Ez előtt az Árpád előtt a türköknek [magyaroknak] más fejedelmük nem volt, és ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.

Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzásáról (Moravcsik Gyula fordítása)

Most induló sorozatunk az első magyar uralkodódinasztia tagjait veszi sorra, kiegészítve a magyar állam két olyan vezetőjével, akik ugyan nem álltak családi kapcsolatban az Árpádokkal, de nélkülük a történet hiányos maradna. Idetartozik az első ismert nagyfejedelem, Levedi, akiről ugyan nagyon kevés konkrétumot tudunk, joggal sejthetjük róla, hogy a vándorló magyar törzsszövetség megszervezője, ekképpen a magyar nomád állam egyik megalapítója volt. És ide tartozik a harmadik királyunk, Aba Sámuel, aki biztosan nem Árpád családjából, sőt nem is Árpád törzséből származott, ám Magyarország törvényes királyaként uralkodott. Második királyunk, Péter sem férfiági leszármazott, anyja révén mégis a dinasztia tagjának tekintjük. A többiek, hét fejedelem és huszonhárom király mind egyenes ági leszármazott.

Magától értetődően mondjuk, hogy az Árpád-ház az első magyar uralkodói dinasztia. De vajon valóban magától értetődő ez az állítás? Ami az uralkodót illeti, afelől kétségünk nem lehet, az első is egyértelműen megállja a helyét, ha kiegészítjük az ismert szóval, hiszen nem zárhatjuk ki, hogy leszármazási jogú fejedelmek Levedi előtt is léteztek. Az Árpád-házi és a magyar jelzők viszont megérdemelnek némi utánagondolást.

Árpád-ház?

Árpád-házat mondunk, a történeti hagyomány a magyar állam első uralkodódinasztiáját ezen a néven ismeri. Hogy ez megalapozott, azt Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak a magyarokról 950 körül írott ismertetése, annak is a fent idézett részlete is igazolja. Hozzá kell azonban tennünk, hogy sem maguk az uralkodók nem nevezték így magukat, sem a kortársaik, noha Árpádról mint alapító ősről tudomásuk volt. Az Árpád-ház kifejezés először csupán a 18. században bukkant fel, és széles körben való elterjesztése feltehetően a kor legnagyobb hatású történészének, a jezsuita Katona Istvánnak köszönhető.

Hogy ők maguk hogyan nevezhették magukat, arra Kézai Simonnak az 1280-as években, IV. László király idején készült krónikájában találunk utalást. Kézai kétszer is említi a Turul nemzetséget (de genere Turul), egyik helyen kifejezetten Árpád leszármazásával összefüggésben, és ez ellen a király környezetének, amely számára a mű készült, nyilván nem volt kifogása. Több dokumentum mégis arra utal, hogy az uralkodók szívesebben nevezték magukat a szent királyok nemzetségének. Szent László 1083-ban maga kezdeményezte I. István, Imre, Gellért és a két zobori remete szentté avatását, amellyel a dinasztiáját a szenteket adó európai királyi házak rangjára emelte. Lászlót magát 1192-ben kanonizálták, tovább erősítve a szent királyok nemzetségének gondolatát.

Magyar?

Noha a középkorban magától értetődött, az utókor számára mégis meglepő, hogy Salamontól kezdve a magar uralkodódinasztia valamennyi királyának külföldi hercegnő volt az édesanyja. A dinasztikus házasság révén Magyarországra került királyi hercegnők és királylányok közül kettő volt lengyel, négy kijevi, egy limburgi (belga), két olasz, három szerb, három bizánci, egy spanyol, egy német és egy kun. Ráadásul különböző bonyodalmak, elsősorban trónharcok miatt több uralkodónk nevelkedett külföldön, mielőtt itthon trónra lépett volna. E két tényező alapján időnként fölvetődik a kérdés, hogy a királyaink mennyire tekinthetők magyaroknak.

Ha egy időutazó megkérdezné valamelyik Árpád-házi királyunkat, hogy idegen nyelven felnőve, idegen nyelvű édesanyával magyarnak tekinti-e magát, valószínűleg nem is értené a kérdést. Esetleg visszakérdezne: mi másnak tekinthetném magam? A mai etnikumfelfogásunk teljességgel idegen lenne a számára, evidensen tartaná magát magyarnak, a magyar állam fejének. És evidensen tarthatjuk mi is annak.

Nehezebb arra a kérdésre megalapozott választ adni, hogy a királyaink milyen nyelven beszéltek. A kor írásbelisége kilencvenkilenc százalékban latinul zajlott, ebből azonban a hétköznapi nyelvhasználatra következtetni nem lehet, másutt is latinul írták az okleveleket. Tudjuk viszont, hogy a magyar király kíséretében, akár csak a többi királyokéban, számos idegen megfordult. A királyi feleségekről már szóltunk, ismert Hont és Pázmány lovagok vagy Gellért püspök története, de még olyan különös esetek is előfordultak, mint a kijevi száműzetésből visszatérve a trónt elfoglaló I. Andráshoz csatlakozó angol királyfiak. A királyi udvarban egészen biztosan jelen volt a többnyelvűség, még sincs semmi okunk azt föltételezni, hogy ne a magyar lett volna a közös nyelv – ahogyan a lengyel udvarban a lengyel, a németeknél a német, a szerbeknél a szerb, és így tovább.

Az etnikai önazonosítás és a beszélt nyelv mellett van még egy, a szempontunkból a másik kettőnél is erősebb érv az Árpád-házi uralkodók magyarsága mellett: előbb a magyar nomád állam, majd a magyar királyság uralkodói voltak, ha más koronát is megszereztek, ezen a jogcímen tették.

Íme az 1301-g tartó időszak magyar fejedelmeinek és uralkodóinak teljes listája, az el nem ismert ellenkirályokkal együtt:

  • Levedi (nem Árpád-házi)
  • Álmos
  • Árpád
  • Zolta
  • Fajsz
  • Taksony
  • Géza
  • I. (Szent) István
  • (Orseolo) Péter
  • Aba Sámuel (nem Árpád-házi)
  • I. András
  • I. Béla
  • Salamon
  • I. Géza
  • I. (Szent) László
  • Könyves Kálmán
  • II. István
  • II. (Vak) Béla
  • II. Géza
  • III. István
  • II. László (ellenkirály)
  • IV. István (ellenkirály)
  • III. Béla
  • Imre
  • III. László
  • II. András
  • IV. Béla
  • V. István
  • IV. (Kun) László
  • III. András

A borítóképek az Ungarns erste Heerführer, Herzöge und Könige című, 1828-ban megjelent albumból valók.