A hortobágyi puszta kincsei – interjú Boros Sándorral, a Mátai Ménes vezetőjével

A ménes, a csikósok látványa nélkül el sem tudjuk már képzelni a Hortobágyot. Meddig nyúlik vissza a ménes története?

1671-re tehető a kezdete. Ekkor adott Debrecen, a terület tulajdonosa engedélyt arra, hogy a város és a gazdakörök itt legeltessék a lovaikat. A szervezett lótenyésztés az 1800-as évek elején indult be, amikor ugyancsak egy városi tanácsi rendelettel Mezőhegyesről nóniusz méneket, majd kancákat hoztak, és ennek a fajtának a tenyésztésére tértek át. Ez több lépcsőben zajlott a 19. század folyamán. Innentől a ménes gyarapodó időszakáról beszélhetünk, melynek csúcspontja az volt, mikor az 1900-as párizsi világkiállításon egy hortobágyi nóniusz lett a világ legeszményibb, ideális lova. Természetesen ez megdobta a fajta tenyésztési lehetőségeit. Ezután építettek egy modern méncsikónevelő telepet Kungyörgyön, majd később áthelyezték Ohatra a ménest, végül 1941-ben, miután felépült a központi istálló, ide került, a Máta-pusztára.

Mennyire viselték meg a ménest a 20. század megpróbáltatásai?

A háborúkban, mivel akkor a haditechnika szerves részét képezte, rendkívül sok értékes ló került hadizsákmányként külföldre, többek közt Romániába. Szerencsére felismerték az értékét, és ott is egy zárt ménesben, az őszényiben őrizték meg és tenyésztették tovább. A Magyarországon maradt megtépázott állományt pedig megpróbálták regenerálni, megerősíteni.

A második világégés után került a ménes a Hortobágyi Állami Gazdaság szárnyai alá?

Így van. A Hortobágyi Állami Gazdaságnál a gépesítés akkor már javában zajlott, így a fajta útkeresésben volt. Az angol telivér nagyarányú bevonásával megpróbáltak a sportban új utat találni neki, ami egész jól sikerült, hiszen több olimpiai résztvevő lovat is ki tudtak tenyészteni ebben a programban.

Mit emelne ki abból a bő húsz évből, amióta a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. a ménes fenntartója?

Az eltelt két évtizedben elsősorban az idegenforgalom nőtte ki magát erős lábbá, amit igyekszünk is fenntartani. A cél egyszerre bemutatni a hortobágyi pásztorkultúrát, a Hortobágyot és természetesen a ménest, valamint a többi legeltetett állatfajtát is.

A 2004-ben nemzeti kinccsé nyilvánított nóniusz génmegőrzése a legfontosabb feladatuk?

Két fő küldetésünk van. Az egyik a természetvédelmi, legeltető állattartás, ami a puszta karbantartásának szerves része. Ehhez nemcsak a nóniuszménes, hanem a rackajuhok, a szürke marha és a bivalyok is hozzájárulnak. A másik ennek az őshonos, több évszázados genetikai kincsnek a megőrzése úgy, hogy megtaláljuk a fajta szerepét a mai korban. Ez a fennmaradásának egyik alapfeltétele.

Mik a fajtajellemzők, amelyekre alapozni lehet?

A nóniusz mindig is emberközeli, használati ló volt, ez a legnagyobb értéke, ezért kedvelik manapság is sokan. Elsősorban fogatos, málhás használatra tartották, de nyereg alatt is jól teljesít, így a sportban és családi lóként is népszerű. A rendvédelmi szervek, a katonaság ugyancsak szívesen használja a fajtát, hiszen az ősi tenyészcélja ez volt, ez van benne leginkább genetikailag. Vásárol lovakat tőlünk a készenléti rendőrség, valamint Dániába és Hollandiába is sok nóniusz kerül a rendőrséghez, határvédelmi szervekhez.

Az ismeretekre vágyó látogatók egész évben érkezhetnek ide?

Törekszünk arra, hogy a Hortobágy szerelmesei mindig találjanak okot arra, hogy kilátogatnak hozzánk. Február végén a nyitott istállók hétvégéjével kezdődik az év, addigra néhány csikó is megszületik. Ezután fogathajtó versenyeket és gyermekügyességi díjugrató versenyeket szoktunk szervezni. Ezt általában a régióban rendezett rajtengedélyvizsga és verseny követi, majd a Szent György-napi kihajtási ünnepség, amikor megkapjuk a legeltetési engedélyt a nemzeti parktól. Májusban a gulyásverseny, júniusban a nagy díjugrató verseny várja az érdeklődőket, majd nyár közepén tartjuk a Hortobágyi lovasnapokat. Sok egyéb mellett fogathajtás, lovaskaszkadőr-bemutató kápráztatja el a vendégeket. Emellett folyamatosak a díjugrató versenyek és a családi hétvégék, az őszi behajtási ünnepség pedig szép zárása az évnek. Azért, hogy a fő feladatunk mellett ezeket az éves szinten több tízezer vendéget vonzó programokat is magas szinten rendezhessük meg, 163 embert foglalkoztatunk.

Vonzó ma egy ménes mellett dolgozni?

A szakember-utánpótlás mindenhol problémát jelent, de nálunk a fiatalok szerencsére olyan perspektívát látnak ebben a hivatásban, hogy szépen halad a nemzedékváltás. Fontos, hogy az idősebbek átadják azt a tudást, amit annak idején ők is az elődöktől szereztek meg. Úgy zajlik ma is minden ezen a téren, mint régen. Egy számadó vagy tapasztalt csikós mellé csapódik a bojtár és a segédcsikós, és mellette tanulja meg a szakmát.

Tekintse meg a ménesnél készült fotóinkat!

Ennek a ménesnek a vezetése azért sokkal több, mint munka.

Egy lovas ember nem tekintheti munkának a foglalkozását. Ez szolgálat, hivatás, amit örömmel teszünk, és szerencsések vagyunk, hogy végezhetjük. De természetesen szigorú elvárások vannak, elsősorban magunkkal szemben, hogy hasznára legyünk a lótenyésztésnek, a lovastársadalomnak, hiszen az elődeink olyan szintet mutattak nekünk, amihez szeretnénk felnőni és méltók maradni. Ez édes teher számunkra. Sokat kell az eredményekért dolgozni, nem megy könnyen, hosszú idő szükséges a sikerhez. És ehhez természetesen elengedhetetlen a nonprofit Kft. minden munkatársának magas szakmai színvonalú és áldozatos munkája. Folyamatos készenlétre van szükség, áldozatos, napról napra folyó munkára, így aki nem szereti igazán, annak keserves lenne mindez. Éreznünk kell a súlyát annak, amit végzünk. A ménes történetének hosszú láncában semmiképpen sem lehetünk gyenge szemek.