A Magyar Napló kiadásában megjelenő Veritas-füzetek új darabjában Ujváry Gábor történész a késő Horthy kori jobboldal öt meghatározó alakját mutatja be. Közülük Hóman Bálint és talán Zsindely Ferenc ismert, utóbbi, mint Ujváry is írja, főleg annak okán, hogy felesége a divattervező és filmrendező Tüdős Klára volt, akit a Világ Igaza címmel tüntettek ki. Makkai János, Mester Miklós és Kemény Gábor neve viszont valószínűleg a 20. század történelme iránt intenzívebben érdeklődőknek sem mond sokat. A cím – Antiszemita zsidómentők? – már sejteti, hogy Ujváry súlyos emberi ellentmondásokkal foglalkozik.
Az általa bemutatott életutak többségében 1944. március 19. jelentett cezúrát. Naivak lettek volna korábban ezek az emberek, amikor kemény, de „humánus” antiszemita intézkedéseket szorgalmaztak? A német megszálláskor hirtelen megváltoztak, az emberség felülírta ideológiai meggyőződésüket? Vagy nézeteik összeegyeztethetők a vészkorszak idején tanúsított magatartásukkal, csak éppen a jelenkor nem tud (nem akar) árnyalatokat, akár jelentős különbségeket észrevenni a kor eszmei térképén?
Bonyolult kérdéseket vet fel Ujváry, és közben nagyon érdekes történeteket mesél el.
Már-már groteszk jelenet: az 1938 és 1944 között magas kormányzati posztokat betöltő, virulens antiszemita Zsindely Ferenc az ostrom napjaiban az otthonába befogadott üldözötteknek – köztük Apró Antalnénak és gyerekének – esti mesét olvas fel.
Ő a német megszállás után visszavonult a közélettől, nem úgy, mint az Imrédy-párti Mester Miklós, aki korábban a legkeményebb hangon követelte a zsidóellenes intézkedéseket, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1944 tavaszán elfoglalt politikai államtitkári posztján viszont nemcsak felszólalt kormányülésen a deportálások és a véreskezű Baky László – Endre László páros tevékenysége ellen, de zsidó művészek és tudósok ezreinek biztosított mentesítést.
Ujváry Gábor hangsúlyozza, hogy az antiszemitizmus az általa bemutatott személyek világképében rendszerint szociális reformtörekvésekkel kapcsolódott össze. A zsidó nagybirtokok kisajátítása nyomán földhöz juthat a nyomorgó magyar paraszt, az értelmiségi és gazdasági téren történő „őrségváltás” teret nyit az alsóbb osztályokból származó, tehetséges fiatalok felemelkedése előtt – ezt remélték az antiszemiták, és nem győzték elégszer ismételni, hogy tűrhetetlen a keresztény középosztály fiainak idegenkedése a kereskedelmi pályától.
Hóman Bálint, a hazai történetírás nagy alakja körül időről időre értelmiségi vita robban ki. Pedig nem ragadtatta magát – legalábbis a kor mércéje szerint – szélsőséges kiszólásokra, és a fajelméletet is kritizálta. Úgy vélte, hogy az általa megszavazott és részben előkészített zsidótörvényeket a szociális tényezők mellett a háborús reálpolitika is indokolja. Azt remélte, hogy lefegyverezhető velük a szélsőjobb, kielégíthetők az ügyben mind vérmesebb követelésekkel előálló németek, elhárítható, hogy megszállják az országot. A törvények a zsidóság jogait korlátozzák, de az életét védik is egyben.
Elhíresült fordulatával élve: Hóman és eszmetársai „nem bunkóval” akarták kezelni a zsidókérdést, más kérdés, hogy a jogkorlátozó, -fosztó intézkedések a bunkós módszereknek is megágyaztak, a reálpolitikai célokat pedig nem sikerült teljesíteni.
Mint ismeretes, Hóman a német megszállás, majd a nyilas hatalomátvétel után is megtartotta képviselői mandátumát, de közbenjárt számos zsidó mentesítési ügyében.
Az 1940-es amerikai útja után a politikától eltávolodó, remek társadalmi-politikai esszéket író Makkai János példáján keresztül Ujváry azt emeli ki, hogy a radikális jobboldal megoldása a zsidókérdésre – békés kitelepítésük, egy saját ország létrehozása – egybeesett a cionisták törekvéseivel. A kormánypárti képviselő Makkai kapcsolatba lépett a Zsidó Munkaközösséget alapító Szilágyi Dénessel, aktívan támogatta az új zsidó honba való kivándorlást hirdető szervezet működését. A német megszállás után a Gestapo letartóztatta.
A könyvet a legellentmondásosabb személyiség, a nyilas politikus Kemény Gábor története zárja. A kötet szereplői közül ő volt a legkevésbé antiszemita, ha az volt egyáltalán, ő vállalta a legprominensebb szerepet a német megszállás időszakában – a Szálasi-kormányban külügyminiszter lett belőle –, mégis ő mentette meg a legtöbb zsidót. Felesége baráti kapcsolatban állt Raoul Wallenbergjel, és így Keménynek jelentős szerepe volt a menlevelek elismertetésében és terjesztésében, a védett házak kijelölésében. Ahogy abban is, hogy Szálasi a németek kívánságával szembemenve a kis és nagy gettó felállítása mellett döntött. A „nemzetvezető” már csak azért sem pártolta a kegyetlenkedéseket, mert arra törekedett, hogy a semleges országok elismerjék kormányát, de a kaotikus légkörben és pláne a kormány nyugatra távozása után nem volt gátja a nyilas pártszolgálatosok terrorjának.
Ujváry Gábor könyvében minduntalan aláhúzza az öt ember személyes felelősségét a magyar zsidóságot érő szörnyűségekben, de igyekszik bizonyítani, hogy „a történelmet az angyalok és ördögök küzdelmének bemutató értelmezések idejétmúltak és tarthatatlanok”. Munkája új rálátást ad sötét idők eseményeire, a bennük különféle szerepet játszó személyek indítékaira.
Nyitókép: Hóman Bálint 1946-ban a Népbíróság Markó utcai tárgyalótermében (MTI Fotóbank)
