„Dadogva jelentettem be, hogy magamtól megtanultam törökül, de megakadtam a perzsa nyelvnél, pedig most már arabul is kellene tudnom. Apró, villogó szemével szúrósan nézett rám, aztán sántikálva íróasztalához ment, felvett egy török könyvet és elém tette:
– Olvassa!
Remegő hangon, de mindinkább nekibátorodva olvastam és fordítottam egy bekezdést a konstantinápolyi Hamidie kórház évi jelentéséből. Ez volt első vizsgám Vámbéry Ármin előtt.
– Jól van, öcsém – szólt barátságos hangon. – Adja ide az indexét, és csak reggel jöjjön hozzám, ne délután, amikor óráim hirdetve vannak, mert én akkor a Nemzeti Kaszinó könyvtárában vagyok. Itt van Szádi Gulisztánja, ezt olvassa el, ebből jól megtanul perzsául, s ha valamit nem ért, majd megmagyarázom.
Ezzel kezet szorított velem, a legboldogabb, de még mindig tanácstalan diákkal, akinek most előbb gyorsan angolul kellett megtanulnia, hogy a Gulisztán perzsa-angol szótárát használhassa.”
Ezzel a találkozással kezdődött a legnagyobb magyar orientalista, Germanus Gyula tudósi pályafutása. Az emberben kétség támad: vajon ma is vannak olyan elsőéves egyetemisták, akik azért hajlandók angolul megtanulni, hogy az angol szótár segítségével, egy 13. századi költemény kiszótárazásával megtanuljanak perzsául, és így az autodidakta török nyelvtudásukat a török nyelv perzsa jövevényszavainak pontos megértésével gyarapítsák?
Germanus mindenesetre ezt tette, és mintegy mellékesen, az anyanyelvi szintű némettudás mellett megtanult franciául, majd pedig az arab nyelv világhírű professzoraként lett az iszlám kultúra korának legelhivatottabb tudósa.
Hogy mindez miként történt, arról maga számol be A fakó félhold fényében című, lebilincselő önéletírásában. Ilyen pályafutás többé valószínűleg nem lesz még egy, a világ gyökeresen megváltozott, gyilkos indulatok szabdalják darabokra a szellemi világot is, a szellem embereit is az egyik vagy másik oldal melletti elköteleződésre szorítva. Germanus, a felvidéki magyar zsidó bőrkereskedő zseniális fia még úgy tudott összekötő kapocs lenni a Kelet és a Nyugat között, hogy miközben keleti utazásai alatt mindenhová magával vitte a magyar zászlót, maga muszlimmá lett, első európaiként teljesítette a mekkai zarándoklatot, sejkje lett az ezeréves kairói Al-Aksza mecsetnek, aközben a nyugati egyetemek hívták előadásokra, és tanulmányait a legrangosabb folyóiratok közölték.
Germanus éppen úgy otthon volt a beduinok sátraiban, mint az uralkodók palotáiban, a karavánok szomjazó vándorai között, mint az egyetemi katedrákon.
Mindent maga akart látni és megtapasztalni, sőt átélni, még akkor is, ha az az élete kockáztatásával járt, mint az egyik karavánútján, amikor utat tévesztve, öt napi éhezés és szomjazás után, eszméletvesztve érte el az oázist. Ez a személyes jelenlét teszi egyedülállóvá a kötetet.
Az az igazság, hogy Germanus nem volt első rangú szépíró, ahol nagyon költői akart lenni, ott rendre közhelyes jelzőkbe csúszott, időnként túl sok a hajnalpír, a harmatos fű, az árnyas pálmaligetben töltött lomha óra. Amikor viszont a személyes élményeit adja vissza, az minden sorában átjön, legyen az az isztambuli fogda nyomorúsága vagy a dinasztiaalapító szaúdi uralkodó palotasátra.
Átéltsége révén egyedülálló a mekkai zarándoklatának leírása is, az egyik első hiteles híradás a nyugati világ számára arról, hogy pontosan mi is történik a Kába körül, és miért. Germanus éppolyan őszinte hittel teljesítette az összes előírásokat és járta végig az előírt utakat, mint körülötte a sokezer fehér ruhás arab, és ezt híven meg is írta.
A kötet első megjelenése, 1957 óta alapjaiban változott meg a nyugati világ képe az iszlám országairól, de továbbra is kétséges, mennyire hiteles ez a kép. A félhold fakófényében ma is segítségünkre lehet abban, hogy árnyaltabban lássuk a muszlim világot.
