Forgatás állati szereplőkkel – interjú Török Zoltán természetfilmessel

Sokan úgy vannak vele, hogy a puszta azt jelenti, nincs ott semmi. A Vadlovak című filmnek talán a legnagyobb erénye, hogy megmutatja a Hortobágy elképesztően gazdag élővilágát. Ez volt a cél?

Igen, csak olyan főszereplő kellett hozzá, amin keresztül mindez megmutatható, az emberhez közel áll, érdekes, és viszonylag könnyen filmezhető. Így esett a választás a Hortobágyon amúgy nem őshonos Przsevalszkij-lovakra. A Hortobágy élővilága annyira gazdag, hogy még néhány természetfilmnyi téma benne van, csak megfelelő közelítés kell. Persze ha valaki odamegy, és csak megáll a 33-as út mellett, szinte semmit nem lát ebből. Be kell menni a mélyére. Akkor kiderül, hogy ezer arca van.

Egy laikus csak sejti, milyen hosszú előkészület kell az ilyen filmhez. Mégis, milyen hosszú? És miből áll, szakmai anyagok olvasásából, beszélgetésekből?

A Hortobágy esetében a felkészülés viszonylag könnyű volt, hiszen már tizenévesen jártam oda Szentendréről madarászni, a korábbi filmjeimhez is forgattam ott, így megvoltak a szakmai kapcsolataim. A vadlovakat kellett megismerni, ehhez kutatóktól kaptam szakanyagot. Hónapokon keresztül jártunk ki a terepre kamera nélkül. Tanulni. A finn operatőr kollégáimmal figyeltük őket, hogy milyen karakterek vannak, melyikük lehet a főszereplő. Ha ismeretlen a táj, hosszú ideig tart ez a szakasz.

Egy természetfilm akár három-négy évig is készül. Nem unja meg az ember a témát ennyi idő alatt?

Ahogy a sportban, úgy az élet más területein is vannak sprinterek és hosszútávfutók. Én az utóbbiak közé tartozom. Éppen azt szeretem ezekben a projektekben, hogy évekig tartanak. Szeretem beleásni magam egy témába, és még nem fordult elő, hogy meguntam volna. A logisztikát, azt igen. Az utazást, a ki-bepakolást például. De a forgatást inkább abbahagyni nehéz. A vadlovakról 2020 januárjában forgattunk utoljára, februárban jött a járvány, én akkor még folytattam volna. Szerencsére végül nem hiányzott semmi. Az ember szívéhez közel álló tájak, és a Hortobágy ilyen, velem maradnak. Tartom a kapcsolatot az ismerősökkel, kapom a híreket. Sőt, ha most hazautazom Svédországból Magyarországra, el is megyek a Hortobágyra.

Milyen hírek érkeztek a főszereplő Cseppkéről és a szüleiről, Mentáról és Leanderről?

Legutóbb Cseppkének csikója született. Elképzelhető, hogy Menta pedig most éppen vemhes, majd megtudom Kerekes Violától, aki a film egyik szakértőjeként dolgozott mellettem, és mindent tud a vadlovakról. A másik szakértő Szilágyi Attila volt, ő a Hortobágy élővilágáról rendelkezik hihetetlen tudással.

A filmben közeli képeket látunk a lovakról, eltűnődtem, hogy ezek valójában mekkora távolságból készültek.

Ezek a lovak 1997 óta vannak a Hortobágyon, gyakorlatilag megszokták a jövés-menést, mégis óhatatlanul reagálnak az emberre. Ezt el akartam kerülni, ezért autóból forgattunk, ahogy Afrikában szoktak. Azt akartuk, hogy természetesen viselkedjenek, ne azt figyeljék, mit csinálunk mi. Az autóra, vagyis a „dobozra” a táj részeként tekintettek. Vannak kényes helyzetek, például amikor isznak, mert olyankor félnek. Ezt úgy oldottuk meg, hogy kiraktunk egy lest az itató közelébe, azt megszokták, az embert meg nem látták, nem is érezték.

Ebben a filmben is voltak olyan képsorok, amiket nézve nem tudtam, hogy juthat be oda a kamera. Például a seregély fészkébe, ahol éhesen tátognak a fiókák.

Az ilyet alaposan elő kell készíteni. Nem ronthatunk ajtóstul a fészekbe, nem zaklathatjuk az állatokat semmilyen formában. Ilyenkor még a fészkelési szezon előtt választunk egy nem túl egészséges fát, amiben van odú, és nagy eséllyel a következő évet már nem éri meg. Lerakunk két méterre tőle egy állványra egy kamerának látszó tárgyat, majd napról-napra közelebb visszük. Két hét után, amikor elég közel jutott a kamera, lyukat fúrunk a fába, ebbe kerül egy vékony csőoptika, amit a távolból irányítunk. Így látjuk, mi történik bent, anélkül hogy zavarnánk.

Érzékeli annak hatását, hogy a természetfilmjei nemzetközi fesztiválokon hívják fel a figyelmet a magyar vidékre?

Amikor a vidrákról készített filmemet levetítették Svájcban és Németországban, Somogyból jelezték, hogy egyértelműen megnőtt az érdeklődés. Ez a Vad Magyarország után is érzékelhető volt. De nekem az is célom, hogy a magyarok is nézzenek másképpen ezekre a tájakra, ne csak a lovasnapokon menjenek el a Hortobágyra. Tegnapelőtt kaptam levelet egy osztrák idősotthonból, ahol egy százéves magyar hölgy él, és miután az osztrák tévében ment a Vadlovak rövidített verziója, az volt a kívánsága, hogy megnézhesse az egész filmet, magyarul. Megható kérés, el is küldtem neki.

Mi az alapvető célja a filmjeivel? Ismeretterjesztés? Vagy a felelősség érzésének felébresztése?

Mostanában én is sokat gondolkodom ezen. Soha nem szerettem túlságosan a BBC természetfilmjeit, mert úgy tűnik belőlük, mintha tökéletes bolygón élnénk. Holott gyakorlatilag múzeumokban forgatunk, azon a kevés helyen, ahol még létezik igazi természet. A nemzeti parkokon kívül az ember szinte mindent lerombolt. A vadlovas film ebből a szempontból kettős: amikor majdnem tíz éve elkezdtem, meg akartam mutatni a pusztát, hogy más is érezze, amit én érzek, ha ott vagyok. De nem voltam hajlandó idealizálni, így amikor a pók leásott, és egy műanyagdarabot talált, azt sem vágtuk ki. És nem azt mutattuk meg, hogy jaj, milyen szép is a tél a pusztán, hanem azt, hogy a havas, hideg tél már ott is csak néhány nap. Tudom, hogy sok filmből ezeket kivágták volna, de én az új, Svédországról szóló filmemet is csak azzal a feltétellel vállaltam, ha az igazságot mutathatjuk meg. Például azt, hogy a sarki róka már rég kihalt volna onnan, ha az ember nem etetné kutyatáppal.

Döbbenetes volt látni a természetpusztítást. Az ember azt hinné, máshol, egy jóléti társadalomban már jobban vigyáznak a környezetre.

Ez egyáltalán nincs így. Az ott folyó erdőrablás felér az amazóniaival. Az ötvenes évek óta eltűnt az ősi, viszonylag érintetlen erdők háromnegyede, a lappok a fákhoz kötözik magukat. Svédországban ölik meg Európában a legtöbb medvét, trófeavadászat van hiúzra, ölik a farkasokat, óriási bányákat nyitnak. De ezekről híreket csak a közösségi médiában találni.

Galéria:

Ebben a filmben látni az egész családját. Az egész sportos családját. Túráznak, síelnek, korcsolyáznak, hegyet másznak, áfonyát gyűjtenek…

Személyesebb, de nem túl személyes filmet akartam. Nem szerettem volna kamerába beszélni, így jött az ötlet, miért ne lehetnénk családilag benne, hiszen úgyis ezeket tesszük: kajakozunk, korcsolyázunk, túrázunk, és közben látjuk, mi történik a természettel. Több minden kimaradt, például amikor a mikrobiológus párom, Anna mintát vett egy hegyi tóból. Mi ugyanis az ő munkája miatt költöztünk Svédországba. A személyesség talán befogadhatóvá teszi a filmet, de nem akartam, hogy elvigye a fókuszt.

Egyidőben felhagytam a természetfilmek nézésével, mert mást sem mutattak, csak véres jeleneteket, például ahogy a krokodil kicsap a sekély vízből, és elragadja az antilopot…

Igen, de most mintha átesnének a ló túlsó oldalára. Néztem egy sorozatot az állatok hallásáról, és egyik szereplőnek sem sikerült a vadászat. Jó, nem kell állandóan véresen marcangolni, de azért egy ragadozónak is kell ennie. Talán a középutat kellene megtalálni.

Az ön filmjeire még valami jellemző: az etikus készítési mód. Drónt ma már mindenki használ, de nem mindegy, hogyan.

Az etikusság elsődleges szempont. Ha valami az állatok túlzott zavarásával jár, arról inkább lemondunk. A vágtató csorda látványos, de ha a drón elől menekül…? Az interneten terjed az a videó, ahol a medve és a bocsa másznak egy havas hegyoldalon, és állandóan visszacsúsznak. Milyen aranyos, mondják sokan, pedig nem az, mert drónnal kergették őket. Szerencsére ma már a drónra szigorú szabályok vonatkoznak, például az USA egyetlen nemzeti parkjában sem engedik használni. Senkinek, még a BBC-nek sem. Mélyen egyetértek ezzel.

Ha már BBC, akkor megkerülhetetlen név David Attenborough-é. Tudom, hogy ön is dolgozott vele vagy nála. Mi a véleménye róla?

Gyakornok voltam a szerkesztőségében, de vele nem dolgoztam. Kétszer nyílt lehetőségem találkozni vele: először egy forgatáson, másodszor pedig amikor ő adta át a fődíjat a szakmánk legnagyobb fesztiválján, ahol az Everglades Nemzeti Parkról forgatott filmemmel bejutottam a legjobb három közé. Leginkább azért szurkoltam, hogy nyerjek, mert akkor tőle vehetem át a díjat, ami önmagában díj. Már mondtam, hogy sosem voltam BBC-rajongó, de azt el kell ismerni, hogy Attenborough túl a kilencvenedik évén képes volt megújulni. Tiszteletet érdemel, amiért tudatában van, milyen szerencsés, hogy mindezt végigélhette, és annyi szépséget láthatott, de azért is, mert beismerte: azzal, hogy filmjeivel leginkább a szépséget ábrázolta, illúzióba ringatta a nézőket. Nagyra értékelem, hogy új munkáiban már érzékenyebb a környezetvédelemre. Hangsúlyozom: a kilencvenedik évén túl.

Lehet már tudni, az ország vagy a világ melyik vidékéről készül a következő filmje?

Több projekt van tervben, kérdés, melyikre jön össze a pénz. Florida, Afrika, Kiskunság, Svédország? Minden történet középpontjában egy terület megváltozása áll, jó és rossz értelemben egyaránt. Csak egy példa: Floridában zajlik a világ legnagyobb helyreállítási projektje, ott ugyanúgy a vízellátásba avatkoztak be nagymértékben, ahogyan Magyarországon a 19. században. Harminc éve minden amerikai elnök Bill Clintontól Joe Bidenig egyetértett Dél-Florida rehabilitálásában, és tízmilliárd dollárokat adott rá. Ezért mindenki azt mondta, ha ott nem sikerül, akkor sehol. Lassan végére ér a projekt, és látni, hogy a természet elképesztően reagál. Már-már hihetetlen, de kipusztult fajok tértek vissza, újra megjelent a flamingó is. Ez azt mutatja, hogy ha esélyt adunk a természetnek, ő hozzáteszi a magáét.

Kiemelt fotó: Badár Balázs