A ma is gyakran használt „faképnél hagy” kifejezés jelentése váratlanul, búcsúzás nélkül otthagyni valakit. Arra azonban, hogy mi is az a fakép, és milyen szokás állhat a szólás mögött, két különböző magyarázat is van.
Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkájában azt a magyarázatot adja, hogy a fakép szót régen fa bálványszobor jelentésben használták. Ehhez idézi Pesti Gábor 1536-ban megjelent Ezópus-fordításának Az emberről és a fa képről című 146. fabulájának a következő részletét: „Egy néminemí embernek vala házába egy fa képe, mellyet isten gyanánt imád vala, és könyereg vala neki, hogy valami jót tenne vele.”
Magyarázata szerint a szó jelentése a 18. századra olyan faszoborrá változott, amelytől a házból kifelé jövet szoktak elbúcsúzni, ahogy Faludi Ferenc Útravaló című tréfás versében olvasható: „Ne marasszuk, elmehet, / A mint tetszik, úgy vehet / A faképtől vég búcsút; / Előtte az országút!”
Bárdosi Vilmos leírja, hogy ezek az egyes vidékeken, főként Erdélyben, még ma is megtalálható különlegesen megfaragott kapubálványok, faképek az ősi hitvilág emlékeiként a házat és annak lakóit védelmező szellemeket ábrázolták. Szokás volt még a 19. század első évtizedeiben is, hogy egy hosszabb út előtt a háziak a kapufélfát megsimogatták, megcsókolták.
Felmerül azonban a kérdés, hogy ha a néphit szerint a kapufélfát díszítő fakép a házat és a háziakat őrizte, amitől útnak indulás előtt elbúcsúztak, miért lett mégis a búcsú nélküli elhagyás jelképe?
Bárdosi Vilmos két körülmény közrejátszását is látja ennek kialakulásában. Az egyik az, hogy a régi szokás szerint a háziak a kapuig kísérték a vendéget, és ott – a kapufa mellett – még beszélgettek egy ideig. Ha azonban a vendég sietett, ez a búcsúzkodás elmaradt, és szó szerint a kapufélfánál hagyta a háziakat. A másik körülmény pedig az a szokás, amely szerint a falubeli hajadonok esténként a kapuban várták kedvesüket. Ha azonban az udvarló nem jött, szintén szó szerint faképnél – azaz a kapufánál – hagyta a lányt.
Balázs Géza Fakép vagy kapufa? című cikkében azonban más magyarázatot ad a fakép szó jelentésére. Írásában arra a kérdésre is keresi a választ, hogyan alakulhatott ki „az a babonás-misztikus magyarázat”, amely szerint a fakép ember formájú faragott kapufélfa. Kutatása szerint ez Kertész Manó 1931-es Magyar Nyelvőrbeli cikkétől indult el, és – mint olvashattuk – még Bárdosi Vilmos frazeológiai-etimológiai szótárában is ezt található.
Balázs Géza olyan történeti adatokat idéz, amelyek azt mutatják, hogy valójában nincs kapcsolat a fakép és a kapufa – kapubálvány – között. Szerinte Pesti Gábor 1536-ból származó már idézett mondata – „Egy néminemű embernek vala házába egy faképe, melyet isten gyanánt imád vala…” – sem kapufára, kapubálványra, hanem egy képre utal. A következő, Erdélyi József közmondásgyűjtéséből származó idézet pedig a jellemzően a falvak határában felállított keresztre vonatkozik: „Talán azon magános kereszteknél, melyek a faluk határain, mezsgyéjén vannak felállítva a síkon. Faképnél, azaz egyedül, mikor az emberhez se szólhat.”
Balázs Géza magyarázata szerint a fakép – vagy képesfa – egy idős fára vagy a fa odvába helyezett szentkép, esetleg szobor. „A szokás vélhetőleg visszanyúlhat az ősi, pogány hagyományokhoz, de átöröklődött és beépült a keresztény népi hitéletbe is, és él a mai napig. A képes fa egyesíti a vallási és a természeti értékek tiszteletét. Egy olyan világkép nyilvánul meg benne, amelyben a természet és az ember még szoros harmóniában él. Jelentőségét jól mutatja, hogy a legtöbb ilyen fát ma is gondozzák, gyakorlatilag mindig van körülöttük friss virág és mécses.”
E magyarázat szerint a szólásban szereplő fakép a falvak határában álló keresztekre, szentek faragott szobraira vonatkozik, maga a szólás pedig a hosszú időre, fájdalmas búcsút vesz jelentésről módosult a hirtelen, váratlan búcsúzásra.
A Szenthatározó egyik szerzője, Herczeg Ágnes korábbi interjúnkban elmondta, hogy a magyar tájban mindig is fontos szerepet töltöttek be a szentek, ábrázolásuk szervesen kapcsolódik a Kárpát-medence tájainak történetéhez, arculatához. Az utak melletti védelmet nyújtó keresztek, Szent Kristófot ábrázoló szobrok mellett az úton járók fohászkodtak; az átjárók, hidak, gázlók Nepomuki Szent János-szobrainál pedig azok, akiknek a vízen kellett átkelniük.
A Mőcsényi Mihály-díjas táj- és kertépítész azt is elmondta, hogy ezek a szobrok is mutatják, hogy az ember képes a művészet és a szeretet eszközrendszerével tovább nemesíteni az egyes helyeket. „Az útszéli keresztek a lelki utunkra is emlékeztetnek, arra hívnak, hogy megálljunk, kifejezzük a hálánkat, és belegondoljunk, hogy mitől is vagyunk emberek.”
Kiemelt fotó: Fortepan, fotók: Wikimédia.
