajzolja a kis csapat
lány szeleburdi cikázását
büdöskék közt, repkény alatt.
És álmodom, mert gyermekként már
minden az álomhoz vezet:
copfos tündérek eszterláncot
járnak a büdöskék felett.
A tündérhárem elsüllyedt és
táncát ellejtve űrbe hullt.
Emlékbüdöskék nyílnak már csak,
míg egyszerre múltabb lesz a múlt.
Emlékképek ölébe hajtom
arcomat, s mintegy fátylon át,
tágult cimpákkal mélyre szívom
tündérbüdös testük szagát.
