A mindössze hétszázezer lakosú Bhután társadalmának zártságát és elszigeteltségét jól mutatja, hogy 1961-ig turisták egyáltalán nem léphettek be az országba, és a mai napig szigorúan kontrollálják az idegenforgalmat, 1999-ig televízióadás sem volt, az internetszolgáltatás is be volt tiltva. És bár már elérte őket a globalizmus és vele a közösségi média, a legtöbben még mindig őrzik a hagyományos életmódot. Szinte mindenkinek van okostelefonja, de ezt leszámítva a vidék olyan, mintha megállt volna az idő évtizedekkel vagy inkább évszázadokkal ezelőtt.
A Himalája lábánál fekvő királyságban időről időre felmérik a lakosság boldogságszintjét, úgynevezett boldogságügynökök járják a városokat és a falvakat, hogy hosszú kérdőívek kitöltésével, órákon át beszélgetve képet kapjanak arról, mennyire elégedett az életével az illető, majd a kormány az eredményekből kidolgozza az ötéves fejlesztési tervet. Zurbó Dorottya a bhutáni rendezőtársával, Arun Bhattaraival a boldogságkutató intézet két munkatársát követi végig, az interjúalanyok személyes történetei mentén pedig intim kép rajzolódik ki a mindennapokról.
Forrás: Mozinet
Vannak olyan problémák, amelyek ugyanúgy megjelennek ott is, mint bárhol a nyugati világban. A főszereplő kérdezőbiztos például már betöltötte a negyvenet, nagyon szeretne megházasodni, de még mindig az édesanyjával él, és a Tinderen próbál ismerkedni; a fiatalok és az idősek körében is jellemző elmagányosodás ott is ugyanúgy gondot okoz, mint a világ legnagyobb részén. És persze Bhutánt sem kíméli az alkoholizmus, megrázó hallgatni az egyik nyilatkozó fiatal lányt, aki – miután az ital korábban szétverte a családját és az apja lelépett – attól tart, hogy állandóan részegeskedő édesanyjának nem lesz hosszú élete, és egyedül kell gondoskodnia hamarosan saját magáról és a kisebb testvéreiről is.
A párhuzamok mellett azonban az eltérések dominánsak, a nyugati világban elképzelhetetlen mértékben jellemzi a lakosságot a spiritualizmus, nincs olyan szereplő a filmben, aki megkérdőjelezné, esetleg elutasítaná a buddhizmust. A vallás szemlátomást meghatározza a mindennapjaikat, kapaszkodót nyújt számukra a gyászban.
Egészen másként viszonyulnak a boldogság kérdéséhez is, mint ahogyan megszoktuk. Van, aki a kérdőívben simán behúzza a legmagasabb pontszámot, ha elegendő szamara van. Persze az is lehet, hogy sokan nem tudják megfelelő árnyaltsággal kezelni a tízes skálát, a nagyon szuper, a nagyon rossz és a közepes mezőben gondolkodnak csupán. Ezzel együtt alapvetően jóval nyugodtabb társadalomról van szó a nagyvárosi forgatagon kívül a nálunk megszokottnál. Árulkodó, amikor az egyik férfitől arról érdeklődnek, mi bosszantotta fel legutóbb, csak ennyit mond: múltkor véletlenül belerúgott egy kőbe.
A sok apró mozaikból egy izgalmas társadalomrajz bontakozik ki, ami az ismeretterjesztésen túl sok egyéb tanulságot is kínál a modern civilizációban robotoló nézőnek, miközben néhány keserű pillanatot leszámítva meditatív hangulatba ringat. Mindezt külön fokozzák a nem csupán társrendezőként, de társoperatőrként is együttműködő Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai elképesztő felvételei. A Himalája keleti nyúlványa mellett elhelyezkedő apró ország alapvetően hálás téma vizuális tekintetben, a két alkotó azonban olyan képekkel ragadja meg a tájat, hogy a filmkockák többségét legszívesebben kimerevítenénk, kinagyítanánk, a falunkra is kitennénk.
A tartalma mellett talán ennek is köszönhető A boldogság ügynökének számos nemzetközi fesztiválsikere, amit jövőre az Akadémia koronázhat meg. A boldogság ügynökét beválasztották az úgynevezett longlistre, azaz abba a 141 dokumentumfilmbe, amelyből összeállítják majd a szűkített, tizenöt produkciót számláló listát, utóbbiak közül kerül majd ki a végső öt Oscar-jelölt. Hosszú még az út az aranyszobor megszerzéséig, de az eddigi nemzetközi visszhang mindenképpen bizakodásra ad okot.
Kiemelt kép: A boldogság ügynöke. Forrás: Mozinet
