Túl az Óperencián – ezzel a szófordulattal kezdődik számos népmesénk. A kifejezés eredete ugyan vitatott, a történetekben betöltött szerepe egyértelmű, azt a területet jelöli, ami az ismert világ határain túl található, ahová ember nem juthat el. Aztán a hősnek mégis sikerül kilépnie a valóság ismert kereteiből, és eljutnia oda, ahol már nem érvényesülnek a megszokott szabályok és törvények.

Amerika volt a mi Óperenciánk a 19–20. század döntő részében. Az új világ, a lehetőségek hazája, a szabadság földje, ahonnan a nincstelen paraszt földbirtokosként térhet haza, ahol a kemény munka gyümölcsöt terem, ahol nincs király, ahol nincs diktatúra. Magyarok százezrei hagyták hátra korábbi életüket, hogy átszeljék az Atlanti-óceánt, és szerencsét próbáljanak Amerikában. Sokan nem láttak más utat, nem volt választásuk, mások kalandvágyból, egyesek pedig politikai okok miatt, de mind annak a reményében keltek útra, hogy az Egyesült Államokban majd minden jóra fordul.

Ahogy a mesében is csak a legkisebb gyermeknek sikerül mindez, úgy a kivándorlók élete sem feltétlenül vett pozitív irányt. Sokan mindenüket elvesztették, és nincstelenül tértek haza, ha egyáltalán maradt pénzük a visszaútra. A kemény munka, a szénbányák és gyárak világa, a mostoha lakáskörülmények akár korai halálhoz is vezethettek. Családok sokasága ment tönkre a távolság, esetleg a végleges kivándorlás következtében. Akinek sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy földet vegyen Magyarországon, annak a vagyona sokszor az öröklés során elaprózódott, vagy a történelem fordulatai fosztották meg őket az itthon megteremtett Amerikájuktól. Ne feledkezzünk meg azonban a legkisebb fiúról sem, aki királyságot és királylányt nyer magának, ilyen történetekkel is találkozhatunk – persze nem ez az általános.

Túl az Óperencián című sorozatunkban Amerika és Magyarország találkozási pontjait, illetve amerikás magyarokat fogunk bemutatni a nincstelen parasztoktól a politikai emigránsokon át a szerencselovagokig. Kezdésként álljon itt egy századfordulós kivándorló, akinek a szavaiból megérthetjük, milyen célokkal, álmokkal, tervekkel vágtak neki Amerikának a magyarok.

„Megyaszóiak már sokan dolgoztak ebben az időben Amerikában, rokonaim is éltek kint. Az egyiknek jól ment a sora, gyűjtött magának egy kis pénzt, a másik megunta az ottani életet és hazajött, de olyanról is hallottam, aki szintén szeretett volna hazajönni, de nem volt annyi pénze, hogy a hajójegyet megváltsa. Nem tetszett nekem az az élet, ami itthon volt, meguntam a közös munkát, szerettem volna a magam embere lenni, ezért határoztam el, hogy kimegyek Amerikába, s reméltem megkeresek annyit, amiből legalább vagy három-négy hold földet veszek” – mesélt egy férfi Puskás Julianna történésznek 1968-ban az Amerikába vándorlásának körülményeiről. Az édesapja ugyan próbálta visszatartani, „mondván, itthon is meg lehet élni”. A 17 éves fiú azonban eldöntötte, a maga ura akar lenni.

Az interjú során beszélt arról is, hogy ment sora 1904 és 1909 között az Egyesült Államokban. „Az ottani életet hamar, minden különösebb nehézség nélkül megszoktam. Szabadon mehettem, nem parancsolt nekem senki. Aztán nagyon örültem a jó kosztnak, ma is emlékszem, mennyi sok jó húslevest ettünk, szinte mindennap ehettünk, kivéve pénteket, amikor bableves járta. Vasárnap reggelenként kocsonyát ettünk. S mindez nem volt drága. Egy havi kosztunk és kvártélyunk 10 dollárba került.” Néhány Amerikában tanult magyar dalra is emlékezett:

„Rezes az én pikkem nyele,
Ilyen a bányász élete,
Mert nem tudja mely órába
Zuhan a kő a nyakába.
Nem kincs után vágyódom én,
Bányász kislányt óhajtok én.
Olyan kislányt óhajt szívem,
Ki szívéből szeret engem.”

„Magyarország az én kedves szép hazám,
Ott ringatta bölcsőm az édesanyám.
Szívem lelkem hazavágyik énnekem,
Idegenben bánatos az életem.”

Az amerikai hétköznapokra örömmel emlékezett vissza, szabadnak érezte magát, finomakat evett, nem küzdött anyagi gondokkal, tudott félretenni, és haza is küldött a pénzéből. A dalokból azonban érezhetjük, nem mindenki járt ilyen szerencsésen.

„1909-ben öt év után jöttem haza, mert egy percig sem gondoltam, hogy kint maradok. Miután láttam, hogy tervem sikerült, amit akartam elértem, szedtem a sátorfámat és hazajöttem. Az időközben hazaküldözgetett pénzen Harkányi bárótól 16 kat. hold (kataszteri vagy katasztrális hold – a szerk.) igen jó földet vettem tanyástul, valamint Farkas Julcsa nénitől három legelőt. Hazatérésem után hozzáfogtam a gazdálkodáshoz. Nemsokára katonának kellett volna mennem, de 300 forintot a markába nyomtam az orvosnak, így csak nyolc hétig kellett katonáskodnom. A világháborút már nem usztam meg ilyen könnyen. Végigverekedtem, háromszor sebesültem meg. Mindettől eltekintve, számomra a földem és tanyám kis Amerika volt, mert igaz, hogy keményen kellett dolgoznom, de hát Amerikában sem henyéltem, viszont szépen boldogultam.”

Hősünk elérte, amit akart. Hazajött, földet vett és megteremtette a maga kis Amerikáját, amelynek békéjét az első világháború sem tudta megtörni. A második világégést követően azonban a történelem közbeszólt.

„A második világháború után is jó volt egy darabig a sorom, de később kuláknak minősítettek és igen meggyötörtek. Igen nagy adóval és büntetésekkel sujtottak, s bár azt mondtam, hogy a keservesen megkeresett földemtől nem válok meg és ha csak nem a tengeren mérik ki a csereföldet, nem adom le semmiképpen, mégis, amikor már nem bírtam a büntetésekkel és az adóval, beléptem a tsz-be. Most már öreg vagyok, itt szeretnék meghalni, egy szép kriptát csináltattam magamnak.”

Az amerikás magyarok egy része megélhette, hogy a kommunista diktatúra elveszi tőlük és családjuktól, amiért egy életen át dolgoztak. Az interjúban megszólaló 81 éves, sokat megélt magyar „farmerrel” is ez történt.