A Beatles jelentette számomra az első zenei élményt, mellettünk azonban hosszasan sorolhatnám, mely előadók voltak rám hatással a Colosseumtól a Queenig, de azt az érzést, hogy nekem is rockzenésznek kell lennem, leginkább a Rolling Stonestól az It’s All Over Now ültette el bennem; meg persze a tudat, hogy ez az életforma vonzza magával a csajokat.
A Beatrice irányvonalát azonban elsősorban az AC/DC határozta meg. 1977-ben Miklós Tibi barátom Amerikából elhozta nekem az egyik kazettájukat, és csak annyit mondott, hogy egy ausztrál banda, de a tengerentúl borzasztó népszerűek. Kíváncsiságból betettem a 42-es Ladámba, mondtam magamban vállvonogatva, hogy nem is olyan rossz, sőt egészen jó, majd miután kétszer-háromszor meghallgattam, teljesen a hatása alá kerültem, az egész albumot rongyosra játszottam, de leginkább a She’s Got The Jack című számuk fogott meg. Elsősorban talán a dramaturgiája miatt:
tetszett, hogy Bon Scott nem az a fajta metálos, aki kimegy a színpadra és még el sem kezdődött a buli, de már mérgesen kiüvölti a dühét. Ebben, illetve a legtöbb nótájukban mindig először csak elkezd motyogni, az akkori értelmezésem szerint valami olyasmit, hogy „mi az, valami buli van itt?”, aztán lassan átlendül az „egy csajt azért összeszednék, ha már itt vagyok” hangulatba, végül egyre jobban beindul, és a dal felénél már üvölt.
Ennek a színpadiassága és dramaturgiája borzasztóan tetszett, számos régi és új banda ugyanis egyből belevág a közepébe, én meg nézőként csak állok, hogy várjunk már még egy kicsit, előbb igyunk meg egy sört. Magam is a koncerteken és a dalok írásakor is figyelek arra, hogy ne csapjak rögtön oda, előtte kicsit felvezetem a szám a tartalmát és mondanivalóját, amolyan „van itt egy kis probléma, amiről beszélnünk kell” stílusban, és csak azután kezdek el szitkozódni, hogy már kellően felhergeltem magam.
Miután ennyire beleszerettem az AC/DC-be, rögtön meg is mutattam a dalaikat a zenésztársaimnak, hogy mostantól ilyen zenét akarok játszani. Emlékszem, Gidófalvy Attila eleinte nem volt túl lelkes, mert nem volt benne orgona, de aztán őt is magával ragadta, a mai napig nagy rajongójuk, mindez visszaköszön mások mellett a Karthagónak szerzett számaiban is. Merítettünk is rendesen az ausztrál bandától, a Motorizált világban vagy a néhány évtizeddel későbbi Illa berekben szintén tetten érhető az utánérzésük, a Térden állva című nótánk pedig egyenesen az említett She’s Got The Jack dallamára íródott – olyannyira, hogy bár az évek alatt előadtunk koncerteken számtalan AC/DC-nótát, utóbbit soha, mert nem akartunk lebukni, hogy ebből merítettük az ihletet.
Akkoriban egyébként még szinte senki nem ismerte Magyarországon az AC/DC-t, és amikor elkezdtünk hozzájuk hasonló zenét játszani, rögtön ránk fogták, hogy punkok vagyunk, a hetvenes években azonban még nem is tudtuk pontosan, hogy mit jelent ez a fogalom – néhány értelmiségi barátom végül kiművelt néhány Ramones-, Sex Pistols- és más angol lemezzel, és valóban nagyon tudtam azonosulni ezzel a világgal. Már csupán azért is, mert ahogyan a Beatlest vagy az AC/DC-t, őket is elmarasztalták a korabeli magyar újságok, a rendszer az általuk támogatott tánczenekarokat futtatta, mi azonban tudtuk, hogy ami nekik szörnyűség, az nekünk csak jó lehet. Éppen ezért örültünk is neki borzasztóan, amikor minket sem kíméltek az újságírók.
Azt hittem egyébként, hogy Bon Scott halála után nem lehet továbbvinni az AC/DC-t, de kiderült, hogy nagyon is lehet. És most sem gondolom azt, hogy Brian Johnson kilépésével vége az együttesnek, és Axl Rose-zal ne működhetne tovább, sőt, kifejezetten ki vagyok akadva az interneten gyűlölködő tömegekre, hatalmas bunkóságnak tartom, hogy sokan előre megmondják, hogy rossz ötlet a Guns N’ Roses énekesével folytatni (az interjú 2016-ban készült, azóta ismét Brian Johnson az együttes frontembere – a szerk.). Nem is értem, hogy az egyszeri zenehallgatók honnan veszik a bátorságot, hogy előre leírják az egészet, mintha lenne rálátásuk arra, hogy mi lesz jó a zenekarnak. Angus Young az egyetlen eredeti AC/DC-tag, ő az együttes lelke, kétségem nincs afelől, hogy tudja, mit csinál, szóval szerintem várjuk csak meg, mi sül ki belőle, én biztos vagyok benne, hogy marha jó lesz.
Az AC/DC egyébként szerintem azért maradt fent ilyen sokáig, mert beköltözött a DJ-pultok mögé, akárcsak Michael Jackson klasszikusait, az ő slágereiket sem lehetett kihagyni egyetlen buliban sem. Ha párhuzamot kéne vonnom köztük és a Beatrice pályája között, azt mondanám, hogy mindkettőnk számára nagyon fontos volt, hogy bekerüljünk az úgynevezett lakodalmas körökbe. Rengeteg heavy metal banda szenved például ugyanis attól, hogy örökre beszorultak a saját skatulyájukba, és ha megpróbálnak egy kicsit is kitörni abból, rögtön hőbörögnek a rajongók, hogy ez már nem fér bele a műfajba. Számomra a Metallica a követendő példa: a Master Of Puppets lemezük után alapvetően egy lépést nem tudtak volna továbbmenni, rájuk lett vésve a speed rock jelző, ezt az irányzatot azonban már nem lehetett tovább fokozni. Aztán vagy a menedzserük tanácsára vagy saját maguk jöttek rá, hogy ha a még nagyobb közönséget akarnak elérni, akkor valami egészen újjal kell előrukkolniuk. Ezért írtak tulajdonképpen egy hatnegyedes angolkeringőt, a Nothing Else Matters-t, egy zenei értelemben primitív, de mégis elképesztően jó dalt, amivel nem lehet betelni. Valószínűleg ezzel a húzással el is veszítettek vagy tízezer rajongót, akik csak a darálást szeretik bennük, ellenben nyertek százmillió újat. És betörtek vele a kocsmákba, a lakodalmakba, a mainstream médiába, a televíziós vetélkedőkön pedig megesszük századszorra is, ha valaki előadja, mert annyira jó nóta. Így lehet fennmaradni.
Ugyanakkor hozzáteszem, mi általában nem szándékosan kerültünk be a fősodorba: a 8 óra munkát a megjelenés pillanatában be akarták tiltani, hiszen a rendszer eszmeiségével viccelődtünk, azonban később megjelent magánkiadásban, és idővel mindenhol kérni kezdték az emberek, megkerülhetetlen klasszikussá vált. Az Azok a boldog szép napok szintén egy alternatív dal volt eredetileg, egy igazi antiromantikus nóta, a „más lett tőled a világ”-szerű szerelmes számok ellenpárja. De annyit játszották, hogy mára popzenévé vált, és a lakodalmakban is éneklik. Hála Istennek, teszem hozzá rögtön. Éneklem koncerteken a mai napig a Nem kellt vagy a Nagyvárosi farkast is, de az említett slágereket sem hagyom ki. Alkalmazkodni kell ugyanis a világhoz egy bizonyos szinten, csak azért nem fogom hanyagolni a populárisabb tételeket, hogy a kocsmába két srác odajöjjön hozzám, és vállon veregessen azzal, hogy én vagyok az igazi rocker, miközben a saját hányásomban fetrengek, mert nem igazi rocker lennék ettől, hanem egy elveszett barom.
Kiemelt kép: Nagy Feró (Forrás: Facebook)
