„Káptalan a feje” – mondjuk arra, aki sokat tud, vagy épp fordítva: „nem káptalan a fejem”, utalunk arra, hogy az ember nem jegyezhet meg mindent. De mi is az a káptalan, amely a szólás szerint minden tudás birtokában lehetett?
A káptalan a püspök kanonokokból álló tanácsadó testülete, amely a szertartások mellett az egyházmegye kormányzásában is segédkezik. A káptalan tagjai értettek az oklevelek kiállításához, ezért pecsételéssel és levélküldéssel járó hivatalos ügyekben is részt vettek.
A káptalan úgynevezett hiteleshely volt, és rendelkezett a hitelesítéshez szükséges pecséttel.
A hiteleshelyek jelentősége abban rejlik, hogy az általuk kiadott pecsét az írástudatlan emberek számára is bizonyító erővel bírt, maga a hiteles szó is arra utal, hogy ezek a helyek általánosan elismert pecséttel rendelkeztek.
A hiteleshelyek a magyar jogrend sajátosságai voltak, tagjai intézték a peres ügyekkel, eskütételekkel kapcsolatos feladatokat is.
Szerződéskötéskor a szerződő felek megjelentek a káptalan tagjai vagy a küldöttjük előtt, ha olyan eljárásról (például birtokperről) volt szó, amelyhez a helyszínen kellett lenni. A felek esküt tettek, és a szóban egyeztetett szöveget a káptalan erre megbízott tagja leírta, majd a hiteles pecséttel megerősítette annak megbízhatóságát. A káptalan pecsétjével kiállított oklevelek érvényességét minden világi és egyházi hatóság elismerte.
Magyarországon a hiteleshelyek elterjedése előtt, a 11–12. században még a szóbeliség volt az általános, de a 13. századra már a hiteleshelyek egész hálózata alakult ki. Országos jogkörrel az esztergomi, az óbudai és a székesfehérvári káptalan bírt, ezek közül Magyarország első hiteleshelye a székesfehérvári volt. Egészen a török hódoltságig ez volt hazánk legjelentősebb hiteleshelye, mert itt őrizték a magyar koronázási jelvényeket, a királyi kincstárat és a királyi levéltárat is.
A káptalan az irattárat, levéltárat is jelentette, a „káptalan a feje” szólásban a szónak erre a jelentésére ismerhetünk rá.
A káptalani levéltárakban őrizték az olyan fontos okiratokat, mint a végrendeletek, birtoklevelek, adásvételi szerződések, bírósági végzések, különböző periratok, ezért az emberek úgy érezhették, ezeken e helyeken minden fontos írás megtalálható, vagyis a káptalan tagjai mindent tudnak.
A török uralom után Mária Terézia erősítette meg a hiteleshelyek szerepét, és 1764–1765. évi dekrétumának A hiteles helyekről s kötelezettségükről című cikkelyével előírta a káptalanok és konventek levéltáraiban őrzött iratok lajstromozását. A hiteleshelyek önálló jogigazoló oklevélkiadási szerepét az 1874. évi 35. törvény szüntette meg, innentől kezdve az okleveleket már csak másolhatták, de újakat nem alkothattak.
Kőfalvi Tamás Hiteleshelyek a középkori Magyarországon című tanulmányában olvashatjuk, hogy a középkori Magyarország területén közel nyolcvan egyházi testület vett részt hosszabb-rövidebb ideig a közhitelű oklevéladásban. A középkor századaiból (1000–1526-ból) fennmaradt okleveles anyag mintegy 30 százalékát teszik ki a káptalanok és a konventek által kiadott oklevelek, amelyek döntő többsége hiteleshelyi eljárás eredményeként készült.
A középkori Magyarország oklevéltermésének tehát jelentős részét a hiteleshelyek adták.
O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című gyűjteményében további szólásokat is találunk, amelyekben szerepel a káptalan szó, és amelyek jelentése hasonlóan magyarázható mint a „káptalan a feje” esetében. Ha valakinek „több esze van, mint az egész káptalannak” vagy „annyit tud, mint egy káptalan”, akkor az illető nagyon okos, és mindent tud mindenről. Akire viszont azt mondják, hogy „baj van a káptalanban”, az úgy viselkedik, mintha nem volna épeszű.
Kiemelt kép: a fehérvári keresztesek konventjének oklevele. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár
