Vannak becses műalkotások, amelyek fölött jól nevelt udvariassággal térünk napirendre: szép, jó, köszönjük, mehetünk tovább. Vannak aztán olyanok, amelyek alapos megnézésre csábítanak, az ember elidőz előttük, kutatja a részleteket, eltöpreng a gondolatain, amelyek a személődéskor támadnak benne. És vannak olyan művek, amelyek első pillantásra szíven ütnek. Nem mindig és nem mindenkit, de akit igen, abban egy életre nyomot hagynak. Alighanem ilyen alkotás Boromisza Tibor Napfényes erdő kirándulókkal (Debreceni Nagyerdő) című, 1927-ben festett képe. Az ember csak áll előtte, és nem érti, hogyan férhet rá egyetlen képre ennyi erő, ennyi élet, ennyi művészetté nemesült valóság.
Pedig Boromisza nem része a magyar festészet kánonjának, a műveivel a legtöbben szinte soha nem találkozunk, vagy ha mégis, oda sem figyelve siklik át fölöttük a tekintetünk. Ennek az lehet az oka, hogy az életműve zavarba ejtően szétágazik. A legtöbb nagy mester, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Egry József, Aba-Novák Vilmos, Mednyánszky László mind autonóm világot teremtettek maguknak, abban éltek és abból merítkeztek, ezért a képeikre aláírás nélkül is ráismer a műkedvelő.
Boromisza viszont sokféle, és ebben a sokféleségben egyenetlen. Egész hosszú élete csupa keresés, anélkül hogy a saját világára rátalált volna.
Lehetséges, hogy az önfejlesztő indulás, a legfogékonyabb korban megszerezhető biztos eszmei megalapozottság hiánya ennek az oka? Mert hiszen az 1880-ban született dzsentrifiú a katonatiszti pályáját feladva autodidaktaként kezdett a művészettel foglalkozni. A tehetségét igazolja, hogy az új festői törekvések egyik nagymestere, Ferenczy Károly fogadta tanítványául. Minden bizonnyal Ferenczy hatására csatlakozott a nagybányai művészkolóniához, amely az új magyar festészet legfontosabb műhelye volt.
Nagybánya jelentőségét nehéz túlértékelni a magyar képzőművészetben. Szembefordulva a Münchenben iskolázott akadémikusokkal, a Párizst járt fiatal magyar festők legjava ide, Nagybányára hordta haza mindazt az inspirációt, amelyet a francia főváros iskoláiban és kiállításain összegyűjtött. Párizst és Rómát megjárva Boromisza is ide tért vissza, hogy először a már klasszikusnak számító Ferenczy Károlyt és Réti Istvánt kövesse, majd a neoimpresszionistákkal, a kor kifejezésével neósokkal új irányba orientálódjon.
A sikeres fiatal művész nemsokára saját műtermet kapott a várostól, a változó létszámú kolóniában mégis egyre több feszültség vette körül. Emögött nem csupán a művészi törekvések különbözőségét kell látnunk. Ahogy a Kieselbach Galéria 2023-as katalógusa a mi képünkhöz kapcsolódva fogalmaz: „a finom intellektusú értelmiségiek, az avantgárdra fogékony zsidó kispolgárok és a vidéki szegénylegények ivadékai között ő a nyalka huszártiszt, a táblabírók világának fia”. Ez a művészi és társadalmi kívülállóság idővel súlyos konfliktussá fejlődött, Boromisza nyilvánosan felpofozta egy gúnyolódó kritikusát, aminek következtében a művészkolónia gyakorlatilag kirekesztette. Egészen odáig mentek, hogy a többi műteremház és az övé közé drótkerítést feszítettek.
A világháború idején természetesen aktiváltatta magát, szatmárnémeti bázissal végigszolgálta a négy évet. A háború után Budapestre költözött, egy időre buddhista szerzetesnek állt, de folytatta a festői működését is. Az 1920-as években a keleti, különösen a kínai tájkép csodálója lett, és arra a gondolatra jutott, hogy ennek a kultúrának a legnyugatibb leágazása a hortobágyi pásztorvilág, így annak alapos tanulmányozásába kezdett, önmagát a Kelet és a Nyugat összekapcsolójának tekintette. Ettől az időtől a képeit kínai írásjelekre emlékeztető rovásírással szignálta, a most szereplőt is, a jelzés jobbra lent látható.
A Debrecenben készült képei ebből a korszakából valók. Ha nem tudnánk Boromiszának a kínai tájképpel kapcsolatos kutatásairól, aligha tudatosulna bennünk, hogy a Napfényes erdő kirándulókkal festményén a kínai hatás mutatkozik meg. Pedig talán éppen ez a rejtett háttértudás az, ami a legmodernebb francia törekvéseket is elsajátító festő alkotását a klasszikus művek magasába helyezi. Ez a kiemelkedő festmény önmagába sűrítve egyesíti mindazt, amit a Nyugat impresszionistái a fény és a színek kutatásában elértek, és amit a Kelet letisztult tradicionalizmusa létrehozott.
Úgy tűnik, Boromisza nem ismerte fel, hogy milyen festői tudásnak jutott a birtokába. Tovább kereste azt a kifejezési formát, amelyet igazán sajátjának érezhet, de az 1960-ban bekövetkezett haláláig nem állapodott meg egyiknél sem. A harmincas évektől, ahogy egy kritikusa fogalmazott, japánosan dekoratív képeket festett. A második világháború után egy ideig Keszthelyen élt, témáját ekkor a Balaton adta, majd Szentendrére költözött, de a helyét a művészeti életben ott sem igazán találta. Egykori házában ma emlékszoba van, bizonytalan ideig zárva. A városban még egy róla elnevezett utca is őrzi az emlékét, a magyar művészettörténetben pedig lábjegyzetek a kanonizált nagymesterek monográfiáiban, nagy ritkán egy-egy emlékkiállítás, olykor pedig valamely képének kisebb szenzációt keltő felbukkanása a műkereskedelemben.
Felfedezni igazán soha nem fogják, de végleg elfelejteni sem.
