Nem lőjük le az alkotás végét, ha eláruljuk, Einspach Gábor végül túléli azt a betegséget, amelyet csak nagyon kevesen, annál is inkább, mert a film eredeti címe az lett volna, hogy Nem haltam meg, az utolsó pillanatban változtatták át jelen idejűre a jóval pozitívabb kicsengése miatt; és a folyamatosan változó idősíkok is hamar nyilvánvalóvá teszik, nem a tragédia felé haladunk.
A rendkívül sikeres galériatulajdonosnak és kortárs műgyűjtőnek drámai fordulatot vett az élete néhány hónap leforgása alatt, ugyanis nem sokkal azután, hogy elvált a feleségétől, hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták. Utóbbinak kiemelkedő a halálozási rátája, a betegeknek csupán az öt százaléka éli túl, ő azonban nem rémült meg egy másodpercre sem, biztos volt benne, hogy fel fog épülni. Sőt, az addig vezető folyamatot egyfajta spirituális utazásként fogta fel, amelynek a végén reményei szerint egy katarzis várja majd és egy olyan új élet, amelyből kivesznek azok a rossz szokásai, amik a kórhoz hozzájárulhattak.
Ezt a folyamatot követte végig a mások mellett az Anyám történeteit is jegyző Dér Asia rendezőnő, és bár láthatjuk sokszor Einspach Gábort egy-egy kezelés után rossz passzban, hányingerrel küszködve, a leggyakrabban vidáman borozgat a barátaival és a kollégáival a szeretett galériájában vagy szenvedélyesen dolgozik. Több alkalommal is mondja, hogy nem volt betegségtudata, és ugyan egy ponton azt állítja, hogy olykor rendkívül fárasztó vidámnak és erősnek lenni, többségében ez jól láthatóan a természetéből fakad.
Mondhatnánk, hogy azért neki könnyebb, hiszen egy dúsgazdag üzletemberről van szó, aki valószínűleg magánellátásban részesült, ráadásul Németországban is járt kezelésen, de a fentebb említett túlélési ráta nemcsak hazánkra, hanem egész Európára, így a leggazdagabb országokra is érvényes. Az pedig külön előnye a filmnek, hogy nem áltat olyan filléres bölcsességekkel, minthogy minden fejben dől, Einspach Gábor csupán annyit mondd, amikor felkeresi egy azonos betegségben szenvedő férfi felesége, hogy a legfontosabb, amit el kell kerülni a felépülés érdekében, az a mentális összeomlás.
És mindez jól láthatóan sikerült is neki, és ez teszi univerzálisan érvényessé a mondanivalót, nem kell a legrosszabb betegségekkel küzdenünk ahhoz, hogy inspirációs erőt merítsünk a filmből. Mindezt csupán azt csorbítja kissé, hogy esetünkben valóban nem egy átlagos személyről van szó, hanem olyan valakiről, aki talán nem tartozik a felső tízezerbe, de azért erősen karcolja az említett társadalmi szintet, ráadásul jóképű, sportos a fizikuma, pozitív életszemlélettel áldotta meg a sors, szóval számos olyan terhet nem kell cipelnie, mint amit a sorstársai többségének.
Mindamellett ha a Nem halok meg több és kevésbé szerencsés páciens sorsán keresztül átfogóbb képet tudott volna nyújtani a rákkal való – nem feltétlenül pozitív kimenetelű – küzdelemről, akkor pont a lényege, azaz az említett optimista vetülete veszett volna el; így viszont ha szélsőséges példával is, de képes némi reményt kínálni bármilyen betegséggel harcolunk is.
Kiemelt kép: Nem halok meg. Fotó: Domokos Balázs
