Müllner János (1870–1925) fotóriporter a magyar sajtófotózás egyik legnagyobb hatású alakja volt. Ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek tagjai megteremtették a hírkép, a riportkép, valamint a sajtófotó műfaját. Legismertebb képein az első világháborús Budapestet örökítette meg, de a történelmi magyar várakról készült sorozata is jól ismert. Munkásságát a társadalmi problémákra való érzékenység jellemezte. Müllner hagyatékáról bővebben itt olvashat.
A hídvám fizetése természetesnek számított a 19. században, az ország szinte minden hídján kellett fizetni, kivéve a nemeseknek, akik kiváltságaikból fakadóan ez alól is mentesültek. Így történt ez a Budát és Pestet összekötő hajóhíd esetében is, amely a két város tulajdonát képezte. Ezt írta felül az 1836-os, Buda és Pest között építendő állandó hídról szóló törvény – olvasható a PestBuda cikkében.
„A részvényes társaság költségén Buda és Pest között építendő állandó hidon, – mindazonáltal egyedül ezen esetben, és minden innen vonható következések nélkül, csak az Országos Küldöttség által a részvényes társasággal kötendő szerződési és alább kijelelendő határidő alatt, – hidvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik” – szögezte le az 1836-os országgyűlésen elfogadott hídtörvény. Ez azt jelentette, hogy a nemesek is kötelesek voltak megfizetni a hídvámot, ami fontos lépésnek számított a közteherviselés irányába. Pontosan ebből kifolyólag heves viták előzték meg a javaslat előterjesztését és elfogadását.
Egyes anekdoták szerint egy előkelő úr előzetesen például azt nyilatkozta, inkább tesz kerülőt Paksig, és ott kel át a Dunán, minthogy nemes ember létére hídvámot fizessen. Ebben a közhangulatban szólalt fel Széchenyi Pest megye választmánya előtt 1832-ben: „ha ilyesmi üdvöst, szépet, nagyot s dicsőt előállítani kívánunk, bizony kissé szegre kell akasztanunk kiváltságunkat, zsebünkbe kell nyúlnunk és – vámot fizetnünk az új hídon”. Felszólalása felemás fogadtatásban részesült, egy képviselő például úgy érvelt: „ha egyszer megkezdjük nyirbálni a nemesség jogait, majd folytatjuk is azt”. Egy másik pedig úgy próbálta feloldani a helyzetet, hogy a só árának emelését javasolta, hogy ne legyen szükség a vámra. Ezen felül olyan ötlet is elhangzott, hogy ideiglenesen kelljen csak hídvámot fizetnie a nemeseknek, amíg a szükséges összeg megtérül.
A vámra azért volt szükség, mert a Lánchidat a tervek szerint egy magántársaság építette, és a befektetők számára csak így térülhetett meg a beruházás. A híd építését mindenki üdvözölte, és az elvekkel is egyetértettek alapvetően, de a vám gondolata a kiváltságokat élvezők nem éppen reformer szárnyának rendkívül radikálisnak hatott. Persze akadtak jócskán Széchenyi mellett kiállók is, akikkel együtt a grófnak sikerült a többséget az ügy mellé állítania.
A Lánchíd építését 1839-ben kezdték, majd három évvel később tette le az alapkövet József nádor az uralkodó nevében. A híd végül 1849-re készült el, és bár a forradalom közbeszólt, sőt meg is rongálódott a szabadságharc során az építmény, a javításokat követően november 20-án megnyitották a Lánchidat. A forradalommal mindvégig szembehelyezkedő konzervatívok szócsöveként működő Figyelmező című lap így számolt be az átadásról:
„A Duna két partját állandóan egybekapcsoló budapesti lánczhid, ezen épolly nagyszerű és közhasznú mint költséges és a vállalat nagy kockáztatásával létesült óriási mű, rendkívüli technikai nehézségek legyőzése, különféle áldozatok és szerencsésen kiáltott viszontagságok s veszélyek után, roppant erőkifejtés és tíz évi ernyedetlen kitartás és munka következtében, végre Isten segítségével annyira elkészült, hogy a nagyközönség törvény rendelte használatára megnyittathatik.”
Ezen felül kiderül a beszámolóból az is, hogy a Haynau táborszernagy és a polgári ügyekben császári teljhatalmú biztos Karl von Geringer báró keltek át elsőnek a hídon. A lap kiemeli, hogy „az átadás napját követően a megállapított vámot a lánczhídon átkelőktől minden kivétel és különbség nélkül” beszedheti a részvénytársaság.
| Haynau félreállítása után a jutalompénzként kapott 400 ezer guldenből Szatmárban vásárolt magának földeket. Nagygéci és Kisszekeresi birtokán, illetve Grazban töltötte élete hátralévő részét. 1853-ban márciusában halt meg, összeesett egy bécsi fogadóban. Halála után két rémhír is elterjedt róla, az egyik, hogy igazából nem hunyt el, csak rohama volt, amely során elvesztette az eszméletét. A történet szerint ilyen állapotban kezdték el felboncolni, és végül egy szikével az agyán ejtett seb végzett vele. A másik közszájon forgó legenda szerint lánya kérésére exhumálták, és kiderült, hogy véres körömmel, hason fekve feküdt a koporsóban. Természetesen az említett históriáknak semmilyen valóságalapja nincs, de feltehetően sokan reménykedtek benne, hogy valamelyik azért igaz. Bővebben itt olvashat Haynau leváltásáról, és későbbi sorsáról. |
A Hölgyfutár című napilap kiemelte, „Lánchidunkon az is kettős díjt fizet, ki vállán visz valamit, tanácsoljuk tehát mindenkinek, hogy esernyőjét ne vállán, hanem hóna alatt vigye”. A Lánchídtársaság 87 évre kapta meg az üzemeltetési jogot, így a hídvám is hosszú időre szólt. Miután az Alagút is megépült, amelyet ugyancsak egy magántársaság épített, ott is vámot kellett fizetni. A gyakorlatban a hídon való átkelés a következőképpen működött: a hídra lépés előtt kellett fizetni, amiért egy fém lapocskát kapott az utazó, amelyet a túlvégen kellett leadnia. A járdákon való közlekedést egyirányúsították, és annak ellenére, hogy egyébként a baloldali közlekedést rendszeresítették az országban, itt a jobboldalon közlekedtek a gyalogosok – írja a PestBuda.
Bár gyalogosan Haynau és Karl von Geringer mentek át a Lánchídon elsőként, de korábban egy kocsi már átkelt a Duna felett feszülő építményen. Amikor a szabadságharc idején Windisch-Grätz csapatai Budát és Pestet veszélyeztették, Bónis Sámuel országgyűlési képviselő gárnátosok kíséretében a hídon keresztül menekítette ki a koronát Debrecenbe. A hídon egyébként egy ideiglenes hídpályát lefektettek a fémszerkezetre, így már az építés ideje alatt lehetett közlekedni rajta, sőt különleges engedéllyel az ott dolgozókon kívül más is használhatta.
A hidat 1870-ben vette át az állam a magántársaságtól, de a vám maradt, hiszen abból finanszírozták a többi híd építését. Az új átkelők, a Ferenc József és az Erzsébet híd is fizetősek lettek, mindegyikhez épültek vámszedőházak is. Ezek közül csak a Szabadság (Ferenc József) híd pesti oldalán lévők maradtak meg, a többit a hidak II. világháború utáni újjáépítésekor elbontották, bár az alapjaikat elkészítették, így adott esetben rekonstruálhatóak.
A hídvám a századforduló környékén már nagyon népszerűtlennek számított, bonyolította a hétköznapi életet, és nem igazán rajongott érte a főváros lakossága. Végül az őszirózsás forradalom után hatalomra jutó Károlyi Mihály vezette kormányzat törölte el a hídvámot 1918. november 30-án. A szociáldemokraták lapja, a Népszava így írt a vám haláláról még a hónap elején: „A hídvám középkori intézmények bosszantó és káros maradéka, a mai viszonyok közt képtelenség. Zavarja a közlekedést és igazságtalanul adóztatja meg az embereket: 4 fillért fizet a gróf is, meg a napszámos is.” Hatvany Lajos író a Pesti Napló hasábjain így értékelte a vám eltörlését: „Az első forradalom vívmánya volt a nemesek hídvámja. A második forradalomé a hídvám általános eltörlése.” Egyesek azonban hangot adtak félelmüknek, mert a vám eltörlése után a híd – ebben az esetben a Lánchíd – esténként teljesen elhagyatott, és kihalt volt. „Amióta megszűnt a hidvám, azóta éjjente teljesen elhagyatott a híd. Eltűntek az őrök, a vámszedők és senki sem látható a hidak fejénél. A vám eltörlésének mindenki örül, de nem a híd teljes elhagyatottságának. Rendőr sem látható semerre, pedig úgy emlékszünk, hogy a hídfőknél mindenütt állott azelőtt rendőrposzt” – írta a Budapesti Hírlap.
Egyesek nehezményezték, hogy a hidakon a jobboldali közlekedés dívik. Erről tanúskodik egy Budapesti Hírlapnak küldött olvasói levél, amely a hídvám megszüntetésének hírére érkezett: „A hidakon ugyanis ősidők óta az a rossz szokás van érvényben, hogy mindenkinek a jobboldalon kell menni, talán azért, mert a hídpénzt is a jobboldalon lévő bódéban kell fizetni. A hídvám megszűntével megszűnik ez a kényszerűség is, minélfogva elrendelhető immár, hogy a közönség a baloldalon járjon.”
Visszatérve Müllner János fotójához, bármennyire is furcsán hangzik, egy történelmi pillanatot rögzített. A hídvám megszűnése nem csak a Lánchíd és Budapest életében számított fontos változásnak, hanem egy sokkal nagyobb, forradalmi változást is szimbolizált. Eltűnt egy régi világ, és annak romjain született egy új, amelyet a Horthy-korszak ugyan próbált restaurálni, de pusztán imitálni tudta azt.
Fotó: Müllner János / MNM
