Így lett Sarud a fogyó hold falujából élményfalu – interjú Kücsön Gyulával

Bár délután beszélgetünk, még ma tervez egy utat Budapestre és vissza. Akkor tehát már teljes mértékben sarudi, nincs fővárosi bázisa?

2018 óta élek itt, egy öreg parasztházban, ez egy volt a hét parasztház közül, amit Sarudon felújítottam.

Az értékőrzésnek ez a módja, a parasztház-felújítás már az Élményfalu első lépése volt?

Nem. Én nem akartam itt csinálni semmit. Úgy kapcsolódott össze a sorsom Sarudéval, hogy magam mögött akartam hagyni az üzleti világot. Addig abban mozogtam, az volt a mindenem. De vannak olyan pontok az ember életében, amikor döntést kell hoznia, hogy mi a fontosabb, a pénz vagy az életben maradás.

Nekem ez a pont akkor jött el, amikor a lányom egyszer azt mondta nekem, ő apát akar magának, nem vagyont.

Azt kérte, inkább költsem el az összes pénzem, csak maradjak öt évvel tovább vele. Ekkor adtam el a munkaerő-kölcsönző cégemet és nyitottam új fejezetet.

Addig taposómalom volt az élete?

Szerintem ha az ember menedzserként dolgozik, akkor a stressz, ami közben éri, gyilkolja. Az a létmód nem azt támogatja, hogy tisztelje az életét, hanem hogy gyertyalángként égesse, míg hirtelen el nem fújják. És közben állandóan kerülgeti a kérdés, ami elől örökösen próbál kitérni, mégpedig hogy miközben teper, és sikeresnek gondolja magát, valóban sikeres-e, vagy csak pénzt keres.

Úgy érti, hogy épp az elképesztő tempó miatt nem jut ideje arra, hogy megtegye azokat a dolgokat, amiket egyébként a pénze lehetővé tenne, és amiért elméletileg az egészet csinálja?

Ha helyes az értékrend, talán lehet jól lavírozni – időbeosztással, kompromisszumokkal –, hogy mindkettő meglegyen, de nekem nem sikerült. Az üzleti sikerekért feláldoztam a családomat és az egészségemet. Ha az ember nem olyan kulturális környezetből jön, ami megtanítja az értékek helyes sorrendjére, akkor elsősorban a boldogulási vágy vezeti, hogy legyen belőle „valaki”, és megteremtse magának az anyagi biztonságot. Az ilyen ember nem mérlegel, hanem amire szükség van ehhez, azt megteszi. Én túl nagy árat fizettem azért, hogy tehetős embernek mondhassam magam. A pénz azonban nem tett teljessé, helyette rettenetes ürességet éreztem, mikor harminchét évesen a tükörbe néztem. Rájöttem, hogy nem tudok egy fenékkel két autót vezetni, egyszerre három házban élni. A körülöttem lévő tárgyak rabszolgája lettem, és egyedül maradtam. Amikor ezt felismertem,

úgy éreztem, el kellene bújnom egy olyan helyen, ahol nem azt nézi az ember a másikban, hogy mennyi bevételt hoz neki, hanem hogy milyen értékei vannak.

Ahol valóban élni tudja az életet, amíg a sors megadja neki.

Ez a búvóhely lett Sarud?

Igen, de teljesen véletlenül. Egy volt kollégámhoz – aki időközben Magyarország legfiatalabb halászati mérnöke és a Tisza-tó horgászati igazgatója lett – jöttünk vendégségbe. Ekkor dőlt el a dolog. Korábban azt terveztem, hogy veszek egy kis hajót a Balatonnál, és ott elvitorlázgatunk a lányommal. Mikor azonban eljöttünk ide, és beültünk egy csónakba, a lányom megkérdezte, miért mennénk a Balatonra, amikor az ehhez képest egy lavór, ez meg maga a valódi természet. Rájöttem, hogy igaza van. Ráadásul én is vízparton nőttem fel. Géberjénben, nagymamámék háza mellett terül el a Holt-Szamos.

Itt hirtelen újra éreztem azt a vidéki hangulatot, ami gyerekkorom óta hiányzott.

Sarudon maradtunk hát, és két évig egy ócska orosz kis kabinos motorcsónakban éldegéltünk.

Miért cserélte parasztházra a motorcsónakot?

2011 környéke volt, mikor felvetődött bennünk, hogy ha már minden nyári hétvégét itt töltünk, mi lenne, ha még több időt lennénk Sarudon, és ha már vidéken vagyunk, akkor egy vidékhez illő házban tennénk ezt. A parasztház, amit két évvel később végül megvettünk, a település legszakadtabb parasztháza volt, nem is akarták megmutatni nekünk. Én azonban beleszerettem, majd azt tettem, amit a legtöbb ügyeletes pesti tenne.

Mit tesz egy ügyeletes pesti?

Azért, hogy befogadja a falu, megpróbál az ott élőknek munkát adni. Így hát én velük akartam helyrehozni a házamat. Azonban kudarcba fulladt az ötlet, mert az építkezés nem haladt, de a pénzek eltűntek.

Pedig jó tervnek hangzik. Mi történt?

Először én sem értettem, ezért igyekeztem a lehető legjobban megismerni a települést. Akkor rájöttem, hogy annyira reménytelen az emberek helyzete, hogy akkor látnak pénzt, ha előleget kapnak, ilyen körülmények között pedig nem tudnak távlatokban gondolkodni.

Sarudot a kétezres évek elején még a Tisza-tó gyöngyszemeként emlegették.

Tele volt németekkel, hollandokkal, magyarokkal, a parton több mint tíz vendéglátóhely működött. Ez volt a vízpart egyik legnépszerűbb, nyugodt pihenőhelye. A ciánmérgezés és a válság azonban mindent legyalult. 2010-ben már minden második házon kint volt, hogy eladó. Úgy hívták Sarudot, hogy a fogyó hold faluja. Mikor mindenki menekülni akart innen, én akkor érkeztem, és elhatároztam, hogy megmentem a települést.

Mégis hogyan?

A fővárosi állatkertben a barátaimmal együtt mi építettük és működtettük a játszóházat, ami tizenhárom éven át az ország legjobb családi játszóháza volt, és évi százezer gyereket szórakoztatott. A Zoo tábor is hozzánk tartozott, nyaranta kétezer gyerek vett részt a turnusokon. Úgy gondoltam, ha ennyien eljönnek a betonfalak közé egy környezettudatos táborba, biztosan lesz húsz, aki elutazik Sarudra. Ha pedig itt táborozik két hétig egy csapat gyerek, az legalább tizennégy napra munkát ad pár falubelinek. Az időközben elkészült parasztházunk egyik szobájába beköltöztünk, háromban pedig elkezdtünk táboroztatni. Ez tíz éve történt.

És a ház nőtte ki magát az Élményfaluvá.

Évről évre egyre több gyerek jött, nem fértünk már el a házban, ezért megvettünk egy rossz állapotban lévő egyházi üdülőt, és ha akadt romos eladó parasztház, azt is megvásároltuk, felújítottuk, és vendégházzá alakítottuk. Ma már négyszáz embernek tudunk szállást adni.

Ahogy pedig mi hozzányúltunk a régi épületekhez, azt vettük észre, hogy a szomszédok is elkezdik felújítani a házukat,

vagy ha ezt nem engedhetik is meg maguknak, legalább kimeszelik. Ma évente több mint tíz ház újul meg csak a főutcán. Ez számomra nagy siker.

Elkezdtek a falubeliek értékként tekinteni a parasztházra, amitől addig szabadulni akartak?

Elkezdtek hinni egy mesében. Abban, hogy valamivel több lesz itt, mint addig volt. Az egész falu átalakult, megfiatalodott, fejlődött, mi pedig igyekeztünk továbbírni a mesét. Átvettük a strand üzemeltetését, hogy a vízparttal együtt tudjuk fejleszteni a falut. Hoztunk tizenkét vitorlást a Balatonról, és megnyitottuk az ország első horgászmúzeumát.

Felépítettük Sarudon Európa második legnagyobb vízi játszóterét, amely 2018-ban megnyerte az ország második legjobb turisztikai attrakciójának járó díjat.

Poroszlóról áthoztuk ide a lovardát, ami amúgy bezárt volna, majd ugyanígy megmentettük a falu állatkertjét is, Tiszafüredről pedig kötélpályarendszert szereztünk. Lett bicikli- és kajakkölcsönzés, trambulinpark, Playmobil-játszóház, egy Harcmező nevű játszótér is, ahol airsoftozni, festék- és lézerharcolni lehet, illetve egy multifunkcionális közösségi központ. Ezzel összeállt egy olyan turisztikai attrakciókészlet, amely egyedivé teszi Sarudot. Mindezt pedig a 2021-ben elkészült, a Tisza-tó jellegzetes növényéről elnevezett Sulyom Tájétterem koronázta meg, ami a legnagyobb büszkeségünk. Mindent szimbolizál, amit csinálunk.

Mit jelképez pontosan, mi a vízió?

Azt, hogy érdemes hinni a hely értékeiben, a minőségben, abban, hogy időt kell szánni a jó dolgokra. Mielőtt megnyitottunk, csak csárdák és hagyományos vidéki vendéglátóegységek voltak a környéken. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy pesti színvonalú hely nyisson itt. Én sosem voltam vendéglátós, és nem is akartam az lenni. Azt azonban láttam, hogy ha ennek a falunak nincs normális étterme, akkor sosem lesznek normális vendégei sem, és Sarud nem fog tudni fejlődni. Volt egy tíz éve bezárt étterem, azt építettem újjá. Úgy látom, már vidéken is jelen van az a kör, amelynek fontos, mi kerül a tányérjára, milyen a környezet és a kiszolgálás. Nekünk pedig van felelősségünk abban, mit mutatunk meg a vidék értékeiből. Nálunk például nincsenek dísznövények. Az egész étterem környékén csak haszonnövények nőnek. A konyhában és a vendégtérben dolgozó csapat olyan, hogy bármit el lehet érni vele.

A Sulyom emellett egy slow living étterem. Egy hely a Tisza-tó partján, ahol egész évben leülhetnek az emberek, pihenhetnek, lelassulhatnak.

Dupla annyi helyünk van, mint ahány vendéget fogadunk, itt senkit nem küldünk el két-három óra után. Van egy külön játszóházunk, ahol a családok nyugodtan ehetnek, közben a kicsik szabadon játszhatnak. Bent több száz társasjáték közül választhatnak, kint rengeteg, a földműveléshez kapcsolódó járgány fogadja őket, illetve ott a gyönyörű terasz és a mintakert, melynek terményeit az étterem hasznosítja, hogy láthassák a fiatalok, honnan kerül az étel a tányérra. A falunak az a jövője, hogy aktív pihenőfalu marad, ahol a vidék értékeit, a természet szeretetét, az emberléptékűséget és az élhető tempót képviseljük.

Ahogy hallgatom, úgy tűnik, minden projektje központjában valamilyen módon a gyerekek állnak. Miért őket célozza a fejlesztésekkel?

Azt tapasztaltam még a budapesti években, hogy a gyerekek döntik el, a szülők mivel töltik az időt. Ha ők igazán jól érzik magukat egy helyen, oda a család éveken át vissza fog térni. A gyerekek érzelmi kötődése valós jövőképet tud festeni egy településnek. Persze ebben van egy jó adag kompenzálás is. Én ahogy sikerre vittem a vállalkozásaimat, úgy vesztettem el a lányommal azt a minőségi együtt töltött időt, ami egy kisgyereknek járna. Valószínűleg egész életemben ezt fogom kompenzálni.

Ha már a sajátomnak nem tudtam, más gyerekeknek igyekszem megmutatni, mekkora kincs, ha a szülő élményt és időt tud adni neki.

Azt, hogy az együtt töltött időnek, az egymás és a természet felé fordulásnak van értéke. Ha erről lemondunk, embertelen világot építünk, pedig hiszem, hogy az embereknek emberséges világ kell. És ha még egy harmadik okot is mondhatok, ami miatt a fiataloknak szeretnék élményt adni, az az, hogy a gyerekkor jó esetben mindenkinek idilli korszak, ahova felnőttként sokszor visszavágyik. Az Élményfalu nekem olyan, mint egy nagy játszótér, ahol megépíthetek mindent, amivel szívesen játszanék, de mivel nincs időm, hogy játsszak, a játékomat eljátsszák mások. És ha őket boldoggá teszi ez a játék, abból én is erőt és hitet merítek.

Mondja, hogy nincs ideje játszani. Eredetileg a mókuskerékből való kiszakadás, a lelassulás terepe lett volna Sarud, mostanra viszont a munkájává vált. Nem gondolja, hogy ugyanazt csinálja most is, mint egykor az üzleti életben, csak a díszlet változott?

Pesten pörögni más dimenzió volt. Most sok szempontból százszor nehezebb. Jóval többet dolgozom, jóval reménytelenebb helyzetben. Ez nem egy normális küldetés. A saját – üzleti szempontból teljesen értelmezhetetlen – projektem rabszolgája vagyok.

Üzletemberként ezt nem érzi fenntarthatatlan vállalkozásnak?

Való igaz, a befektetett pénz itt sosem fog megtérülni. Ha van egy álmod, és meg akarod valósítani, az szép lassan felemészti a megtakarított pénzedet. A kérdés azonban az, hol van jobb helyen a vagyonod: egy svájci magánbankban, vagy ha itt adsz a gyerekeknek örömöt? Az életem defektje vagy legnagyobb áldása, hogy már az öröm, ha láthatom, hogy fejlődik a falu. Ezerszer inkább feltölt, ha itt ehetek egy zsíros kenyeret, mint ha máshol ülnék egy luxusétteremben. Minden megváltozott. Más lett számomra a világ, más emberek vesznek körül, teljesen más lett a látásmódom. Én így szeretném élni az életemet.

Nem szolgáltatásokat, hanem álmokat akarok nyújtani, amelyek különleges embereket vonzanak erre a vidékre, akik hajlandók hinni az álomban, van fantáziájuk, és képesek tenni ezért a településért.

Már gyülekeznek itt az ilyen emberek. Egyre több a szent őrült. Számukra mindig lesz hely. Amikor ezt elkezdtem, Sarud számomra egy olyan szántóföld volt, amelyet szorgalmas parasztként felszántok, és megvárom, hogy vannak-e, akik magokat akarnak szórni bele. Mert ha igen, akkor mindenkinek lehet adni egy kis palántáskertet, amely bár különbözik a másikétól, vele együtt valami látványosat alkot. Ha pedig ez a föld egyszer tele lesz, és termőre fordul, az csoda lesz.

Gyülekeznek tehát a tenni akaró beköltözők. De mi a helyzet az „őslakosokkal”, ők hogyan fogadják ezt a rengeteg változást?

Sajátos a viszonyunk a faluval. Nehezen értik meg az emberek, mit csinálunk. Akinek pénze van, arról azt gondolják, hogy vagy a hatalom mozgatja, vagy el akar még vinni valamit ebből a faluból. Pedig innen már nem lehetett mit elvinni. Ennek a falunak már semmije nem volt. De ha valakinek nincs meg a napi betevője, az nem fogja érteni, hogy egy haldokló falu megmentése hogyan lehet lelket gazdagító küldetés. Ez magától értetődik. Emellett az is bonyolítja a kapcsolatunkat, hogy mára Sarud a fogyó hold falujából az ország kilencedik legnépszerűbb települése lett. Ez őrült áremelkedéssel járt, a helybéli pedig nem azt nézi, mekkorát nőtt az ingatlanja értéke, hanem azt, hogy ha az unokája ide akarna költözni, nem tudna már házat venni. Ráadásul hamar szembekerül az ember itt azzal a kérdéssel is, hogy kinek készül Sarud, az étterem, az Élményfalu. Mert sajnos nem feltétlenül a helyi lakosságnak, hanem a turistáknak, akikből aztán az itteniek meg tudnak élni. Mi drága szolgáltató vagyunk, a minőséget meg kell fizetni. Nem szeretnék beletörődni abba, hogy Sarud csak egy meghatározott szintet tud elérni.

Én abban hiszek, hogy a falu jövőképének csupán az szab határt, hogy mi mit képzelünk bele.

Csak ehhez tudnunk kell együtt fantáziálni. Ez még hiányzik. Sarudnak egyetlen kiaknázatlan tőkéje van, az pedig a kapcsolati hálója. Mi még nem ismerjük egymást kellően. De ha összekapaszkodunk, és egy irányba indulunk, akkor megérkezünk majd oda, ahol lennünk kell.

A turizmus tud valós jövőt és megélhetést adni a helybélieknek?

Remélem, hogy fog tudni. Mi szezonban hetven, azon kívül huszonöt embernek adunk munkát. Csakhogy a Tisza-tónak nagy gondja, hogy túl rövid a szezon. Miután augusztus végén elmennek a strandolók, a kerékpárosok még októberig járják a vidéket, hiszen itt van az ország legbiztonságosabb zárt kerékpárútja, de novembertől áprilisig a Tisza-tó csendben pihen. Ez nagyon hosszú idő.

Ha egy szolgáltatás négy hónapig termel, majd nyolc hónapig finanszírozni kell a működését, az matematikailag nem mutat jól. Nekünk célunk, hogy olyan projektekbe fogjunk, amelyek a négy évszakos üzemelést segítik.

A Sulyom ilyen szempontból egyértelműen küldetés, hogy elmondhassuk: a Tisza-tó mindig vár. Az étterem a szezonon kívül csak égeti a bevételét, mégis mindennap nyitva áll, mert irányt mutat, és egy más világot képvisel.

Sokan évek óta arról beszélnek, hogy a Tisza-tó áttörés előtt áll. Ön is így látja?

A Tisza-tó legnagyobb marketingeszköze a koronavírus-járvány volt. Sok változást hozott, megmutatta, hogy lehet az embernek bármilyen luxuslakása, ha nem tud a természetbe kimenekülni, akkor az élete könnyen megpecsételődik. A vidéket azonban még mindig kevesen ismerik.

Az ország Balaton- és Velencei-tó-nehéz. A Tisza-tó lehetőségeit méltatlanul elfelejtik,

pedig az ötven éve létrehozott tározó új világot teremtett, olyat, melyhez fogható nagyon kevés van. Ezt a csodát még több embernek látnia kellene.

Mi ennek az akadálya?

Egyrészt az, hogy a Tisza-tó mint márka nincs egységként és nincs értéke szerint megbecsülve. Egy széttagolt turisztikai desztináció, amely sosem volt önálló entitás. A Tisza eleve kettéosztja, ráadásul megyehatárok is keresztbeszabják. Jász-Nagykun-Szolnok vármegyének nincs nagy turisztikai attrakciója, annak a tó kitüntetett pontja, Heves megyében viszont a Mátra és Eger mögé sorolódik, ezért a két oldal más képet mutat. Ráadásul a parton egymástól viszonylag távol eső, kis létszámú települések vannak, amelyek nem képesek összefogni, egységként fellépni. Nincs egy nagyvárosa sem, amely a fővárosa lehetne, vagy ahonnan a turisták érkezhetnének.

A Tisza-tó tehát nem egy ismert márka, nincs lobbiereje, képviselője, szabályozása, együttműködési kultúrája vagy étele, amely szimbolizálja a régiót.

Van bőven dolgunk. Sok mindent tehetünk még, és remélem, megadatik nekem is, hogy tegyek.